A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-24 / 38. szám
— És ez a szegény, szerencsétlen asszony mit vétett ellened? _ És mit vétettek a gyerekei, hogy 9 apjuk után az anyjukat is elvetted tőlük? Soha nem tudta meg, meddig kiabált eszelősen a halott sógornője fölött. Csak arra emlékezett, hogy az ura támogatta fel a pincéből a kavarodásba. Rá is ráripakodott végtelen nagy felindultságában. — Ki miatt büntet minket az isten? Miattad? A mocskos szád miatt? — Hallgass már el, az istenfádat. Háború van. Oszt a háborúban nem víz folyik, hanem vér! — förmedt rá az ura. — Inkább folyna pedig víz, mint vér. Mert ha a víz el is folyik, lehet pótolni patakból, kútból. Az elfolyt vér nem pótolható sehonnan — törülgette a könnyét. — Mondtam, hallgass már el! Azt akarod, hogy mi is itt bukjunk fel a hóban? Meneküljünk innen, míg nem késő? — ragadta meg a karját. Akkor nézett szét először, mert akkor ocsúdott fel a döbbenetéből. A dermesztő hidegben emberek, asszonyok, gyermekek, lovak és ökrök rohangáltak fejveszetten. A módosabbak lovakat, ökröket fogtak a szekerük elé, a szegényebbek meg jármos teheneket. Igyekeztek el a nagy veszedelem színhelyéről. Mindenki a bőrét mentette. Senki sem törődött a halottjával. Ök sem. Rajtuk már úgysem fogott a golyó. A szekéren vették észre, hogy az akkor ötéves, szöszke, visítás lányka, Emőke a pincéjük felé szalad a felnőttnek is lábszárig érő hóban. És belekiabálja a fegyverek ropogásába: — Anyucika, te mért nem akarsz velünk jönni, drága anyucika? Gyere fel a pincéből gyorsan! — Gyere te hozzánk a szekérre. Anyucikád majd később jön utánunk — ugrott le érte az ura, és a nyers, mogorva emberét akkor legyőzte a gyengeség. Elfordult, hogy a lányka ne vegye észre a könnybe lábadt szemét. — Gyere te is velünk, drága anyucika — sírta, kiabálta bele a lövöldözésbe, és riadtan pillantott a pincéjük felé, ahol az anyja feküdt holtan. — Jön majd utánunk, ne félj — ölelte magához a szekéren, és betakarta a legvastagabb pokróccal. Ö már nem kiabált, nem porolt félig eszelősen az egek urával, mint lent a pincéjükben. Csak amikor távolodott velük a szekér, úgy nézegetett vissza a fészkükre, a füstölgő, rombadöntött házakra, mint az üldözött vad. S a felcsapódott lángban, füstben, koromban, de a vérrej festett hóban is a pincéjükben maradt halott sógornője kerekre tágult szemét, mozdulatlan szempilláit látta. Mintha a magasságos mennybélitől azt kérdezte volna: — Miért szólítasz magadhoz engem is? Ki neveli fel a gyerekeinket? Ott a rázós szekéren, zimankós télidőben, a könynyeivel küszködve döbbent rá, hogy csak ő, a nagynénjük lehet az árván maradt gyermekek gondviselője. Mostohafiai felnevelése után az öccse gyermekeit sem ereszthette világgá. Azzal, hogy Emőkét felvették a szekerükre, magukhoz is fogadták. Miklóska a testvéröccsével, Frédivel ment el. Gömörpanyiton, majd még lejjebb, Sajógömörön töltöttek el egy hetet. Házuktól, falujuktól távol a bibliai hét szűk esztendőhöz hasonlított az a hét nap. Aztán amikor hírét vették, hogy elült a gyilkos csaták zaja, a németek jóval feljebb ásták le magukat, visszaköltöztek. Szombati napon, korán reggel, félelemtől hangosan dobogó szívvel közelítették meg a házakat. Egyre csak az járt az eszükben, vajon lesz-e