A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-10 / 36. szám
Hadviselésem története I Valami furcsa, állandó nyugtalanságban tartó elvágyás bűvöle■ tében éltem. A „föld“ marasztott, keservesen, kétségbeesetten. Azzal, amije volt — sárral, porral, kukoricamáiéval, két öreg körtefával, meg egy toronymagas, sudár jegenyével. Körülkerített a kilátástalansággal. Nagy lötyögős, foltos csizmákkal szívta ki belőlem az elszakadáshoz szükséges erőt és bátorságot. Legtöbb örömet nyújtó kedvtelésemhez, a fürdéshez vezető utamat a temető felé kanyarította ... Mintha kiáltásnál is erősebb hangon, néma szeretettel akarna rám riasztani... Mintha előre akarta volna vetíteni a szülőföldtől elszakadok kínját ... Ha nem lenne késő, most beváltanám, hogy nem elhagyni akartam, csak nagy kerülőt szándékoztam tenni és értékes látásokkal meggazdagodva visszatérni. Még akkor nem tudtam, aminek a föld tudója volt; hogy ő meglesz nélkülem, de én ezerszer elveszítem magam nála nélkül. Meg azt, hogy a „kerülő“ viszszaívelö szakasza soha nem fog hazáig érni... Hogy az otthoni rög mégis, örökké kötni fog, nem derűs szálakkal, hanem koporsókötéllel... Ráadásul abban az időben hamis próféták jártak körülöttünk, olyanok, akik tizenkét éves korunkban már az öldöklés művészetét tanították nekünk. Akik a gyűlölet átkos igéit hirdették és pattogó dalok, indulók aláfestő daliamai mellett hadi hisztériával igyekeztek megigézni. Harci sípjaik riogására az egész emberiség nyugtalankodni kezdett. Oka volt rá! A nagy kaland hamarosan elkezdődött. Néhány hét alatt szabad országok estek áldozatul az „életteret“ követelő tervnek. A tűz több kontinensre átcsapott. A tigrisek és kondorok megrészegülten szürcsölték a vért. Egyre jobban terjedt, tombolt a háború, mindig több és több áldozatot szedve. Véres torka már nemcsak a meglett férfiakat nyelte el, a vézna legénykék után is kinyújtotta csápjait. Mi is sorra kerültünk. Elöl mentek a sorosok, aztán a tartalékosok, póttartalékosok, majd megint a sorra érettek, végül a tíz-tizenkét éves fiúk. Világszerte, országszerte páni félelem, romok. Fogvacogás, siralom, hazátlanság. Kiismerhetetlen kavarodás ... Jómagam az idő tájt hadiüzemben, egy olajfinomítóban dolgoztam. Az üzemben katonás fegyelem, drákói szigor uralkodott. Az üzemanyag legalább olyan fontos a háborúban, mint a lőszer ... Egy nap igazolatlan hiányzásért egy órára kikötötték az embert a gyárudvaron. Amint a front közeledett, a brutalitás is egyre növekedett. Amikor Szicíliában megvetették a lábukat a szövetségesek s légi támaszpontot létesítettek, megkezdődtek a berepülések Magyarországra. Már a hozzánk közel eső városokat — Budapestet, Győrt, Tatabányát — bombázták! A Dunát is elaknásították. Hajók robbantak fel. Munkába és onnan haza menet — vagyis naponta kétszer — át kellett eveznem a Dunán. Mindenütt életveszély, emberre leselkedő halál. Nem örültünk a tiszta égboltú nyári nappaloknak, sem a csillagfényes éjszakáknak, mert olyankor az ég és a föld gyilkos szándékú gépektől morajlott. Harci bombázók úsztak a légitérben, szinte szüntelenül. Remegve keltünk és feküdtünk, összerándult gyomorral nyúltunk ételhez, italhoz. Munkánkban a kelletlenség, idegeinkben az állandó bizonytalanság feszültsége. Álmunk — ha volt — a borzalom változataival telítődött. Akkoriban a rémes álmok könnyen valóra váltak. Egy-egy SAS-behívó, egy-egy harctérről jött gyászjelentés az apa, a férj vagy a gyermek haláláról sűrűn jelentették a rémítő álmok beteljesülését. Mindenki gondolatán, akarásán egy vágy szövődött keresztül: túlélni! 