A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-27 / 34. szám
A harcban nem szabad megállni! 2 De hogy visszatérjek a Munkásotthonhoz: színdaram bokát játszottunk s ezek bevételéből utaztunk a tornaünnepélyekre. 1935-ben vagy 1936-ban például Vágfarkasdra. Jól emlékszem erre az ünnepélyre, mert éjjel Steiner Gábor leányával aludtam az ágyban. Én 15—16 éves lehettem, ő úgy hárommal több. Betanultunk egyszer egy színdarabot, az volt a címe, hogy Béla, aki huszonhat éves. Én játszottam benne a női főszerepet, a Béla feleségét. Különben későbbi férjem, Fehérváry László tanította be velünk ezt a darabot. Még most is emlékszem a tartalmára. Hát csak úgy röviden: egy fiatal házaspárról szól. A férfit B-listázzák, elbocsájtjók a munkából. A darab végén volt a Bélának egy gyönyörű, forradalmi monológja. Valahogyan így kezdődött: „Egy ember vagyok! Egy Béla, aki huszonhat éves. Aki szereti a feleségét, a gyerekeit, szívesen dolgozna, de nem kap munkát és nem tudja eltartani a családját..." — Irénke húgunk nagyon szépen szavalt — emlékezik Balogh Jánosné. — Szocdem tanára volt, s a szavalóversenyen Irénke első díjat nyert egy verssel, amelyik így kezdődött: „Még kér a nép, most adjatok neki!" Most ismét a nővére, Baloghné veszi át a szót. — 1937-ben t mentem férjhez. Mint már mondottam, Fehérváry László volt az első férjem. Akkor már mindketten párttagok voltunk. Én Vadász Ferenc íróval dolgoztam egy pártsejtben. Vadász Ferenc többször említ engem meg a férjemet, „Karolina, negyvenkilenc szeptember" című könyvében. Emlékszem, akkor 1938-ban Tornácon nagy népünnepélyt rendeztünk, különvonattal utaztunk oda. Én magammal vittem kilenchónapos kislányomat is. Major elvtárs meglátott és odakiáltott nekem: „Fehérváry elvtársnő, ha már elhoztad a legkisebb kommunistát, gyere ide és ülj le közénk!" Ezt soha-soha nem felejtem el . . . Közvetlenül Horthyék bejövetele előtt beállított hozzánk egy Vrouska nevezetű cseh detektív s azt mondta, meglepően kedvesen: „Tudjuk, hogy maguknál van a kommunista párt sokszorosítógépe. Ne is tagadják! Csak a javukra lesz, ha mi most elvisszük. Mert mi csehek jobbak vagyunk, mint Horthyék . . ." Ök már hurcoikodtak, megengedhették maguknak ezt a „baráti" gesztust. Egyébként őket sem kellett félteni. Hej, de mozgalmas idők voltak azok ... Egy Ady-esten lefogták a férjemet, bevitték a rendőrségre és ott Machácek rendőrkapitány felpofozta, mert valaki vörös krétával sarlót és kalapácsot rajzolt a táblára. Nem ö volt a „tettes", de a rendőrségnek mindig szálka voit a szemében. Fábry Zoltán a Dózsavendéglő nagytermében tartott sikeres író-olvasó találkozót. . . Közvetlenül a magyarok bejövetele után beállított hozzánk egy ismerős elvtárs: „Szegény Schlár Edének nincs hol meghúzódnia. Mindenki fél őt bújtatni" — mondta. „Mi nem félünk, nálunk ellakhat. Adunk neki ételt és szállást. .. Majd mi jól elbújtatjuk." Schlár Ede az egész telet nálunk húzta ki, aztán Pestre ment. De felismerték, elfogták Sopronkőhidára hurcolták s ott kivégeiték. Most is eljárnak oda minden évben, megkoszorúzni a komáromi kommunista mártír sírját. Harmincnyolc után nehéz helyzetbe kerültek a párttagok. Szerencsére voltak becsületes, áldozatkész emberek, akik nem voltak kommunisták ugyan, de szívvel-lélekkel támogattak bennünket, vagy titokban szimpatizáltak velünk. Én csupán két nevet említenék, akikhez havonta egyszer én mentem el a pénzért, amit borítékba zárva kaptam meg és adtam át megbízóimnak. A két név . . . Dr. Selmeczy ügyvéd, és a másik még egy nálánál is drágább ember, Nagy Márton festőművész, aki maga is nagyon szegény volt, hiszen proletár témájú festményei nem kellettek a gazdagoknak, de saját szájától vonta el a betevő falatot, csak hogy nekünk, a legszegényebbeknek adhasson. — Tulajdonképpen meddig állt fenn a dalárda? — Tudni kell, hogy Komáromban két dalárda volt egyidőben: a szocdemeké, az Egyetértés Munkás Dalárda és a kommunistáké, a Munkás Dalárda, ennek Jeszenszky Lajos zeneszerző volt a karmestere. Nézze csak ezt a fényképet. Itt az első sorban ülők többsége színjátszó, s ez a bajuszos, aki közöttük ül, Leszenszky Lajos. A hátsó sorban jobbról a második Tuba István, a kommunista mártír, a harmadik pedig Gulyás Sándor, az édesapánk. Tudtommal ez a kommunista dalárda 1935-ben még létezett. 