A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-24 / 38. szám
A két világháború közti magyar irodalom egyik legjelentősebb ágazatát a népi mozgalom irodalma jelenti. Magának a mozgalomnak nemcsak irodalmi, hanem ideológiai és politikai jellege is volt. Fő politikai programként a parasztságnak radikális földreform útján való földhözjuttatását hirdették meg. Néhány népi író (Féja Géza, Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Darvas József, Kovács Imre, Szabó Zoltán) megrázó szociográfiai művekben mutatta be a paraszti tömegek nyomorát. Vannak olyan írói is a mozgalomnak — elsősorban Illyés Gyula és Németh László —, kiknek alkotói teljesítménye messze meghaladja a népi irodalom művészi, szellemi átlagát, sőt eléri a legjobb európai színvonalat. Az alábbiakban a mozgalom két olyan tagjáról: Tamási Áronról és Sinka Istvánról szólunk, akik most, szeptemberben töltenék be a nyolcvanadik évüket, ha még élénének. A két kiváló írót nemcsak az egybeeső évfordulójuk köti össze, hanem az is, hogy a népköltészetnek mindkettőjük életművében kiemelkedő szerepe van. I. Az 1897. szeptember 20-án Farkaslakán született Tamási Áron Erdélynek, a s székelységnek a fia. Szegényparaszti szülei azért adták a középiskolába, mert egyrészt gyermekkori kézsérülése miatt a mezei munkára nem volt túl alkalmas, másrészt a taníttatásában egy pap nagybácsi segítőén közreműködött. írói pályája már a kisebbségi körülmények között indult. Egy novellapályázaton tűnt fel, s a novella műfajában aztán olyan sikereket ért el, hogy irodalomtörténetírásunk a legjobb magyar novellisták között tartja őt számon. Novellái a székelység életének, nyelvének, gondolkodásának, humorának és népköltészetének kimeríthetetlen kincsestárát alkotják. A székely beszéd és észjárás ízeit, fordulatait és szikrázásait korábban csak Rákóczi íródeákja: Mikes Kelemen szólaltatta meg olyan elevenen és élethűen, mint Tamási. A két világháború közötti idők másik nagy székely tehetsége, Nyíró József, a pályája első szakaszában Tamásihoz fogható művésznek mutatkozott és több kitűnő művet írt; később az adottságait elpazarolta és politikailag is tévútra jutott. A kezdettől demokratikus gondolkodású és a haladó társadalmi és szellemi mozgalmak iránt fogékony Tamásinak az erdélyi kisebbségi életben jelentős közéleti szerepe is volt, többek között a népfront jellegű Vásárhelyi Találkozó megszervezésében vett aktív részt. A magyarországi népi mozgalom népfrontos szervezetével, a Márciusi Fronttal is szoros kapcsolatban állt. Haladó, demokratikus gondolkodása a novellái eszmeiségében is megnyilvánul. A székelység küzdelmes történetét és életét tükröző novellák nagy részében az író helyes társadalmi tájékozottsága, vagy a népmeséi téma pozitív tendenciája (a népi szereplők erkölcsi helytállása, talpraesettsége) érvényesül, és a nehéz vagy tragikus helyzetekben, történési mozzanatokban az optimista népi humornak nemcsak enyhítő, hanem sokszor perspektívát nyitó szerepe is van. Az olyan nagyszerű novellák, mint a Szegénység szárnyain, Hajnali madár, Tüzet vegyenek, Teremtette világ, Rendes feltámadás, Mihályka, szippants, A legényfa kivirágzik stb., stb. örökre őrizni fogják a régi és közelmúlti székely népiparaszti élet jellegzetes vonásait, erkölcsi és költői szépségeit. Több olyan novellája van az írónak (például a Szép Domonkos