1944. július 13-ára virradóra éjszakai műszakban dolgoztam. A vaksötét gyártelep csak növelte bennünk a lidérces félelmet. Az üzem gócpontjában, a lepárlótornyoknál tizenhatan tartottunk szolgálatot. Tudtuk, hogy hamarosan bekövetkezik az olajfinomító bombázása, de minden műszak abban reménykedett, hogy talán nem őket éri. Kifogtuk. Minket ért! Nulla óra húsz perctől — pontosan — huszonöt percen keresztül zuhogtak körülöttünk a bombák. Egy ajtó nélküli, csigaház-szerű bejárattal ellátott, arasznyi vastag falú vasbeton bunkerba menekültünk. Az óvóhely alig húsz méternyire volt az ötvennégy méter magas lepárlótoronytól, amelyben több mint egymillió liter gázneműre felhevített anyag fortyogott. A termelést a legkritikusabb helyzetben sem volt szabad leállítani. Csak attól rettegtünk, hogy találatot kap a torony. Akkor számításunk szerint — olyan robbanás történne, hogy az egész gyártelepet romba döntené. Ha ez bekövetkezik — latolgattuk az esélyeket — és mégis életben maradunk, akkor az égőn folyó anyagban elevenen sülünk meg. Mint később kiderült, mindenki erre gondolt. Szerencsénk volt. Bár a tornyot találat érte, megmenekültünk. Az történt, hogy a találat pillanatában a gázok kiszabadultak, és a többi anyag detonáció nélkül lobbant lángra. A toronyszerű építmény pedig nem dőlt el hosszában, hanem függőlegesen roskadt össze. Amikor a bombázás véget ért, mindnyájan a téboly határán voltunk. Nekem a rémület a nyelvemet is megbénította. Reggel felé eveztünk át a Dunán. Unokaöcsém, és egy barátom jöttek át értünk. Szinte az egész falu talpon volt. Mindenki ott várta a falu végén családtagjait, hozzátartozóit. Egy fiatalasszony, akinek a férje aznap szintén éjszakai műszakban dolgozott, de csak később jött utánunk, összeesett. Nem tudtuk vele elhitetni, hogy a férje is életben maradt, csak éppen nem jött velünk. Három napig tartott a sokk nálam, mindent kihánytam, nem bírta el a gyomrom sem az ételt, sem az italt. Egyre közelebb jöttek a háború borzalmai békés kis falunkhoz is. Vitték az embereket sorra. Már nemcsak harcolni, de kényszermunkára is. £n is megkaptam a behívómat. Sorra kerültem, mennem kellett! Saját bakancsomban, civil ruhámban. Így szólt a behívómra írt parancs. Megtoldották még egy szigorú utasítással; „Kéziszerszámot — ásót, lapátot, fűrészt, vagy fejszét — köteles magával hozni.“ Vittem hát apám rövidnyelű kisbaltáját. Kopott ruhámban, egyetlen pár valamire való bakancsomban meneteltem Komáromba, Győrbe, majd a Tisza melléki Görbe majorba. Onnan jártunk öt-hat kilométernyi távolságra a Tisza-partra, futó- és lövészárkot ásni. Ottlétünk harmadik napján már sótalan ételt kaptunk, azt is csak nagyon keveset. Hirtelen, szinte átmenet nélkül ismerkedtem meg az éhezéssel, az egyik legszörnyűbb csapással, amely az embert érheti. Egy-két hét alatt a legcivilizáltabb embert is képes vadállattá változtatni. Olyat, aki megeszi a nyers marharépát, a nyers krumplit, éretlen gyümölcsöt, és még az állatok moslékjába is képes beleturkálni egyegy „jobb“ falatért. Vezetőink tapasztalatlan tisztiiskolás legénykék voltak. „Akadémikus úr“nak szólítottuk őket, mert még semmilyen rangjuk nem volt. Egynémelyik tábornoki gőggel pózolt előttünk, mások viszont olyanok voltak, mint a körvadászaton megriasztott vadnyulak. Politikai vonatkozású beszédeket nem tartottak, a hadi helyzetről sem tájékoztattak. Talán, mert arról ők se tudtak többet, mint mi. Éjszakánként hol kétségbeesetten, hol bizakodva figyeltük a Kelet felől egyre közeledő torkolattüzek villogását. Titkon abban reménykedtünk, hogy a szovjet csapatok bekerítenek minket és ezzel számunkra véget ér a háború. — Riadó!... Menetkészen sorakozó! — ordította egyik hajnalon a századparancsnok „akadémikus“! Hangja inkább emlékeztetett egy kétségbeesett, eszelős, vén kurtizán