A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-09 / 27. szám
Magasabbra a mércét! AZ IRODALMI SZÍNPADOK ORSZÁGOS SEREGSZEMLÉJE UTÁN A kassaiak Szép Szó irodalmi színpadának Kalevala — bemutatója Haszontalan dolog lenne szépíteni és nyilván ártalmas is, azért leirom: aggódom a másfél évtizedes múltra viszszatekintő hazai magyar irodalmi színpad-mozgalom jövőjéért. Aggódom, mert ismervén az eddig nyilvántartott eredményeket, természetesnek, és indokoltan megalapozottnak tekintem a minőségi továbblépés szigorúbb igényét. Nemzetiségi kultúránknak kétségtelenül szüksége van a jó irodalmi színpadokra, mert szükségünk van az igényesebb népművelésre, a hatékony irodalomnépszerűsítés több és jobb formájára. Aggódom csupán, s távol áll tőlem mindenféle „szakmai okoskodás” öncélú bennfentesség látszatának keltése, mert úgy vélem, nem vagyunk feltétlenül kötelesek mindenről megfellebbezhetetlen véleményt mondani, szakértői hozzászólók pózában tetszelegni még akkor is ha ennek hiányzik a fedezete. Elvégre az irodalmi színpadok műfajából sem előadóink, sem közönségünk, sem a témához hozzászólók nem szereztek szakdiplomát, mint ahogy irodalmi színpadjaink rendezői sem. Műkedvelői szakdiploma nincs, s szükség sem nagyon van rá hiszen a műfaj tulajdonságai más, ennél fontosabb kívánalmakat támasztanak. (Bevallom számomra nem okozna meglepetést, ha Karajan mester kudarcot vallana egy falusi rezesbanda vezénylésével, amely zenekar — meglehet — kitűnően tud muzsikálni a maga műfajában csak nem éppen a kiváló karmester hanem a helyi tűzoltóparancsnok irányításával.) Inkább arra van szükség, hogy évről évre szaporodjon a jó irodalmi színpadok száma, javuljon ezek műfajon belüli színvonala, ám lelkesedésüket ne csupán a Jókai-napokra való benevezés érthető hiúsága ösztönözze, hanem az irodalomnépszerűsítés területén szükséges küldetés elmaradhatatlan hivatástudat is. Ha ez megvan akkor az országos seregszemle valamelyik pálmájára is jogos lehet a remény. Mert nem mindegy, hogy öncélúságból vagy szélesebb társadalmi küldetésből fakad e valami. Tíz éven keresztül — 1965 és 1974 között kísértem figyelemmel a Jókainapok eseménysorozatát, s ezen belül is megkülönböztetett figyelmet szentelve az irodalmi színpadok teljesítményeinek. Három éves kihagyás után az idén ismét jelen voltam a seregszemlén s végignéztem legjobbnak minősített irodalmi színpadjaink bemutatkozását. Korábban kezdődött aggodalmam az idén csak megerősödött, mert kirajzolódónak láttam a hanyatlás körvonalait. Amikor hanyatlást mondok csupán a pontos megjelölés érdekében teszem. Tetszésemet igazán megnyerő és kétségtelen bizakodásra okot adó előadást tulajdonképpen csak egyet láttam, melyet a CSEMADOK komáromi helyi szervezetének és a Szakszervezetek Házának irodalmi színpada mutatott be. Petőfi művét, a Helység kalapácsát vitték színre, amiért meg is kapták a jó műsorválasztás díját, bár abban a mezőnyben ennél talán többet is érdemeltek volna. De sebaj, hiszen előadásuk legnagyobb és legnyilvánvalóbb erénye éppen az volt, hogy meglátszott: nem a pálmáért produkáltak egy valóban emlékezetes, mondhatnám remek előadást, nem akartak mindenáron a résztvevők legjobbjai lenni, s közben mégis rangú céljuk a közönség s önmaguk szórakoztatása volt. Nem utolsósorban a sziporkázó mű önzetlen tolmácsolásának nemes szándéka vezette őket. Mindezt persze nem tudták volna megvalósítani több kiváló előadó, jó rendező, igazi lelkesedés, valódi játékkedv híján. Régi színházi törvény szerint lett tehát jó az előadásuk mert a közönséget nekik sikerült a legjobban elszórakoztatniok. Véleményemet az esetleges ellenvéleményekkel szemben is tartom, s távol álljon tőlem az öntelt nagyképűség, de korábbi tapasztalatok alapján mondom, hogy a produkciókat meg nem tekintő vagy a seregszemlében érdekelt személyek s azok rokonszenvezőinek véleményét még a legnagyobb sajnálatomra sem tudom respektálni — még annak tudatában sem, hogy véleményem a díjkiosztó bizottság