A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-09 / 27. szám

Idős bácsi áll mellettem. Figye­lem. Jobb kezében görbebot, baljában pohár bor. Legénye­­sen félrecsapott kalapjának karimája alól figyeli a színpadon „duhajkodó“ táncosokat. Meg-meg­­mozdul a lába, görbéjét szorító keze, felső teste jobbra-balra hajlik — valamikori nádszál a szélben —, gondolatban talán ő is ott, a szín­­pádon a fiatalok között ropja a tán­cót, mint valamikor régen legény­korában a búcsúban, lakodalmakban. — Tetszik-e, kedves bátyám? — kérdem. — Tetszik, hogyne tetszene, a szi­vem is belesajdul — feleli. — Bele bizony, mert nem lehetek közöt­tük ... — Nagyot kortyint az italból. — Pedig járnám én most is, a ked­vem megvan hozzá, csakhát a „ke­rekek — bök görbéjével a lábára — nem akarnak már engedelmesked­ni... Itt a hiba ... a nagy hiba ... Mindez május utolsó vasárnapjá­nak délutánján hangzott el Éberhar­­don (Malinovo). Aki eljött ide és be­sétált a falu közepén elterülő gyö­nyörű parkba, hogy részt vegyen a járási dal- és táncünnepélyen, nem bánta meg. Maga a sokrétű, színes műsor, no meg a gyönyörű idő és környezet minden jelenlevő számára széppé és kellemessé tette ezt a va­sárnap délutánt. Annak ellenére, hogy Éberhard alig kőhajításnyira fekszik a fővá­rostól, aminek szórakozás szempont­jából — különösen hétvégéken — nagy a vonzása, mintegy ezerötszáz főnyi közönség gyűlt össze — köztük rengeteg fiatal, hogy kedvére szó­rakozzon és tapsolhasson. A hangu­lat igazán kitűnő volt. Nemcsak az ügyesen összeállított műsor tette azzá, hanem az is, hogy a rendezőség frissítő italokról és harapnivalóról is gondoskodott. A teljességre való törekvés igénye nélkül, néhány szót a műsorról: a szokásos megnyitó és ünnepi be­szédek után Holocsi László tanító vezényletével a helyi általános iskola énekkara mutatkozott be a közön­ségnek sikeresen. Továbbá a CSEMADOK szenei szervezetének az énekkara, az Orion zenekar a Lassú testvérpár szóló­énekesek közreműködésével, vala­mint a Művelődési Ház tánccsoportja megérdemelt nagy sikert arattak. Ott és akkor tudtam meg, hogy Ás­ványi László mérnök barátom két lányával és a vejével — tehát ne­gyedmagával — szintén tagja az énekkarnak. Azt hiszem, ehhez nem kell kommentárt fűznöm. A CSEMADOK féli szervezetének Kis Duna táncegyüttese ismét iga­zolta jó hírnevét. Mozgásukat a könnyedséggel párosuló szilajság jel­lemezte, ugyanakkor valami utánoz­hatatlan és foghatatlan báj lengte be a táncukat. Az oroszvári szervezet is elküldte nemrég alakult éneklő csoportját. Igyekezetük dicséretes, s csak biz­tatni tudjuk munkájukban. De fellé­pett a Jantár beat-zenekaruk is. A műsor kedves színfoltjaként Pupákné-Sípos Mária cigánydalokat énekelt nagy rutinnal és rátermett­séggel, valamint a magyarbéli Bog­nár Sándorné népdalénekes, akinek kristályosán tiszta és kellemesen szép hangja úgy hajlongott, úgy szárnyalt és áradt szét a gyönyörű parkban, mint ahogy a tavaszi égbolt alatt a kis pacsirtáé a széles nagy mezőségben — szívet-lelkét gyönyör­­ködtetőn. A fő műsort az országban, sőt a külföldön is jól ismert Szőttes nép­­művészeti együttes adta a tőle meg­szokott és joggal elvárt magas mű­vészi színvonalon. (Teljesítményük­ről lapunkban már többször hírt ad­tunk, azért nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni.) Jó estefelébe hajlott az idő, a nap leáldozóban volt már, mire a járási ÁLDOZATKÉSZ, MELEGSZÍVŰ EMBEREK dal- és táncünnepély befejeződött, hogy népmulatsággal folytatódjon a parktól kissé távolabb, egy mesterien felállított sátor alatt, ahová négy­ötszáz ember is befér. Kulturáltan, •szépen mulattak a fiatalok és az idő­sebb generációhoz tartozók is. (Jó­magam is perdültem kettőt-hármat kipróbálván, bírja-e még lábom a táncot.) Az éberhardi rendezvény sikeréért legtöbbet a CSEMADOK bratislavai városi- és járási bizottsága tett, de elismerésre méltó, dicséretes munkát végeztek a CSEMADOK éberhardi szervezetének vezetői és tagjai egya­ránt. Lehetetlen minden nevet fel­sorolni, pedig megérdemelnék, mégis szólni kell Burger Ferencről, a helyi szervezet elnökéről, Méry Béláról, az általános iskola igazgatójáról és Szi­­linszky Ferenc vezetőségi tagról, a nemzeti bizottság alelnökéről, akik valóban mindent megtettek, hogy méltó körülmények közt fogadják a járási dal. és táncünnepély szereplőit és közönségét. Jó házigazdáknak bi­zonyultak ezúttal is. Valahányszor hasonló kulturális vagy egyéb rendezvényt látok — el­gondolkodom. Jó a szemnek látni, hallani a fülnek, mikor már minden együtt van, de!... Az előzményekre nyilván kevesen gondolnak, arra, hogy hány tettre kész, melegszívű ember szervező és előkészítő munká­jára volt szükség ahhoz, hogy a jel­zett napon, a jelzett időben minden a helyén legyen. Vonatkozik ez szer­vezőkre és szereplőkre egyaránt, akik csupa ügyszeretetből akarnak tenni és tesznek is valamit nemzeti­ségi kulrúránk fejlesztéséért, terjesz­téséért és ápolásáért. És ez nem ke­vés. Vajon kicsodák, micsodák ezek az emberek? Talán anyagi juttatásért buzgólkodó ügyeskedők? Egyáltalán nem. Társadalmi életünknek úgy­szólván minden területén dolgozó emberekről van szó — akad köztük kétkezi munkás, továbbtanuló fiatal és egyetemi tanár is —, akik szabad­idejük nagy részét arra áldozzák fel, hogy múltunkról és jelenünkről, ró­lunk és nekünk mondjanak el vala­mit táncban, dalban és muzsikában, hogy szikrát csiholva lángot lobbant­­sanak, ami nem pusztító tűz, hanem meleget és fényt sugárzó forrás, ami beragyogja azt az utat, melyen jár­nunk kell... LOVICSEK BÉLA A szerző felvételei 1. A közönség 2. A CSEMADOK szenei szervezetének énekkara 3. A kis nézőből egyszer felnőtt néző lesz 4. Lazítás vagy bemelegítés a szinpad mögött 7

Next

/
Thumbnails
Contents