jajveszékelésére, mint harctéri parancsszóra. Mi mégis felsorakoztunk és elindultunk. Első napon a Tisza töltésének cuppogó sarát dagasztottuk, majd a csepelszigeti Makád községig caplattunk úttalan utakon. Október első felében voltunk, de azért néha levetettük foszladozó lábbelinket. Próbálkoztunk mezítláb menetelni, ám hamarosan meggyőződtünk, hogy ez lehetetlen, mert talpunk bőréből jóval több elkopott, mint amennyi a rövid éjszakai pihenő alatt utána tudott nőni. Engem külön szerencsétlenség is ért. Egyik bakancsom sarka a talppal együtt félig elvált a felsőrésztől. Az a veszély fenyegetett, hogy egyik lábbelim teljesen szétesik. Fogtam egy darab drótot és felkötöztem vele a bakancs talpát. Estig a drót csontig marta sarkamat. Akkor már „bogarasak“ is voltunk. Ez úgy történt, hogy azon az útvonalon, amelyen mi menekültünk, már sok hozzánk hasonló csapat elvonult, igy minket mindig az előző napi „frontharcosok“ helyére szállásoltak el. A többit azt hiszem, nem nehéz kitalálni. Természetesen, az utánunk jövők másnap a mi helyünkre feküdtek. És a falvak lakói? Az öregek, a tehetetlenek és gyerekek, akiknek otthonát, mindenét jelentette az a ház, a pajta, istálló, ól, ahol mi megháltunk és amit betetvesítettünk. Nemsokára a mi falunk is átvonulási terület lett. Apám, anyám is ebbe a helyzetbe került. Mi, a fiaik, hárman háromfelé. Külön-külön vívtuk meg harcunkat — nem, ó nem az ellenséggé kiáltott népekkel — de az Apokalipszis lovasaival! A mi zászlóaljunknak, például, tizenöt régimódi puskája volt. Három darab jutott egy századnak. A századon belül mindig azok kapták meg, akiket őrségbe osztottak be. Ennyi hadifelszerelésünk maradt majdnem addig, amíg fogságba kerültünk. Azért csak majdnem, mert jóval előbb ezeket is elhajítottuk. Alakulatilag tüzérek lettünk volna, de löveget (ágyút) csak akkor láttunk és addig, amikor egyszer Komáromban megmutatták, hogy íme, ez lenne a mi fegyverünk. Harci tevékenységünk a Tiszától a Tiroli hegyekig a „tervszerű visszavonulás“ volt. Ha nem sikerült a „terv szerinti“ úton menekülnünk, akkor visszakanyarodtunk és másik úton vonultunk vissza! Stratégiánk sikerét igazolja, hogy amerikai katonát csak fogságba esésem után Münchenben, szovjetet pedig hazafelé jövet Bécsben láttam először. De addig még sok viszontagságot át kellett élnem. Azon a napon, amikor Makádra értünk, a tisztálkodási lehetőségek hiánya meg a már említett „apróságok“, de főleg lábsebem miatt, valóságos rokkanttá váltam. Míg társaim az elszállásolás után, ledobálva nyomorúságos butyrukat mentek, hogy élelem után kutassanak, én egy szellős .pajtában lázasan dőltem le egy halom száraz babszárra. Egyedül maradtam, hálótárs nélkül — mert, mint erről később többször is meggyőződtem — a nyomorultak nem szívesen társulnak a még nyomorultabbal. Bajtársaim hamar felismerték azt az igazságot, hogy érdemesebb élelmes kenyerespajtást választani, mert könnyebb az osztozkodás, ha mind a ketten szereznek valamit. Ott feküdtem magamra hagyva, és az járt az eszemben, hogy a legközelebbi vasárnapon otthon éppen búcsú lesz. A búcsú az egész környéken, de különösen a mi falunkban, Paton, a hatalmas eszem-iszomok napja szokott lenni. Merengésem közepette észre sem vettem, hogy kinyílt a pajta ajtaja. A fiatalasszony, akinek portájára leszállásoltak, izgalomtól kipirult arccal újságolta: — Vitéz úr, jöjjön gyorsan, vége a háborúnak! — Minden bajomról, megfeledkezve ugrottam fel: — Honnan veszi ezt,- jó asszony? — kérdeztem remegő hangon. — Most mondta be a pesti rádió — hadarta. — Jaj, istenem, jön haza a férjem! Jöjjön csak, hallgassa meg! Húsz perc múlva újra beolvassák Horthy nyilatkozatát a fegyverletételről! (Folytatjuk) 15