véleményével nem teljesen egyezik. Meg kell jegyeznem, hogy nem lenne érdektelen és haszontalan a kiosztandó díjak közé felvenni a közönség díját is. Mert ha van ilyen díj, gondolom, azt az idén a komáromiak kapják meg, s bizonyára nemcsgk azért, mert hazai pályán léptek színre. De hát ilyen díj nem volt, ám a jövőben miért nem lehetne, hiszen az olyan helyen ahol színpad is meg nézőtér is van ott a közönség véleménye sosem lehet mellőzendő. Még szerencse, hogy a tetszést és nemtetszést kinyilvánító taps és fütty joga megmaradt a közönség jogának. Mert taps az volt. Bár az is hozzátartozik a tényékhez, hogy a széksorokban akadtak olyan nézők is, akik nem tapsoltak de csak azért nem, mert ők maguk is versenyen belülinek tudták magukat s mi több olyanok is akadtak, akik meg sem tekintették a „konkurrencia" előadását, dehát istenem! — vannak még maguk után kívánnivalót hagyó versenyszellemek. Pedig elsősorban nem is verseny volt Komáromban, mint inkább országos seregszemle azzal a céllal, hogy lássuk mit tudunk, lássuk mit tud a másik, s tanuljunk egymástól! Nem lehet azonban szó nélkül hagyni a kassaiak Szép Szó irodalmi színpadát, amely a rendezés díját kapta, de erényeinek említése mellett több alapvető hiányosságról is szólni kell, mert ezek kiküszöbölésével nemesíthető csak igazán letisztult produkcióvá az, amit Komáromba hoztak. Az ősi finn eposzt a Kalevalát vitték színre. Ez természetesen már maga is tekintélyes erény. Kár, hogy a hatalmas szöveganyagból nem sikerült úgy kivonatolni a részleteket, hogy azokból érthetőbben rajzolódjon ki az eposz meséje, cselekménye. Ugyancsak a mese vallotta kárát annak, hogy a rendezőnek nem volt szíve elhagyni valamit a sokféle stíluseszközből, miáltal az előadás az órnyjáték, a tánc, a pódium, az oratórium és a színpadi regőlés egyvelegévé formálódott, — bár erényeinek javát így is megőrizte. Úgy vélem az előadás egyszerűsítése a mutatványosság lefaragása olyan sokat tudna javítani a színvonalon, hogy a végső eredmény az eddiginél jóval meglepőbb lenne. Bár megértem a rendezőt, mert ő volt az, aki legalább felismerte a mozgalomban régen mutatkozó alapvető fogyatékosságokat, nevezetesen azt, hogy egy-egy produkcióban nincs és nem lehet helye az elkoptatott színpadi frázisoknak, sztereotípiának, hiszen enynyi év után azok már csak áthatnak az előadásoknak. Felismerte, hogy az egymásfél évtizeddel régebben faragott kaptafák sutbavágásának eljött az ideje. Mert tudomásul kell venni, hogy a mozgalom másfél évtizedes hagyományai után és nyilvántartott erényei mellett ma már nem számíthat jó előadásnak az, ha többet se látunk a színpadon, mintsem a szólószavalatok és kórusmorajok váltogatását. A közönségnek hol arccal, hol háttal elmondott szövegek hallatán ezek az eszközök már unalmasnak hatnak. Megállni mereven, erőset dobbantani, energikus pátosszal vagy szende lírizálóssal szavalni ma már kevés, mert nem elég, ha az egyik lábnyomomból a másikba lépegetve -mozgunk s közben nem haladunk előre. Az igazán jó és újszerű előadáshoz jobbnál jobb és újabbnál újabb ötletek kellenek. A kassaiak példája igazolta hogy esetenként azokkal is tanácsos módjával, mértéktartóan bánni. El kell hagyni tehát a frázisokat, meg kell tanulni szépen, s még ennél is szebben beszélni, hangsúlyozni, szünetet tartani, pontosan értelmezni az előadott szöveget. Az igazsághoz tartozik, hogy valamikor nemcsak a szavalok és prózamondók versenyében, de az irodalmi színpadoknál is sokkal több, a maiaknál lényegesen jobb előadóval találkozhattunk. A legfontosabb kívánalmaknak egyike sem helyettesíthető lampionnal, világítási bravúrokkal, frázisokkal, mint ahogy puszta buzgalommal sem pótolható, mert a buzgalomnak és tiszteletreméltó lelkesedésnek a szigorú minőségi javulás igényével kell párosulnia. KESZELI FERENC Prandl Sándor felvételei A CSEMADOK komáromi helyi szervezete és a Szakszervezetek Háza irodalmi színpada — Petőfi Sándor: A helység kalapácsa című müvét vitte színre. 6
