A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-10 / 36. szám
f í ^ esződöm a magoncok\ I m kai. Tűzdelem őket, ül\ ' M tetgetek. Persze, nem igazi vesződség ez, sőt egyáltalán nem az, még csak nem is munka, mert hisz amit az üvegházban tesz az ember, az szórakozás, élvezet. Egyszóval — passzió. Némi túlzással, persze. Legalábbis a hobby kifejezéshez képest. Az eleven kis gömböcskék egyre szaporodnak a ládában, s úgy sorakoznak, mint a katonák. A hasonlat, persze, legfeljebb a fegyelmezett sorokra vonatkoztatható, hisz nincs semmi harcias, katonás ezeken a fura kis növénykéken. Zöldek ugyan, de apró, pihésen lágy sörtéik még semmiben serrí emlékeztetnek majdani szúrós tüskézetükre. Csecsemők ezek még, óvodáskorú növénycsemeték, s olyan védtelenek. Leheletfinomon szabad csak hozzájuk nyúlni, s ez bizony nem könnyű, mert a befőttesüveg, ahol születtek, s ahol egymásra torlódva várják, hogy egy kis élettérhez jussanak, elég mély, az üveg szája meg szűk a kezemnek. Élettér . . . Persze, mind élni akar. Élni! Hazájukban — s a lelőhelyükön — bezzeg jó, ha ezerből, százezerből egyetlenegy életben marad. Néha még egy sem. Azaz még csak ki sem kelnek. Egy kaktuszmagnak annyi az esélye arra, hogy a belévarázsolt, beléátkozott élet megvalósuljon, alakot öltsön, mint egy spermiumnak. Kevés. Majdnem semmi. De ez a majdnem semmi is — pontosan — elég. Mintha csak ki lenne számítva . . . Nem, a stafétabot nem hullhat ki az átadó kezéből. Mert akkor megszűnne a faj. A millióarcú természet egyik arca .. . Milyen kár is lenne! Azért az egy fajért, azért az egy arcért is. Hány millió stafétaátadásba került, míg az az egy arc így kialakult! S micsoda mesteri remekmű minden arc: egy cserebogár vagy lepke, egy kolibri, zsiráf vagy éppenséggel egy Leuchtenbergis principis! Egy ember vagy, mondjuk, egy tiszavirág ... Az egyik hetven évig él, a másik hetven napig. Némelyik hetven percig. Vajon arányban áll az a csodálatos tökéletesség, mely az élet minden formájára jellemző, és ami már szinte pazarlás: az az áttekinthetetlenül és fölfoghatatlanul gazdag rendszer, a törvények és törvényszerűségek sokmilliónyi permutációja, mely minden egymásba eső fogaskereket irányít, hogy egyegy élet-arc kikerekedjen — azzal a csekélyke, majdnem semmi szereppel és időtartammal, ami egyegy stafétaátadónak kijujj? Hát nem kár azért a letört, fényes bogárszárnyért, mely alig repült még? Tiszavirág-szájért, mely nem is evett? Mammutagyarért, mely nem is döfött? És tücsökmuzsikáért? Kolibritollért, kaktuszvirágért? Miféle játék ez? Kinek a játéka? Megéri valakinek? Igaz, csak látszólag kerül sokba az az elhullajtott bogárszárny és mammutagyar. Meg elröppent emberi gondolat. . . Tulajdonképpen semmibe sem kerül, s el sem veszik. Végül is — bármi történjék is az anyaggal, a játékos és csapodár atomokkal —, minden a galaxison belül marad . . . Legalábbis a világmindenségen belül. Ez megnyugtató . . . Meg a badar gondolatok sem kerülnek semmibe. Játszom csak: amit a kis magoncokkal csinálok, amikor szép sorokba rendezem őket, az játék. Játék az élettel. Annyira kis életekkel, hogy tán meg sem érdemlik a nagy É-betűt. Igaz, miért is írjuk az életet néha nagybetűvel, nagy É-vel? Persze, főleg akkor, ha a mienkről van szó. Az értékesebb. Mert azt érezzük. Abból kevés van. Csak egy... A kis magoncokból, természetesen, sok van. Fajonként húsz, harminc. Némelyikből száz is. Ha az egész láda, az egész vetés odaveszne, akkor sem történne olyan nagy baj. Mármint a fajok szempontjából. Persze, nekem ez azért mégsem lenne mindegy: nagy kár lenne ez — nekem. Ha, mondjuk, a láda a földre esne, akkor bizony vége lenne a passziónak. Egyszer már csipegettem egy ládányi apró magoncot a földről, s az nem volt passzió. Egyebek is megesnek az emberrel az üvegházban: például két hónappal ezelőtt harminc apró, gyufafejnyi echinopsist úgy oltottam be, hogy nagy, tojásnyi echinopsisok lettek belőlük. Merő tévedésből. Azt 16
