A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-10 / 36. szám
« Jó ember. A szíve, a lelke is jó. Ha valaha szégyekeznie kellett mellette, csak a válogatatlan szavai miatt. . . ^ Megsajnálta akkor este, mert csak kín-J lódott, forgolódott az ágyon, nem volt képes kinyögni egy épkézláb mondatot. Megszokott szavait restellte. Nem tartotta alkalmasnak a hálálkodáshoz. Addig szenvedett hát, amíg egy megjegyzésével át nem segítette az akadályon. — Úgy mondd, amit szeretnél, ahogy legjobban tudod — biztatta. — Éppen úgy nem akarom! — vallotta be a kínlódását. — Ugyan, ugyan. Sose szenvedj. Nem vagy te szónok, aki úgy válogat a szavakban, mint finnyás az ételben — bátorította szólásra. , — Annyi mindent kellene megköszönni neked, Herminkém, b. . .on meg az isten, hogy nem találok rá szavakat. Az igazság az, hogy kifogástalan asszony vagy. Egy napig se voltál a házamban a fiaim mostohaanyja! — Annyit tettem csak, amennyit a kötelességemnek tartottam — hárította el szerényen a dicséretet, de az elismerés jólesett. Szorosabban bújt az urához. — Most mór, hogy a fiunk megnősült, könnyebb lesz a sorod! — Bárcsak élne Béla is. Mi azonban elmondhatjuk, hogy két fiunk közül egyiket az életnek, másikat a háborúnak neveltük! — Azt döglesztette volna meg az isten, aki a háborút kitalálta — morogta az ura, és csibukja szopókáját a szájába dugta. — Egy gyerek maradt velünk. Herminke! — Egy. Nem lesz annyi bajod! — Inkább lenne. Élne Béla is — mondta, aztán elhallgattak. Az az éjszaka nagyon nyugtalanul telt el. Sokáig fülében zsongtak az ura elismerő szavai. A háború azonban még nem ért véget. Sőt. Hallhatóvá vált a vidékükön is. Miskolc és Bánréve között dörögtek az ágyúk. A nehézbombázók egyre gyakrabban húztak el a falujuk és a hegyek fölött. Ki lehetett volna a megmondhatója, hogy a háború még melyik család életébe szól bele? Miklós öccsét szintén kivezényelték a frontra. Végszóra, amikor már összeomolni látszott az erősnek hitt világ. xxx A nyikorgó, rozoga kórházi ágyon is megállapította: ha Miklós, az öccse élne, talán suttogás sem lenne a háta mögött. Egyetlen félreérthető megjegyzés sem esne a házukról. Ö lenne a szövetkezet legerősebb embere. És ha együtt tartana a kocsmába induló sörivókkal, pisszenni sem mernének a jelenlétében. Szemrevaló legény hírében állt. Pirospozsgás arcú, bikanyakú, izmos karú ember volt. Erejét ma is felemlegetik a vele egykorúak. Talán még a vas is engedelmesen meghajlott a kezében. Rátarti volt az erejére. Mésszel megrakott szekerével nemegyszer fordult be az udvarukba, nemegyszer kente meg több mázsányi teherrel a kiszáradt, nyikorgó tengelyvégeket. Büszke volt a félelmetes erejére. A lányos anyák is számoltak vele. S mert majd minden hozzá való lány szülei, még a legmódosabbak is, csak őt akarták vőnek, elnyűhetetlen munkaerőnek, hogy senkit meg ne sértsen, úgy döntött, mint először az ura. Más faluból hozott feleséget. Úgy nem lehetett harag, sértődöttség egyetlen lányos anya részéről sem. Onnan hozott magának menyecskét, ahol valamikor inkább az erejéről, mint verseiről ismert Tompa Mihály paposkodott. Fuvarosember az isten háta mögé is elkerült. Hanva meg nem esett messze a Kassa—Budapest országút forgalmától. Szőke, alacsony, vékonydongájú menyecskét választott magának. Május elején, zsendülő mezők és virágzó