Anna), melyet a népköltészeti telítettség prózai balladává avat. Tamási a regényírásban is figyelemre méltót alkotott. Legjobb regénye, igazi remekműve az Ábel-trilógia első kötete: Abel a rengetegben (1928). Ennek főszereplője, a Hargitán erdőcsősznek szegődött furfangos székely legényke, a mai irodalmi köztudatban már olyan legendás népi alaknak számít, mint Fazekas Ludas Matyija. További regényei közül a felszabadulás után írt Hazai tükör és a Bölcső és Bagoly váltak népszerűvé. Az olyan korábbi műveket, mint a Jégtörő Mátyás-1 (1936) és a Ragyog egy csillag-ot (1937) — és hozzájuk hasonlóan néhány novellát — a mítosszal való nagyfokú telítettség szerkezetileg és stilisztikailag bonyolulttá, szinte szürrealista jellegűvé teszi. Sajátosan egyéni drámáiról (Énekes madár, Tündöklő Jeromos, Vitéz lélek, Csalóka szivárvány stb.) az akadémia irodalomtörténet hatodik kötete azt írja, hogy „a két világháború közötti magyar drámának legnagyobb erőfeszítései és eredményei közé tartoztak, s a nagy európai TAMÁSI ÁRON és SINKA ISTVÁN (megemlékezés születésük 80. évfordulóján) kísérletekkel egyidőben a magyar színpad egyfajta megújulásával biztattak“. Ennek ellenére eddig az a sorsuk, mint Móricz Zsigmond drámáié: az igazi sikert, az igazi színpadi megvalósulást még nem érték el. Érdekes tudnivaló, hogy az első Tamási-dráma, az Énekes madár könyv alakban először nálunk, 1934-ben a Kazinczy Könyvkiadó gondozásában jelent meg. A nagy író 1944-től a haláláig Budapesten élt, de — végrendeleti meghagyásához híven — ma már a farkaslaki temetőben nyugszanak a porai. Művei az olvasóközönség körében tovább hódítanak. A * legfrissebb kiadás (a Hazai tükör, a Bölcső és Bagoly, a Vadrózsa ága című regények egy kötetben való elhelyezése) az idén jelent meg tőle a Magvető is a Szépirodalmi Könyvkiadó közös gondozásában, díszes köntösben. II. A Nagyszalontán, 1897. szeptember 24-én született Sinka István — Veres Péterrel, Szabó Pállal együtt — azon íróink közé tartozik, akiket, Móricz Zsigmond találó megjegyzése szerint a magyar falu küldött az irodalomba. Iskolázatlan pásztorember, úgynevezett őstehetség, aki harminchat éves koráig a nyáj mellett élt, és egyetlen könyve egy kis bárányért elcserélt Petőfi-kötet volt. Első költői sikereit a Pásztorének (1935) című önéletrajzi költeménnyel, majd a Vád (1939), Az élők félnek (1940) és a Hontalanok útján (1943) című kötetekkel aratta. Elbeszélő jellegű és drámai hangú verseiben keserűséggel és gyűlölettel idézte fel a nincstelen paraszti réteget: a béresek, bojtárok és napszámosok szociális kiszolgáltatottságát és saját hányódásait az istállók, legelők és nyájak között: SINKA ISTVÁN versei: MIELŐTT A SIR SÖTÉTJE Mielőtt lehull rám a sírnak sötétje, szeretném átadni valakinek koszorútlan kis lobogómat; őrizze, nehogy irigy kéz összetépje; lássák; aki először lobogtatta: nem volt szolgája senkinek; karika volt, de nem maga köre; különös volt, úgy akart nagyot, hogy ügye volt a milliók ügye; hordta magával, mint ég a csillagot PATAK HABOSÁN FOLY ... Patak haboson foly, hogyha gyors a vize, gyors szivű lovasnak sarkantyúja pendül, s züllött háznak kontya futó nádat ereszt. Szólok és ha felelsz, oly halk, hogy semmi se, kezed is kivonod néha a kezemből: mért ülsz le hát mellém, ha csak így-úgy szeretsz? Kiáltanak az őseim: a pásztorok és a parasztok. S én, az úrköpött