A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-08-27 / 34. szám

A TÖRVÉNY NEVÉBEN... keservesebb panaszait elmondhatja. Én pedig igaz barátságunk jegyében s talán egy kicsit az engesztelés fejében is, de mindenekelőtt őszinte csodála­tom végett, a zseni előtti emberi hódo­lat jegyében tudtam vele megtartani ezt a kapcsolatot. S talán csak az Ady lelkét nem ismerő emberek nem tudják igazán megérteni, hogy volt lehetséges, hogy Ady nekem beszélt először úgy Csinszkáról, mint arról a nőről, akit fe­leségül kíván venni. Nincs ebben sem­mi ellentmondás, hiszen szerelmi sza­kításunk csupán baráti kapcsolatunkat erősítette meg még jobban. S később — mint erről a könyvemben írok — tulaj­donképpen rám bízta Csinszkát, a se­gítő, kicsit talán anyáskodó barátnő szerepével ruházott fel. Ady ilyen is volt.- Néha megértem, csak nem tudom ezért elfogadni azt az állapotot, mely jelzi, milyen keveseknek sikerült igazán mélyen belelátni az ő természetébe s megtalálni az összefüggéseket a látszó­lagos Ady-ellentmondások között. Ady igazi zseni volt mint költő s mint em­ber ugyanígy hordozta magában a zse­nialitás természetrajzához tartozó tu­lajdonságokat. Ady és Dénes Zsófia utolsó találko­zásának felidézésére talán leghivatot­­tabb, ha Dénes Zsófia könyvéből idé­zünk: „Egyszer, december folyamán ketten voltunk nála. Véletlenül találkoztunk ott össze: Hatvány Lajos, meg én. Csinszka nem volt otthon, Vojnyica az ebédlőasztalra teát szolgált, Ady pi­zsamában közöttünk ült, a díványon, az ovális asztal hosszanti oldalán. Igyeke­zett megszólalni, de nem tudott. Hat­vány elképedve nézett rám. Olyan két­ségbeejtő volt az egész, hogy alig tud­tunk lélegzeni. Egyszerre dadogás öm­lött el Ady ajkán, és ezzel együtt rosz­­szuIlét. Rögtön utána pedig élénkség villant fel szemében, felugrott, volt hoz­zá ereje, és villámsebesen elkezdett vet­kőzni. Szegény, gyerekké lett zseni. A tel­jes önkívület. — Menjen ki, maga asszony — mondta suttogva, magánkívül, Hatvány. De nem, én ezt másképpen éreztem. — Vojnyica! — kiáltottam — jöjjön be! — És Vojnyica berohant, és ketten, szinte a karunkban, bevittük a szobájába, le­vetkőztettük, megmosdattuk, betakar­gattuk. Most már feküdt az ágyában, tiszta takarója alatt, illedelmesen, és megint csak nézett rám azzal a mindent tudó Ady-szemével, amely azt mondta: „Lá­tod, még ezt a megaláztatást is meg kellett érnem, de ez nem vagyok én, ez a másik, akinek vége lesz, és ez nem ér fel hozzám." Nem is ért fel." ooo És a legeslegutolsó találkozás: A dátum: 1919 január 27. „Hangosan sírunk Frányával, kocsi­ba ülünk és sietünk a halott Adyhoz. Kinn a szanatóriumban felvisz a lift. Félek, hogy nem engednek be hozzá. Dehogynem engednek. Senki sem őrzi. Senki az ajtaja előtt, senki mellette. Édes jut eszembe, ha ö itt volna Pesten. De azután nem gondolok sem­mire. Ott fekszik a párnán, lehunyt szem­mel, kisimult arccal. Fölény. Ez nem a dagadó Ady. Az igazi kerekedett felül. Most már csak az van itt, akit legelső ízben láttam. Aki több volt mindenki­nél. Franyó kiveszi kezemből az orgona­ágat, és Ady szívére teszi. Tavaszt a szívére. Virágot, amilyent szeretne. Azzal együtt tették koporsóba,' és ve­le porladt el. Mindegy, hogy ki adta. KESZELI FERENC Urban Tamás és