cseresznyefák között robogtak a céljuk felé. A lovakat, szekereket felcicomázták, a lányok, aszszonyok haját és az emberek kalapját, de még a pálinkásüvegek nyakát is felpántlikázták. A parádés lovasfogatos menetet ők vezették a menyasszonyos házhoz. öccse az urát kérte fel szószólónak, aki szűkszavúan, nyersen, de azért tűrhetően állt helyt a sok dínom-dánom közepette. Csak akkor csúszott be egy kis szépséghiba a munkájába, amikor a menyasszonyos ház kopuja előtt útra készen felsorakoztak a szekerek. A könnyeit nyelő, jajveszékelő örömanyót úgy gorombította le: — Hagyja már abba a jajgatást. Nem a világ végére visszük a lányót, a kutyaistenit! — Károly, ne bomolj! — rántotta meg ijedten a szép fekete kabátját, amivel csupán annyit ért el, hogy rá is ráförmedt. — Ne rángasd a szép kabátomat, Herminkém, az istenfádat, mert neked meg odavágok — húzódott el indulatosan mellőle. — Miért haragszik? — kérdezte tőle megszeppenve az örömanya. — Nem haragszik ő, kedves — legyintett rá az urára, de a gorombaságába belepirult. — Már hogyne haragudna, kedves. Minden ember haragszik, amikor káromkodik. Amikor az isten nevét hiábavalóan a szájára veszi — okoskodta ki az örömanya. Nem világosította fel, mert az időből sem futotta, hogy az embere úgy káromkodik, mintha könyvből olvasná. Mintha nem lepényevésből, hanem szitkozódásból készült volna nagy teljesítményre. Az egek ura sem veszi már komolyan. Megszokta a füle! — így beszél ő, ha örül, ha haragszik. De most talán már türelmetlen meg mérges — árult el végül a természetéből annyit, s ezzel minden további magyarázkodásnak elejét véve pontot tett a beszélgetésük végére. Ennyi történt az urával, a világ legszűkszavúbb és legmogorvább szószólójával a lakodalomban. Szerencsére ennek is csak ő és az örömanya volt a fültanúja, akin még segített is a férje durvasága. Nem csupán a könnycsatornája tömődött el hirtelen, hanem a lélegzete is elakadt. Pisszenni sem mert azután a szószóló közelében. Még akkor sem, amikor lovasfogatok útnak indultak. Elhozták a menyasszonyt a falujukba, és olyan jókedv kerekedett az udvarukban, a kifeszített sátorponyva alatt, hogy a vendégek reggelig ittak, ettek, daloltak. Hajnalban a szilajabb vérűek még tűztáncot is jártak. Az árokban meggyújtottak egy nagy öl szalmát és keresztülugrálták a lángot. Néhányszor az urával ők is nekifutottak a tűznek! Ezúttal a lányos szülők nem tettek az öccsére elmarasztaló megjegyzéseket. Nem mondták sem a szemébe, sem a háta mögött: — Látni rajta, hogy Cséplő Károllyal egy udvarból való. Bolond lyukból bolond szél fúj. Annak se volt jó a falubelije. Meg is verte az isten! A harmincas évek második felében kötött házasságot az alacsony termetű, szőke, kék szemű hanvai lánnyal, és még össze sem melegedtek jóformán, talán csak egy esztendőt töltöttek el boldogságban, amikor megszületett az első gyerek. A kis Miklós. Akkoriban ismét lendült valamicskét a fuvaros élet. Kellett megint a mész. Az öccse sűrűn látogatta a lenti falvakat. Néha a torka is elrekedt a sok kiabálástól. — Meszeet vegyenek! Meszeet vegyenek! Harmincnyolc őszéig ő is a mindenre jó koronákat hordta haza, azután meg a lyukas húszfilléreseket és a pengőket. Iparkodtak, amennyire tudtak. Teremtettek maguk körül. Mint ahogy a legtöbb fiatal. Az idegenből hozott feleség nem csupán a rokonsággal