hová lehajtani a fejüket? Akkor nyugodott meg, amikor a házuk ép tetőzetét és a kéményt megpillantotta. A lehullott vakolat, a golyóktól összelyuggatott fal és a kitört ablakok nem bántották. Visszaköltöztek az ősibe, a magukéba, eltakarították a romokat, begyógyították a házon, istállón ejtett sebeket, eltemették a mezőben szanaszét foszlósnak indult, ottfelejtett katonahalottakat, elásták a döglött állatokat. Elsiratták újra az elesetteket, szeretteiket is. Hazatérésük második napján már a temetőbe vezetett az útja. Emőkét is vitte magával. Rajta kívül még sok feketébe öltözött asszony és férfi tartotta megszállva a csend birodalmát. Szinte mindenki ott volt, akinek a háború ölte meg a hozzátartozóiát. Imádkoztak vagy igazgatták a sebtében felmagasított sírhantokat. Sírtak vagy vigasztalták egymást. Vagy énekelték: — Az embereket Te meg hagyod halni! Egyik temetőnek olyannak kellene lenni, mint a másiknak. Ma sem tudja, miért töprengett ilyeneken. Egyikben is, másikban is sírhantok, fejfók, akácfák, gesztenyefák vagy korán virágzó orgonabokrok vannak. Mégis, az ő töviskoszorúval körülfont temetőjük sok más temetőtől különbözik. A földből felmagasodó fejfák és hantok alatt porladókat három csoportba lehet osztani. Meghaltak végelgyengülésben. Meghaltak betegségben. Meghaltak frontátvonuláskor. A betegségben elhúnytak fejfája nem sok. A végelgyengülésben kimulókról nem érdemes szólni. Természetes halállal haltak meg. Maradnak a frontátvonuláskor elesettek, akiknek nem harangoztak, mert nem lehetett, akiknek nem állták körül részvéttel a koporsójukat, mert gyülekezni sem lehetett, akiket négy deszkalap közé préselve éjszaka eresztettek le a sírba a kis falu legvakmerőbb vénei pap nélkül, ceremónia nélkül, mint sógornőjét is, özvegy Bodza Miklósnét. Kint a fagyos, havas temetőben, a sírhant fölött hallotta először és utoljára a szegény megboldogult sógornője hangját. Egészen érthetően, felfoghatóan mondta: — Nyugodtan alszom, mert tudom, hogy van aki fogja helyettem a gyerekem kezét! — Nyugodtan alhatsz — sírta bele a zsebkendőjébe, és csodálkozott magán, hogy nem félt. — Úgy neveld fel, mintha te szülted volna! — Nem lesz rám panaszod. — Megmondom Miklósnak, milyen testvére vagy, mihelyt találkozom vele! — Még nem találkoztatok? — Egyelőre csak keresem. — Majd megtalálod. — Mért tagadjam előtted, aggodalmam is van! — Mi? — Hogy mi lesz a gyerekeimmel, ha veled is meg Frédivel is valami baj történik? — Ugyan, ugyan, mi történne velünk? Hallottál valamit rólunk? — Semmit. Egy szót sem. — Akkor mért ijesztgetsz? — Nem téged, magamat ijesztem! Az árvaháztól mentse meg őket az isten! Kérdezett volna még ezt-azt, de nem kapott választ., Riadtan körülnézett. Már csak a kis Emőkével voltak a temetőben. A többiek mind szétszéledtek. Aztán ők is eltávoztak a csend birodalmából. A házak között még mindig hallotta, amit sógornője a temetőben mondott. Életében magázta, akkor tegezte. Miért tegezte? Mert a halott minden élőnél idősebb? MÁSODIK RÉSZ Elveszítette az időérzékét. Óra nem volt a szobában. A nap állásából sem következtethetett az időre. Csak abból, hogy a hőség egyre elviselhetetlenebbé vált. A már-már elviselhetetlen meleg sejtette meg vele, hogy a nap a delelőn áll. Különösnek találta, hogy