unoka értük most tengelyt akasztok. (Kiáltanak az őseim) öt éves koromig apámat alig ismertem, mert kinn a pusztákon élt egész télen: szigorú szemekkel mérte sorsát s ritkán jött haza, hogy bőrszagú bundájába beleöleljen. Mondták, nagykarám védte őt is, mint a juhokat, ha hó szállt át a tájon. Hajh! Nagy pásztorapám, szíved keresem, hamvaidat ásom, szólalj, adj jogot, hogy vádoljak, mint a feketevíz, mely fog, ha mosnak benne. (Pásztorének) Sinka az egyéniségének megfelelő kultiváltabb költészeti formát a balladában és a látomásos versben találta meg. Balladái egyik típusában a paraszti nyomorúságban kallódó és elhulló sorstársakat énekelte meg (Szóljon, aki látta, Örök kárvallott, Mados Imre, Bondár Márta balladája), vagy közeli hozzátartozói és rokonai alakját, emlékét elevenítette fel (Sinka nagyanyám, Anyám balladát táncol, Mikor még anyám szamarazott, Nyári felhők alatt). Később a mítoszszál, borzongtató népi hiedelmekkel telített balladák szaporodtak el nála, amelyeket művészileg (nyelvileg, ritmikailag) elmélyített és szemléletileg a látomás felé tágított (Jósasszonyok balladája, Látták lúd képiben szállni, Bor-Ökrösné). A látomás lehetőségével a nagyobb terjedelmű elbeszélő költeményeiben is élt. Itt is két típust figyelhetünk meg nála: a pásztorélet és az első szerelem élményeit felidéző realista jellegű látomásokat (Virágbomlás, Bődi Mariska) és a mitikus elemekből felépített, képileg zsúfolt és bonyolult szürrealista látomásokat (Magyar jelenés, Míg a juhaim aludtak). Verses látomásoknak tekinthetők azok a gyönyörű nosztalgikus versek is, amelyeket az öreg költő írt. Hosszú és kínzó betegségben gyötrődve, éveken át az ágyhoz láncolva fájdalmas- gyöngédséggel idézte fel az ifjúság éveit, amikor a nyomorúságban és a szegénységben a szépség is virágozni tudott: Tizenegyen voltunk sárral dobált fiúk, jó lovasok, ismertük a bút, az ős-sírást, s gyémánt éjszakákon ágyunk volt a penészes ól-piac, hol szemünkre, mint hó zuhant az álom. opál börtönben éltünk körül zárva: lovat őriztünk s juhot méla tájon és nap sütött ránk, s néha szép leányszem villant, mint a messzik titkos violája. Ö, opálföld és fenn a nagy sárga nap! Jó lovasok voltunk, világgá vágtattunk s nem a távolság, ó! az élet fogyott el: nyarunk eltűnt, és most üresen kong az ég, és aszály van, szomjúság és kiszáradt kút.----------------------------És egy lovas maradt csak, ki éjjel is lát és éjjel is énekel. Tizenegy lovas, hol találod nevük? Vágtatnak a gyémánt íjszakában s az ősz nagy lelke együtt vágtat velük. (Lovasok opál mezőkön) Sinka a mi számunkra azért is kedves és érdekes, mert költészete — a népi irodalom más költőivel együtt — a harmadvirágzás néhány költőjére észrevehetően hatott. Gyurcsó .István pályanyitó és pályadíjnyertes önéletrajzi költeményének a megírásában a Pásztorének példája is serkentette, és későbbi verseiben is gyakran tapasztalhatók Sinkával való párhuzamok. Hasonló párhuzamokat állapíthatunk meg Ozsvald Árpád falusi életképeinél és portréinál, s Csontos Vilmos és Gyüre Lajos balladáinál. Életének utolsó, s 1969-cel záródó évtizedében két kötete jelent meg Sinkának: a Végy karodra idő címen kiadott életművi válogatás (1964) és az új verseiből Mesterek uccája címen összeállított gyűjtemény (1967). Az idén a Kozmosz Könyvek sorozatában adták ki Válogatott versei-1. TURCZEL LAJOS 11
