A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-10 / 36. szám
hittem, hogy obregoniák. Soha nem vetettem még obregoniát, így nem tudtam, milyeneknek is kell lenniük a néhány hetes mexikói ritkaságoknak. Eszembe sem jutott, hogy ellenőrizzem a dolgot, bár kissé furcsállottam, hogy olyan remekül kelnek és nőnek. Csak az nem tévesztheti el a sok zacskó kaktuszmagot, aki nem vet. Szívrepeső érzés volt az a félnapi gondos transzplantáció: ráment az egész vékony gumikarika-készletem, az Utolsót a kislányom hajából, álvarkocsából szedtem ki. (Százszor megmondtam neki, hogy ne szedegesse el a gumijaimat, mert azok nem hajba, hanem kaktuszok oltásához valók!) S persze, harminc elsőrendű alanyom is ráment az oltásra éppen a legjobbak. Már előre láttam a ládányi, szépen fejlődő obregoniát. Van egyáltalán szebb látvány egy láda obregoniánál? . . . A minap aztán ugyancsak lelohadtam. Keserves csalódás volt, de azóta túltettem magam rajta. Egyelőre úgy hagytam az oltott echinopsisaimat, ahogy voltak: fejlődnek is szépen tovább. Nincs mulatságosabb látvány egy láda oltott echinopsisnál! Azt mondják, az echinopsis azért nem a legjobb alany, mert hamar kiszívja a nemes rész. Hát most legalább meglátom, hogyan szívja ki az echinopsis az echinopsist! A fejem fölött jó méternyire, két hatalmas, gyönyörű virággal nyílik a Trichocereus cv. Hungária. Még 1962-ben kaptam Budapesten; akkor még alig volt nagyobb egy kissé megnyúlt jonatánalmánál. Bizony szépen fölcseperedett azóta. Úgy negyedóránként föl-fölnézek a két virágcsodára, ha ugyan nem még sűrűbben, hogy szomjas tekintetemmel bele-belebabráljak a hamvas, hófehér szirmokba, egyetegyet szippantva az enyhítő, gyönyörködtető látványból. Másfél évtizedig vártam erre . . . Igaz, nyílt volna talán előbb is, de 1968-ban a közepénél lerágta a kutya. Fiatal kutya volt, aznap szereztem, s hirtelenjében nem találtam ki okosabbat: az üvegházhoz kötöttem, a szellőztető ablak mellé. Életében először volt megkötve, a nap meg igencsak odatüzött; üvöltött is szegény kínjában, de gondoltam, majd megszokja. Órákkal később vettem észre a kárt legalább fél tucat kaktuszt rágott szét , azt hittem, megbolondulok. Azzal vigasztaltam magam, hogy a tüskék biztosan jól összeszúrták a pofáját . . . Az értékes növényt pedig nevelhettem újból. Tegnapelőtt este nyílt ki először, s vele egyidőben egy öreq Echinopsis eyrisii is, egyszerre négy halvány-rózsaszínű virággal. Az illatot tíz méternyire érezni lehetett az üvegháztól. Az echinopsis virágai már másnap elhervadtak. Sajnos, ez a szokásuk. Egyébként e tisztes korú echinopsis szégyenbe is hozott a virágzásával: ez sem gyakori eset. Ügy történt, hogy már hetek óta vártuk a sok bimbó kiteljesedését, ugyanis előre bejelentettem a családnak: „Figyeljétek csak, a három bimbás echinopsis egyszerre fog kinyílni, ugyanabban az órában. Biztosra vettem a dolgot, hiszen ismeretes, hogy e kaktuszfaj példányai ha több van belőlük az ablakokban vagy az üvegházban szinte percnyi pontossággal egyszerre nyitják ki szép szirmaikat, mintha csak összebeszéltek volna, de legalábbis mintha tudnának egymásról. Egyelőre megmagyarázhatatlan titka ez a természetnek, bár e különös jelenség oka nyilvánvalóan az, hogy csak úgy termékenyülhetnek meg e virágok, ha a rovarok közvetítésével kölcsönösen beporozzák egymást. Márpedig ennek legalapvetőbb föltétele, hogy az alig 24 óráig pompázó virágok egyidőben nyíljanak ki. Csodálatos tünemény ez, s mellesleg megható, megkapó látvány. Hogy miféle ingerek-információk