a szerző felvételei (Folytatás lapunk múlt heti számából) 6. Mindketten egy üzemben dolgoz­tak, Anna a gépsor mellett, Tibor villanykarbantartóként. Sőt, egy bri­gádba is tartoztak. Az asszonyok­nak föltűnt, hogy az utóbbi időben Anna gépén szinte mindig valahogy tovább tart a hibaelhárítás mint másutt; Anna pedig . . . pedig mint­ha bele-belepirult volna Tibor pillantásaiba. Brigádértekezleteken gyakorta esett szó arról, hogy An­nának most segítségre lenne szük­sége, de amikor tanács helyett már tenni is kellett volna valamit, akkor általában egyéb elfoglaltsága volt mindenkinek. Csak Tibor jelentett kivételt. Amikor elhaladt Annáék háza előtt és látta, hogy az asszony fát vág, hát beszólt a kertkapun: — Anna, nem való a te kezedbe fejsze, mutasd! Elkérte tőle a baltát s percek alatt talán egy hónapra is elegen­dő gyújtófát aprított. Anna meg­köszönte Tibor jóindulatát és be­hívta ót egy kávéra. A férfi máskor is fölajánlotta se­gítségét, de Anna elutasítólag rázta a fejét: — Derék ember vagy, de ne fá­radj . . . Nem szeretném, ha az egész falu rólunk beszélne! — Beszéljen ha akart — szaladt ki Tibor száján az indulatos felelet. — Rajtam kívül segít valaki csak egy fikarcnyit is? .. . Inkább törőd­jön mindenki a maga dolgával . . . — Bizony, jobb ember vagy te Ottónál isi — zárta le a kettőjük között támadt hirtelen vitát Anna. Tibor attól a naptól kezdve rend­szeresen eljárt hozzájuk. Egyszer a kertet ásta föl, másszor kitisztította a kutat, megjavította a háztetőt, hintát csinált a gyerekeknek és olyan jól el-eljátszott velük, hogy a legkisebb — akinek egyszer lovat is faragott — egy szép napon apunak szólította ót. . . 7. Amikor Anna benyújtotta a váló­keresetet, Ottó szó nélkül bele­egyezett. Abba is ellenvetés nélkül beleegyezett, hogy Tibor adoptálja a gyerekeket, mert így nem kellett gyerektartást fizetnie. Az esküvőt a járási székhelyen tartották meg, hogy a faluban ne adjanak alkalmat a fölösleges szó­beszédre. Házasságuk jól sikerült. Tibor jó férjnek, jó apának bizonyult. Igaz, a faluban nem egy pletyka járta, de az asszonyokból inkább az irigység beszélt mint a meggyőződés. Egy­szerűen sajnálták, hogy az ő férjeik közül egy sem olyan házias és fi­gyelmes, mint Tibor. Egy idő múltán kisfiúk született és Tibor örömében még ragaszko­dóbb, még figyelmesebb lett Anná­val szemben. 8. így múltak az esztendők. Ottó a tíz évből hetet már letöltött a bör­tönben, amikor egy napon híre ment a faluban, hogy példás maga­viseletéért eltekintenek büntetése fennmaradó három évének letölté­sétől és szabadlábra helyezik. Annát balsejtelem kínozta. Újra eszébe jutott Ottó bosszút ígérő fenyegetődzése és az a szörnyű éjszaka, amikor volt férjét elvezették a rendőrök. — Ne félj semmit! Elváltatok, a gyerekekről is lemondott, egyet­len ferde szót sem szólhat... — próbálta megnyugtatni Annát Tibor. Amikor Ottó megérkezett a falu­ba, először a bátyjához ment. Este­felé átmentek a kocsmába és záró­ráig ott poharazgattak. Ottó haza­­kísérte fivérét, a kapuban azonban búcsúzni akart tőle. — Búcsúzol?... — szólt megle­petten a testvér. — Megbeszéltük, hogy nálunk laksz majd addig, amíg nem találsz magadnak vala­mi megfelelőbbet. Hová mennél ilyen későn? — Tudod te jól, hogy van hol