A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-09-17 / 37. szám

fáklyahordozofcl (MEGBECSÜLÉST Iérdemlű KULTÚRMUNKÁSOK MOTTÓ: Nem elég a célt látni; járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek, elől indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer! VÁCI MIHÁLY A CSEMADOK XII. országos közgyűlésén számos küldött hangsúlyozta, hogy a szövetség csak úgy érhetett el szép eredményeket tevékenysége utóbbi öt esztendejében, hogy számíthatott a lelkes, tenni kész kultúrmunkások népes seregére. Ezek az emberek fáradságot nem ismerve tanítanak másokat, vagy fáradságot nem ismerve tevékenykednek maguk is. A közgyűlésen elhangzottak késztették szerkesztőségünket arra, hogy levélben forduljon a CSEMADOK járási titkárságaihoz: küldjék be címünkre járásuk öt legismertebb, legtevékenyebb kultúrmunkásának nevét. A járási titkárságoktól postafordultával kaptuk meg, amit kértünk, s máris kopogtathattunk levelünkkel és kérésünkkel legönzetlenebb és legtevékenyebb kultúrmunkásaink ajtaján. Számos válasz van már az asztalunkon, amelyekben az érintettek keresetlen, de őszinte szavakkal mondják el, mi késztette őket arra, hogy szabad idejük nagy részét a szocialista magyar kultúra ügyének szenteljék, mit jelent számukra ez a nemes feladatvállalás, összeegyeztethető-e szerintük a munkahelyi és kulturális feladatok teljesítése, mennyire értékelik fáradozásaikat legközvetlenebb környezetükben, falujukban, városukban, járásukban, hogyan néznek rájuk azok, akik nem méltányolják kellőképpen a kulturális előrehaladás érdekében kifejtett ’munkát stb. S mi mai számunkban megkezdjük legaktívabb kultúrmunkásaink véleményének a közlését. Ilyen módon is további megbecsülést akarunk szerezni azoknak, akik immár évtizedek óta erőt, időt, fáradságot nem kímélve munkálkodnak szoc. magyar kultúránk felvirágoztatásán. • • • Magyar nemzetiségű pedagó­gus vagyok, akinek nem csupán az a feladata, hogy a gyermekeket oktassa, nevelje. Falun élek. Elvárják telem a társadalmi munkát. Azért szeretnek, becsülnek, amit a gyermekek nevelésén túl még a közösségért teszek. Soha nem vártam köszönetét, dicséretet azért, amit a szocialista kultúra terjesztése érdekében tettem. Persze néha jól esne az elismerő szó. Nem számoltam még össze, hány órát fordítottam szabad időmből a szocialista kultúra terjeszté­sére, de ez nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy megértő és szintén aktív társadalmi munkát végző felesé­gem van. A biztatást, a javaslatokat, de még a bírálatot is tőle kapom. Fon­tosnak tartom azt is, hogy eddig még mindig megtaláltam az utat az embe­rek szívéhez, lelkivilágához. 1954 szeptemberében Gömörmihály­­falván (Gemerské Michalovce) kezdtem el tanítói pályafutásomat. A kis palóc községnek alig kétszáz lakosa volt. Az iskola valamikor az 1800-as években épült. Úgy képzeljék el ezt a fából épí­tett, „pacsittal" bevont,, sárral körül­tapasztott iskolát, hogy a liba bármikor benézhetett az osztály ablakán. Na­gyobb ablakokat vágattunk, csinosabbá tettük az épületet. Délutánonként és esténként jöttek a fiatalok, öregek, elő­került a hegedű, a cimbalom és a bő­gő. Zenekart alakítottunk, összeállítot­tuk első eszatrádműsorunkat és bemu­tattuk a falu lakosságának. Könyvtárat is létesítettünk. Alig telt el néhány hó­nap, és már pezsgő kulturális életről tudtunk számot adni. Egy évig tanítot­tam Gömörmihályfalván, és egyszer, húsz év múlva ellátogattam első állo­máshelyemre, megálltam a falu köze­pén, de a régi iskolát már nem talál­tam. Újat építettek a helyére. A régi ismerősök, volt tanítványaim, még az öreg „bőgős" bácsi is megismert, emlé­kezett rám, sőt mi több, meghívott a zenekarukba „muzsikálni". 1958 szeptemberében Csoltón (Colto­­vo) voltam tanító, pártelnök, kultúrmun­­kás egy személyben. Itt sem egyedül dolgoztam. Az 550 lakosú gömöri falu­ban sokrétű kulturális tevékenység folyt. Bekapcsolódtam a munkába. Három­­felvonásos színdarabokat, esztrádműso­­rokat tanultunk be. Foglalkoztam a né­pi zenekarral és a rátermett szólisták­kal. Zenekarunk járási és országos ver­senyeken is részt vett. Gombaszögi, svidníki, vyehodnái, kassai (Kosice), tor­naijai, rozsnyói, pelsőci, podbrezovái és további fellépések fémjelezték a zene­kar muzikalitását, összehangolt munká­ját (sajnos, azóta nem tevékenykedik). A CSEMADOK pelsőci és tornaijai tánccsoportját is ez a zenekar kísérte. Csoltói tevékenységemhez fűződik még a hatalmas és korszerű kultúrház fel­építése. Építésénél nemcsak szervező voltam, de tevékeny brigádmunkás is. A Tomolya Bélákkal, Gál Lacikkal, Mol­nár Lajosokkal, Varga Miklósokkal, Bodnárokkal, Fejes Győzőkkel és má­sokkal. 