játszanak ebben közre, azt még nem sikerült tudományosan kimutatni, de tény, hogy sokszor a hetekkel fejlettebb bimbók is leállnak a növekedésben, ha egy másik, fejletlenebb bimbójú példányt helyeznek el a közelben, hogy emezt bevárva, egyszerre boruljanak virágba. Egyszóval, szerelmesekhez illően viselkednek ezek a növények ezt még a vak is láthatja . . . Megvolt tehát a nagy várakozás: lestük a közelgő virágnász napját, pillanatát. S bekövetkezett, amire nem számítottam. A csalódás. Már reggel sem tetszett nekem a dolog, mert a három növény közül csak egynek dagadtak a bimbói: négy hatalmas bimbó. A másik kettőé meg sem moccantak. Ám nem tehettem semmit, a bejelentést már nem vonhattam vissza. Este a család kivonult az üvegházba, hogy tanúja leayen a nem mindennapi eseménynek. Nem tudom, mi történt hebegtem , nem értem . . . Dehogyisnem, hát nem látod? Kinyílt a Hungaricus! magyarázta a kislányom. Meg az egyik echinopsis. Egyszerre! Tényleg. A mindenségit! Még ilyen hűtlenséget . . . Tulajdonképpen nem is történt olyan nagy dolog. Emberekkel is megesik ilyesmi néha . . . ÚRBAN SÁNDOR A SZOCIALISTA IÖRVÉNYESSE6 Ne lopj! VÉDELMÉBEN Hazánk alkotmánya nemcsak a közös vagyon, de a polgárok becsületes úton gyűjtött magántulajdonának következetes védelmét is biztosítja. Büntetőtörvénykönyvünk ezért szigorú büntetéseket irányoz elő a tetten ért betörők, tolvajok és a társadalmi élet olyan parazitái számára, akik mások munkájának gyümölcsein akarnak élősködni. A büntető eljárások szigorúságát bizonyítja, hogy a szlovákiai bíróságok tavaly az egyéni tulajdon érinthetetlensége megsértőinek 61 százalékát feltétel nélküli szabadságvesztéssel sújtották. A magántulajdon védelmének szigorát bizonyítja az az eset is, melyet a közelmúltban a koäicei (kassai) bíróság tárgyalt. A vádlottak padján egy ritka összetételű „haveri bűnszövetség“, pontosabban három fiatal házaspár: a huszonöt éves Stanislav Smrazík és felesége; a Kelet-szlovákiai Vasmű kokszoló üzemének huszonhat éves alkalmazottja, Jozef Mihálek és felesége; illetve a huszonhét éves kassai Peter Barna és felesége. Mind a hatan egy kiválóan öszszeszokott s pontosan eltervezett „munkamegosztással“ ügyködő galerit alkottak. A három férfi először is megtanulta a különböző ajtók, lakatok és biztonsági zárak feltörésének összes csínját-binját. Amikor ezen a téren már kitűnő szakmai ismeretekkel bírtak, megkezdték a lopási és lakásfosztogatási kísérleteik sorozatát. Eleinte csak az éjszakai órákban hatoltak be idegen lakásokba, ám később, sikereikben felbuzdulva, világos nappal is feltörték az előre kiszemelt lakások bejárati ajtóit. Eleinte „csupán“ pénzt, ékszereket, fényképezőgépeket és egyéb értékes tárgyakat zsákmányoltak, de később rájöttek, hogy kár „finomkodniuk“, jobb lesz, ha válogatás nélkül ellopnak mindent ami a kezük ügyébe kerül... A zsákmányt rendszerint személygépkocsin szállították el a tett színhelyéről. És ekkor léptek akcióba az asszonyok: ők rejtették el a férjeik által ellopott tárgyakat, majd az összeharácsolt zsákmány zömét Kóficén (Kassán), a közeli környéken, később pedig Magyarországon is értékesítették. Smrazík és társai mintegy negyven kassai lakás feltörése után szűk működési területnek érezték Kelet- Szlovákia központját és vadászterületüket az egész kerületre kibővítették. Leggyakrabban Poprád, Presov (Eperjes) és TrebiSov (Tőketerebes) volt fosztogatási kirándulásaik célja, ahol már nemcsak idegen lakásokba hatoltak be, de üzleteket és büféket is kiraboltak. Viszonylag sokáig