laknom — válaszolt Ottó botladozó nyelvvel. — Annával különben is van még egy kis elszámolni va­lóm . . . — Ne bolondozz, öcskös! — riadt meg a két testvér közül az idősebb és erőszakkal be akarta őt tuszkolni a házába. Ottó azonban durván félrelökte ót és elindult a falu túlsó vége felé. Alig néhány perc híján pont éjfél volt, amikor megzörgette valamikori otthonának ablakát. A szobában villany gyúlt és Tibor egy résnyire ajtót nyitott. — Mit akarsz ilyenkor, Ottó? Miért zavarod éjjel a gyerekeket? — Beszédem van veled, Tibor! Elvégre lenne miről társalognunk, vagy nem? — Beszélgethetünk, de gyere el holnap . .. Mondjuk délután, jó? De most hagyj bennünket! Jó éjsza­kát! — Azt azért mégsem I — vetette meg a latját Ottó és erőszakkal belökte az ajtót. Egyetlen ugrással a szoba közepén termett és zsebé­ből egy kést rántott elő. — Először is ... — sziszegte ré­szegen s a gyerekógy felé indult. Tibor hátulról a vállára ugrott és a földre rántotta. Közben Anna is fölugrott az ágyból és valami olyan tárgyat keresett, amivel elkábíthatta volna a támadót. A két férfi néhány pillanatig birkózott egymással, aztán hirtelen éles szúrás nyilallt Tibor hasába. Fölegyenesedett. Most az arca előtt suhant el a kés és a válla alatt érzett egy újabb szúrást. Alig-alig tudta magát el­vonszolni az ágyhoz, szeme előtt karikák ugráltak. Anna megragadta a legnagyobb virágcserepet és tel­jes erőből a támadóra sújtott. Ottó zsákként zuhant a földre. — Rendőrért szaladj — suttogta a súlyosan sebesült Tibor —, sies­senek! Csak aztán menj orvosért . . . Az dsszony csak kabátot dobott a vállára és hálóingben elszaladt. A kétéves csöppség a gyerekágy­ban, a többi három gyerek a szom­széd szobában aludt. Tibor érezte, hogy sebe egyre he­vesebben vérzik. Fájdalmában ösz­­szekuporodva ült az ágyon. Ottó egyelőre mozdulatlanul feküdt a földön, karnyújtásnyira tőle a törött cserép. Tibor Ottón tartotta a sze­mét. Csigalassúsággal múlt az idő. A rendőrök sem jöttek még, Anna és az orvos is késlekedtek; ó pedig egyre kábultabb lett, egyre jobban kínozta az égető fájdalom. Tudta, hogy nem szabad teljesen elkábulnia, mert ha Ottó magához tér, nincs aki ' megvédelmezze a gyerekeket. Még jobban összekupo­rodott, hogy csökkenteni próbálja a vérzést. Hirtelen úgy tűnt, mintha Ottó megmoccant volna. Vagy talán csak képzelődik? Nemi Most már világosan látta, ahogy megmozdul, fölemeli a fejét és tájékozódni pró­bál a szobában. Tekintete á másfél­két méterrel arrébb fekvő kést ke­resi . . . Tibor megijedt. Életében még so­hasem félt ennyire. Ottó ujjai már­­már a kés nyelét markolták. Amikor elérte, megpróbált föltápászkodni a földről . . . Ebben a pillanatban Tibor el­engedte a vérző sebet és Ottó felé iramodott.. . Amikorra a rendőrök és az orvos megérkeztek, a tragédia már betel­jesedett. Ottónál már csak a halált állapíthatták meg és a súlyosan sebesült Tibort pedig kórházba szállították . . . 9. (EPILÓGUS: Az alábbi történet igaz, csupán a szereplők neye vál­tozott meg. Az esetet a minap egy bíró mesélte annak illusztrálása­képpen, hogy olykor-olykor milyen nehéz feladatot is jelent igazságos döntést hozni egy-egy perben. A törvény és az emberség nevében egyaránt igazságos döntést.) 17

Next

/
Thumbnails
Contents