1963 szeptemberében Tornagörgőre (Hrhov) helyeztek át. Érdemes meg­említeni, hogy a község festőién szép helyen fekszik. Az Alsó- és Felsőhegy veszi körül. A szalmatetős kunyhók és az apró parcellák csak a felszabadulás után tűntek el. A falunak se villanya, se vasútja nem volt. Ma ezekkel rendel­kezik. A szövetkezet országos hírű. S ahol a gazdasági eredmények na­gyok, a kulturális tevékenység eredmé­nyei sem lehetnek kisebbek. Amikor az 1300 lakosú községbe kerültem, mind-Török László SENKI NEM VÉGZI EL HELYETTÜNK járt megalakítottam egy 100 tagú ve­gyeskart, Néhány próba és fellépés után kezdeményezésem kudarcba ful­ladt. Ezen ma már nem is csodálkozom. Nem a saját dalaikat énekelték. A ve­gyeskarból női és férfi éneklő csoport alakult. S ezeknél a próbák, a fárado­zások már nem bizonyultak hiábavalók­nak. A népdalok sajátossága hazai vi­zekre sodorta mindkét csoportot. 1970- ben a CSEMADOK KB szervezete „Ta­vaszi szél vizet áraszt" c. országos nép­­dalverseny bratislavai döntőjében férfi éneklő csoportunk már díjat nyert, és női éneklő csoportunk is eljutott az országos elődöntőig. A szövetkezet ve­zetői látva igyekezetünket és a szép eredményt, hat darab citerát vásárolt a magyarországi sándorfalvi Budai Sándor híres citerakészítőtől, a népmű­vészetek mesterétől. A következő orszá­gos népdalversenyen szintén bejutott a döntőbe férfi éneklő csoportunk, sőt már a citerazenekarunk is. összegezve az éneklő csoportok és a citerazenekar tevékenységét, több alkalommal is fel­léptek Kassán, Ipolynyéken, Rozsnyón és Bratislavában. Szerepeltek a rádió­ban jé} a televízióban, s dr. Manga János jóvoltából a Kossuth és a Petőfi Rádió egymás után hatszor sugározta műsorukat. A citerazenekar az idén saját ruháiban, görgői népviseletben szerepelt a Zselizi Országos Népművé­szeti Fesztiválon. A citeraegyüttes U Szólni akarok még a tánccsoportról. Tíz lány és tíz fiú táncolja a Görgői mosó lányok c. táncpozíciót, amelyet szintén a citerazenekar kísér. Már több­ször is nagy sikert arattak a Kraszna­­horkán megrendezett járási ; dal- és táncünnepélyen. Magától értetődően, kulturális tevékenységünk nem merül ki a fentebb említettekben. Számot adha­tunk vetélkedőkről, irodalmi versenyek­ről, író-olvasó találkozókról, bor- és pogácsaversenyről, néprajzi és más jel­legű érdekes és tanulságos rendezvény­­sorozatokról. Magam írom az egyes rendezvények „forgatókönyvét", vezetem a próbákat, s szervezem a közönséget is. Persze nem egyedül. Tizennegyedik éve szerkesztem a Faluhangja című he­lyi újságot. Van pótolnivalónk is. Negyedik éve nem rendeztem színdarabot. Úgy lát­szik, nincs kivel, illetve nincs kiknek ját­szanunk. Pedig volt olyan év Görgőn, amikor három színdarabot mutattunk be. A környék falvainak népét is szó­rakoztattuk. Akkor a CSEMADOK helyi szervezet pénztára is gazdag volt. Év­záró taggyűléseinken gyakran hangzott úgy a pénztáros beszámolója: A helyi szervezet pénzgazdálkodása jó, tiszta bevétele 35 ÖÖ0 korona. Az irodalmi ve­télkedőkről (Petőfi, Jókai, Ady), a sakk­versenyekről, a fiatalok klubhelyiségéről és a könyvtárról sem szóltam. Mit mondhatok még magamról, mun­kámról? Tagja vagyok a pártbizottság­nak, a hnb tanácsának, a szakszervezet körzeti bizottságának, módszertani cso­portot vezetek, s az egész járásban pedagógiai témájú előadásokat tartok. Felvetődhet a kérdés: jut-e időmből a tanításra. Jut elegendő, hiszen a taní­tás a foglalkozásom. Négy évvel ezelőtt modern alsó tagozatú általános isko­lát építettünk. Tanítói lakással. Kor­szerű felszereléssel rendelkezünk. For­radalmi emlékszobát is létesítettünk, amely nagy segítségünkre van oktató­nevelő munkánkban. És most ismét a szerkesztőség leve­lére térek vissza. Megéri-e a fáradságot a közösségért végzett kulturális munka? Határozottan állítom, hogy igen! Azok közé tartozom, akik akkor érzik jól ma­gukat, amikor örömet tudnak szerezni másoknak. Még sok a tennivalónk. Ha mennyiségileg sokat végeztünk is, most már a minőségen a hangsúly. Akik vál­laltuk az indulás és az indítás nehéz munkáját, most már tekintsük felada­tunknak a kulturális munka színvonalá­nak az emelését. Ne emlegessük foly­ton, hogy mit csináltunk, arról beszél­jünk, mit akarunk tenni. Nemzetiségünk kultúráját messzemenően támogatja a CSKP. Helyettük azonban senki nem végzi el a munkát. Nekünk kell élnünk az adott lehetőségekkel. TOROK LÁSZLÓ 6

Next

/
Thumbnails
Contents