tudtak maguknak így könnyű és a kívülálló számára talán fényűzőnek tűnő megélhetést biztosítani. A nyomozati s az elsőfokú bírósági eljárás során a három házaspár szoros baráti kötelékei erős csorbát szenvedtek, mert a betörési sorozatért járó felelősséget és a kezdeményezési szándékot vallomásról vallomásra egymásra igyekeztek hárítani. A bizonyítékok azonban perdöntőnek bizonyultak és így a kemény büntetés sem maradt el. A büntetőtanács Stanislav Smraííkot kilenc évi fegyházbüntetésre és két személyautójának elkobzására, a feleségét pedig három évi börtönbüntetésre ítélte. Jozef Mihálek hat esztendei, a telesége pedig tizennyolc hónapi; Peter Barna négy és fél évi, a felesége pedig tizenkét hónapi feltétel nélküli börtönbüntetést kapott. Talán sokan nem is tudják, hogy Büntetőtörvénykönyvünk a talált tárgyak eltitkolását is büntetendő cselekménynek minősíti. Aki a tulajdonos beleegyezése nélkül kisajátít egy bizonyos pénzösszeget vagy egyéb értékes tárgyat egy esztendei szabadságvesztéssel sújtható. A Büntetőtörvénykönyvnek ez a paragrafusa főképpen azokra az esetekre vonatkozik, amikor nyilvánvaló, hogy ki a talált érték tényleges tulajdonosa. ... A prievidzai járásban élő Jaroslav Znamenák a novákyi egészségügyi központ udvarán egy szép reggelen egy barna táskát talált, melyben — egyéb apróságok mellett — a tulajdonos személyi igazolványa, hajtási engedélye és 6200 tuzexutalvány is volt! J. Znamenák, aki az említett egészségügyi központ gépkocsivezetője volt, az első pillantásra tudta, hogy kié a táska: közvetlen munkatársainak egyikéé ... Ennek ellenére a központ udvarának egy zugában elrejtette a táskát, hogy egy későbbi, alkalmas időpontban elvihesse azt onnan. Szándékára azonban fény derült és a bíróság Znamenák tettét lopásnak minősítette. „Gondolkozási“ időként hat hónapi feltétel nélküli szabadságvesztést kapott. Különösen nagyobb városokban fordulnak elő gyakran zsebtolvajok. Vannak közöttük, akik segítőtárssal dolgoznak: a tettes meglopja a kiszemelt áldozatot és azonnal továbbadja társának zsákmányát, hogy esetleges személyi motozás esetén ne találjanak nála semmit... Ezzel a módszerrel például a koáicei (kassai) Milan Horváth két eredményes kísérlettel a város tömegközlekedési eszközeiben 2760 koronára tett szert. Az illetékes bíróság M. Horváthot az okozott anyagi kár megtérítésére és tíz hónapi szabadságvesztésre ítélte. Sajnos, viszonylag gyakran fordulnak elő hasonló tolvaj lások a különböző munkásszállásokon is. Példaként hadd említsük Frantiáek Timoradsky, a Murányi Erdőgazdaság dolgozójának esetét. Timoradsky hanyag, megbízhatatlan munkaerőnek bizonyult a szakmájában, annál élelmesebb volt azonban a különböző kisebb-nagyobb lopások végrehajtásában. Utolsó „húzásainak“ egyike az volt, hogy megpillantván szobatársánál egy nagyobb pénzösszeget komoly betegséget színlelt. Ez arra jogosította, hogy napközben is a munkászállóban maradjon — és senkitől sem zavarva ellopjon az illető szekrényéből háromezer koronát. Mivel Frantisek Timoradsky ezúttal már nyolcadik (!) alkalommal állt bíróság előtt, a büntetőtanács a látszólag csekély törvénysértésért is szigorú büntetéshez folyamodott: a pénztolvajt két esztendei feltétel nélküli szabadságvesztésre ítélte. Ne lopj! — tartja a mindmáig érvényes ősi intelem... A fenti példák sora bizonyítja, hogy aki vét ellene — a szocialista törvényesség erre vonatkozó alapelveinek értelmében — a társadalom elnéző jóindulata helyett a törvény képviselőinek komoly szigorával számolhat! EMBERI SORSAK