1938 végén Pestre költöztünk, mert itt Komáromban túlságosan szem előtt voltunk és sokat zaklattak bennünket a névtelen feljelentők „jóvoltából". Három évig éltünk Pesten, de nem tudtunk ott megszokni, abban a nagy városban. 1941-ben visszaköltöztünk ide. Aztán a férjem megkapta a behívót. Laci magához vette a pártkönyvét és kijelentette: „Én nem harcolok az oroszok ellen! Amint lehetőség kínálkozik rá, azonnal átmegyek hozzájuk." Állta a szavát, mint mindig. Csakhamar híre jött, hogy a Vörös Hadseregben harcol. Már Kassa környékén folytak a harcok, amikor egy rendkívül veszélyes feladatra vállalkozott. Ott halt hősi halóit. Én aztán újra férjhez mentem. Nyolc gyermekem van és tizennégy unokám... — mondja. — És magának — teszem fel a kérdést Szeberényinének. Szomorúan mondja: — Nekem csak egy. Amikor a másodikkal voltam állapotos, akkor vitték be édesapámat a Csillag-börtönbe. Már elmondtam nagyjából, mi történt akkor. Elvetéltem a magzatot, és azután már nem lehetett több gyermekem . . . íme, az egyik komáromi kommunista család munkásmozgalmi harcainak rövid története. Nem különös, de jellemző. Olyan, mint sok-sok más régi elvhű kommunista harcos sorsa, élete, küzdelme abban az időben. Az elválaszthatatlan bajtársak: (balról) Völgyi Károly, Schlár Ede és Szeberényi Elemér Bajor Andor: GONDOK DOKTORA Sütő András nemcsak az első író a számomra, de ő az utolsó könyves paraszt, földindulások nemzedékeiből. Az ő közvetlen elődei vették úgy magukhoz a könyvet, hogy az ’ elidegeníthetetlenül az övék lett, mozdulatuk nem hóbort volt, hanem történelmi tett, miközben eltüntették az autodidakta szó mosolyt keltő árnyalatát, és a kifejezést valami módon rokonították a tudóséval. De nem ebben látom én az igazán nagy munkát: különben sincs szándékomban agyafúrt címek osztogatása, hogy doctor angelicusok után doctor rusticusokat is csodálhassak. Sütő András lelki elődei talán sértődötten utasítanák el a deákos ötletet, amely őket a kultúra egyetemes, de elvont körébe kapcsolná. Mert ezek a rendhagyó alkotók megőrizték gazda mivoltukat, de nem pár holdban gondolkodtak, hanem az ország egész földjében, és harmadába fölvállalták az ott lakó népesség gondját. Így ha doktorok lettek, akkor a gondok doktorainak lehetne őket nevezni, ugyanis azt tudták a legjobban, ami az embereket nyomasztotta. És nyíltan vagy körülírva, óvatosan vagy a legtermészetesebben kimondták egy közösség gondolatát a világról, helyzetének értelméről, a szavak és a tettek viszonyáról, mindarról, ami a közösséget közösséggé avatta. Sütő erre termett, ezt kísérelte már a kezdet kezdetén, ez a tulajdonsága biztosította eleve a rangját, szerepének nem fölvállalója volt, hanem kiválasztottja. Egyik írását sem írta a másik ellenére, mert valójában mindenik az előzőből fakad. Az Anyám könnyű álmot ígér című könyve kiválasztottságának legnyilvánvalóbb bizonyítéka, ugyanis magáról és övéiről számol be közvetlenül: minden történés megvolt a valóságban. Az írónak és az élménynek ez a káprázatos találkozása úgy tárja föl az élet mélységeit, hogy az olvasótábor szivárványt lát fölötte. A könyv példátlan sikere radikális igazságával, igazsága pedig írói mivoltával magyarázható. Az olvasó megérti minden gondolatát, és azonosíthatja a sajátjával. Az esszéíró Sütőt semmi esetre sem becsülhetem alább. Mert közösségünk tűnődését tudja leírni helyzetünkről, sorsunkról, emberi mivoltunk értelméről. Országos gondok doktora itt is, avval a látható szándékkal, hogy könnyítsen vállunk terhén. De két történelmi drámája is gon. dókat forgat, azokkal őröl. Mi a történelmi viszonya az eszmének és a hatalomnak, az eszménynek és a gyakorlatnak? Milyen bonyolult kérdés a cselekvés, miféle felelősséggel jár a gondolat? Ezekért a tulajdonságaiért tartom én az ötvenes Sütő Andrást a gondok tudós doktorának. És mit tehetne egyebet? Vizsgálnia kell gondjainkat tovább. 15 NAGY LÁSZLÓ ENDRE A komáromi vár falára irta fel a képen jól olvasható szöveget 1937-ben Schlár Ede és Fehérváry László
