A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-03 / 35. szám
Szégyenketrec o városháza előtt A régi városháza Nem merném ezt állítani. Ügy látszik. nem vagyok olyan bátor, mint a turisták számára írt ismeretterjesztő könyvek vagy könyvecskék szerzői, akik azt állítják Lőcséről (Levocáról), hogy „műemlékváros". Sőt, a bátrabbak egyenesen „műemlékrezervátumról" beszélnek. Csakhogy nem szabad ám összetévesztenünk Lőcse történelmi „magvát" Lőcsével, a várossal I Mert az idő a Szepességben sem állt meg. A naptár itt is 1977-et mutat. A régi dicsőség emlékei A krónikaíróktól tudjuk, hogy Lőcsét közvetlenül a tatárjárás után alapították, s hogy hamarosan a régi Magyarország egyik legnagyobb településévé, a szepességi szászok fővárosává fejlődött. Gyors iramú fejlődését nemcsak előnyös fekvése (kereskedelmi főutak kereszteződésénél épült) tette lehetővé, hanem az uralkodóktól kapott különféle jogok és privilégiumok is elősegítették. Károly Róbert királytól már 1321-ben megkapta az árumegállítási jogot, melynek lényege az volt, hogy minden árut — amelyet Lengyelországba és Sziléziába vittek vagy a Szepességen keresztül Magyarországra behoztak — tizenöt napig Lőcsén tartottak, s a kereskedők csak akkor folytathatták útjukat, ha árujuk ez alatt a tizenöt nap alatt nem kelt el a városban. Emiatt a jog miatt tört ki aztán a 15. században Lőcse és Késmárk (Kezmarok) köAz új városnegyed zött az az emlékezetes háború, amely csaknem száz esztendeig elhúzódott. A 15. században a husziták két ízben is feldúlták a Szepességet. Késmárkot bevették, Lőcsét viszont nem háborgatták. A késmárkiak aztán Lőcse ellen használták ki vereségüket. A husziták elvonulása után küldöttséget menesztettek az uralkodóhoz, hogy jelentsék: a husziták a város összes adománylevelét megsemmisítették. Egyben arra kérték a királyt, állítson ki a régi adománylevelek helyett újakat. A mit sem sejtő uralkodó sorra aláírta az előterjesztett adománylevél-javaslatokat, köztük az árumegállítási jog javaslatát is. így történhetett aztán, hogy a körmönfont késmárkiak még Lőcse előtt megállították a Lengyelország felől érkező kereskedőket. Mivel a lőcseieknek így jelentős haszonról kellett lemondaniuk, háborút indítottak Késmárk ellen. A két szabad királyi város háborúja csak 1544-ben ért véget, mikor az uralkodó „örök hallgatásra" ítélte Késmárkot, és az árumegállítási jogot egyedül Lőcsének ítélte oda. Hogy milyen óriási város volt a középkori Lőcse, azt néhány számadat alapján is megállapíthatjuk: míg egy korabeli falu általában hat-nyolc házból, egy korabeli város pedig körülbelül 12—40 házból tevődött össze, Lőcsén 1555-ben pontosan ötszózharminchat ház állt. S nem is voltak ezek akármilyen házak. Legtöbbjüket ma is megcsodálhatjuk . . . A város régi dicsőségét mindenekelőtt a hatalmas főtér idézi. A tér közeprén a középkori város legjelentősebb épületei vonják magukra a figyelmet: a városháza, vagyis a világi hatalom jelképe, a Szent Jakab templom, azaz az egyházi hatalom szimbóluma és az üzletház, a gazdasági élet központja. A középkori Lőcse kiváltságai között a pallosjog is szerepelt, a város tehát saját hóhérral rendelkezett. Az érdekesség kedvéért megemlíthetjük, hogy az utolsó halálos ítéletet 1851-ben hajtották végre Lőcsén: egy Schmidt nevű férfit végeztek ki, aki bestiális módon meggyilkolta feleségét. A feudalizmus hanyatlásával fokozatosan Lőcse is hanyatlani kezdett: végzetes csapást mindenekelőtt az jelentett számára, hogy nem haladt át rajta a Kassa (Kosice) — Bohumín vasútvonal. 1923-ban aztán megszűnt megyeszékhely lenni, és 1960-tól már a járásnak sem Lőcse a székhelye . . . A jövő távlatai Persze, mindez nem jelenti azt, hogy Lőcse csillaga egyszer s mindenkorra leáldozott. Stefan Blazoval, a város polgármesterével folytatott beszélgetésem során ennek éppen az ellenkezőjéről bizonyosodtam meg. Azt talán fölösleges is említenem, hogy a város területén működő ipari és mezőgazdasági üzemek továbbra is fokozzák a termelés iramát, hiszen ez ma-A napság mindenütt természetes dolog. De ha azt akarom bizonyítani, hogy Lőcse nem csupán „műemlékváros”, mindenekelőtt az új lakótelepekről kell szót ejtenem. Mint a polgármester felvilágosít, a lőcseiek a „történelmi mag", azaz a városközpont rekonstrukciójára is nagy súlyt fektetnek, 1980-ig ötvennyolcmillió koronát áldoznak erre a célra (egyebek között Lőcsei Pál Mester Múzeumát, a színházépületet és a Szent Jakab templom külsejét restaurálják). De természetesen az új lakótelepek építéséről sem feledkeznek meg. 1980-ig pontosan hatszáznyolcvannégy lakásegységet építenek. A Nyugat II. nevű lakótelep építését két év múlva, a hétszáz lakásegységből álló Észak lakótelep építését pedig 1983-ban kezdik el. A kórházat belgyógyászati és szülészeti osztállyal bővítik. A két új bölcsődén és a százhúsz férőhelyes óvodán kívül a Nyugat lakótelepen egy új — huszonkét osztályos — alapiskolát is építenek. Hogy miért soroltam fel ezt a sok száraz adatot? Gyávaságomat akarom igazolni. Mert — a turisták számára írt ismeretterjesztő könyvecskék szerzőitől eltérően — én valóban nem merem „műemlékvárosnak” nevezni Lőcsét. V. E. Absolon (2), F. Rakovsky (1), és a szerző felvétele (1) főoltár egyik része (Pál mester müve) Míiemlélrváros?