ismerkedett meg, hanem a falu minden lakójával. S mintha csak az ő nyomdokain akart volna haladni, a kevéske földjükön egyedül gazdálkodott. Nem ment rosszul a soruk. Negyvenben másodszor szült a sógornője, Bodza Miklósné, született Kiss Emőke. Méghozzá lánygyermeket. Azon a napon az öccse kétszer kente meg a tengelyvégeket mésszel megrakott szekerén. Egyszer szükségből, másszor örömében. Az ajtóból nézte fenenagy jókedvét, onnan mosolyogta meg virtuskodó készségét, és azt gondolta magában: — No nézd csak, a felnőtt is úgy viselkedik, mint a gyerek, ha valami nagy öröm éri. Még jó, hogy nem ugrabugrál, nem vet bukfencet az udvaron! Hosszan nem figyelhette, nem mosolyoghatta féktelen jókedvét, mert sok dolga volt a sógornője körül. Később tudta csak meg, hogy az öccse a kocsmába hívta az urát, jó néhány évvel idősebb sógorát. Szakított annyi időt, hogy elszaladt a kocsmához, és belesett az ablakon. Jócskán megihatták már a magukét, mert kötetlenül dalikóztak, meg egymás vállába kapaszkodva beszélgettek. Egymást múlták fölül az asszonyaik dicsérésében. Végül a sok bortól bágyadtan szédelegtek haza. Azt is elfelejtették, amit ünnepeltek. A Sajó útja semmi volt ahhoz képest, amilyen kacskaringókat ők tettek meg a csűrig. Leheveredtek a szénára. Büdösítették a levegőt. Nevette őket. Dehogy haragudott rájuk. Az ember igyon, ha van rá oka. Azért a feleség soha nem neheztel. Csak aki ok nélkül iszik, az elviselhetetlen. És mindig! Mert nem élhet nélküle . . . Kétszer látta az urát részegen. Amikor a sógorával ivott, meg amikor szerencsésen hazatért a háborúból. öregségükre élték meg, hogy a kisüstis üveg állandóan kéznél van a konyhában. Méregerős ital, az igaz. De evés előtt orvosság egy pohárkával! Megszületett a kis Emőke, s alig múlt egyéves, alig tipegett még a konyhában, alig gagyogott néhány érthetetlen szót az anyjának, apjának meg a nagynénjének, akit talán a legjobban szeretett (ha benyitott hozzájuk, azonnal az ölébe kéredzkedett), amikor a falusi házak udvaraiba úgy csapkodott a behívó, mint vihar idején kazalba, fába, csűrbe a villám. A bevonulás veszedelme az öccsét is fenyegette. Végszóra be is hívták. Útravaló került a katonaládába, néhány könnyes búcsúszó következett a vasútállomáson, aztán robogott vele a vonat előbb a miskolci kaszárnyába, később a frontra. xxx Szegény öccse! Akkor kellett elmennie, amikor Frédi telepes rádiója szerint már mindenki csak hátrált. A sok katona egyre csak vonult vissza. Falujukon szinte naponta eresztették át a sebesülteket szállító vonatokat, tehéncsordákat. Az útkereszteződésen mogorva tábori csendőrök irányították a visszafelé hömpölygő áradatot. Csak a nagyon elfogultak hittek még a németek győzelmében, azok között is legjobban a tanító úr, aki úgy magyarázta meg a nagy visszavonulást, hogy emberek, várják ki a végét, mert turpisság van a dologban, vagyis német ravaszság, nemsokára bevetik a csodafegyvert, és akkor az egész világ a németek előtt fog térdepelni. Senki se gondolja, hogy csak úgy ukmukfuk adják fel az elfoglalt területeket. Azt lehetett kiokoskodni a tanító úr szavaiból, hogy most csupán azért vonulnak vissza a harcoló katonák, hogy aztán rajtaütésszerűen egy másik irányból, a tenger felől, jó messziről, Vlagyivosztok tájékáról kerüljenek az oroszok hátába! (Folytatjuk) 10 Mécs József.