senki nem jött be hozzá. Mintha szándékosan elkerülték volna a szobáját. Az ápolónők a folyosón járkáltak és más szobába nyitottak be. Lekászálódhatott volna az ágyról, kileshetett volna a folyosóra, esetleg valamelyik ápolónőt be is hívhatta volna, üljön le az ágya szélére, beszélgessen vele egy kicsit, de nem volt kedve megmozdulni. Feküdt csak, mint a villám sújtotta élettelen fa, mert úgy volt nagyon jó. Mintha ezer és ezer láthatatlan cérnaszállal kötözték volna kórházi ágyához a haját, a kezét, a vállát és az egésztestét. Csupán a szemét meresztgethette kedvére meg gondolkozhatott, ez volt minden. Azzal szórakozott, hogy a szobán körülhordozta a tekintetét, és olyankor mindig felfigyelt valamire. Legutóbb például arra, hogy a vasrács és az ablak között olyan háló van, mint otthon a kenyérsütésnél használt szita, amelyen a lisztet szűrik át. Zúgtak a rovarok az ablaknál, az udvaron, s a hőség úgy körölfogta az ágyát, miniha el akart volna olvasztani mindent a szobában, még az éjjeliszekrényén a tálcát is, amelyen a reggelijét hozták be. Hűlt helye lett, nyoma veszett. Járt volna valaki a szobájában? Nyilvánvalóan járt, mert eltűnt a tálca. Érdekes! Annyira lefoglalták a gondolatai, hogy nem vette észre? Vagy el is aludt közben. De hiszen ébren volt mostanáig, ha néha le is húnyta a szemét. Miért hagyták ennyire magára? Azzal büntetik, amiért makacsul védelmezi a szép új házukat, hogy senki nem nyithatja rá az ajtót? Mintha csak a gondolataiból olvastak volna, bejött az ápolónő. Magas, sovány, fehér bőrű, fehér köpenyes nő. Éppen akkor csoszogott be hozzá, mikor a távollétét hiányolta. Gondolatolvasó lehetett, mert leült az ágya szélére, a jobb felső karját simogatta sokáig, puha vattával és valamilyen erős szagú folyadékkal dörzsölte a karját, aztán a feje fölé vagy inkább a szeméhez emelte az injekciós tűt, spriccelt a folyadék belőle, majd hirtelen olyan szúrást érzett és olyan tompa fájdalmat, mint mikor méh csípte meg. Mindent tudott, ami körülötte történt, csak éppen szólni nem mert, meg nem is volt kedve. Pedig az ápolónőnek meg kellett volna köszönnie a fáradságát, sőt még azt is ajánlania kellett volna neki, hogy amikor csak teheti, menjen a napra, barnítsa magát, mert olyan fehér, beteg színe van, hogy nem jó ránézni sem. Szabaduljon, amikor csak tud, a kórházi szobák és folyosók zárt falai közül. És soha ne felejtse el, hogy betegek között az egészséges is beteg lesz előbb-utóbb! Az ápolónő mintha csak a gondolataiból olvasott volna, felállt, kiment, már alig lehetett hallani a lépteit. Ilyen gyorsan megfogadta a tanácsát? Ráijesztett volna a gondolataival? Ment a napra, mert egészséges akar maradni a betegek között is? Nem ment ki az épületből. Mégcsak az udvarra sem ment ki. ö bánja. Majd menne, szaladna, amikor már késő! Kapaszkodna még a szalmaszálba is . . . Nemsokára visszajött hozzá, a szobájába, de már nem ült le az ágya szélére, mint előbb, csak behozta tálcán az ebédet, letette az éjjeliszekrényre, aztán magára hagyta. Tudomásul vette, hogy az ebédjét odakészítette az éjjeliszekrényére, de nem nyúlt semmihez. Egyetlen porcikája sem kívánta az ételt. Pedig az orrába csapott a leves savanykás szaga. Étvágyat azonban nem gerjesztett. (Folytatjuk) 10 Mécs József ’
