A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-08-27 / 34. szám

felé — 1945. március 20-án — a németek (miután óriási küzdelem árán sikerült kiszorítaniuk a túlerővel szemben hősiesen védekező partizánokat), a földig rombolók és felgyújtották. Az eseményekre így emlékszik vissza a szemtanú, Bozena Rakytová (aki jelenleg a Baláze-i partizán emlékszoba gondnoka):

— A faluban már 1944 augusztusától partizánok tartózkodtak, ezért

talán senkit sem lep meg, hogy a lakosság kivétel nélkül támogatta őket: a férfiak a híreket hozták, az asszonyok mostak, vasaltak, főztek rájuk. Mivel a falut minden oldalról hegyek övezik, a németek sokáig nem tudták elfoglalni. Amikor aztán ez mégis sikerült nekik, bosszúból

OZSVALD ÁRPÁD LACZA TIHAMÉR

felgyújtották a házakat, de szerencsére mindenki elmenekült, így senkit sem végezhettek ki. Mégis volt néhány hősi halott a faluból: őket tűzharcban ölték meg az erdőben.

— Hány partizán tartózkodott a faluban és a környéken?

— Pontosan nem tudnám megmondani, de lehettek úgy kétezren. A „Halál a fasizmusra" nevű partizán-brigád parancsnoka Volkov őrnagy, a „Bosszú" nevű brigád parancsnoka Morozov őrnagy, a „Halál a fasizmusra" nevű partizánosztag parancsnoka pedig Petrov őrnagy volt. A partizánok több mint fél évig ellenálltak a németek rohamainak, közben különböző szabotázs-akciókat hajtottak végre: megrongálták az utakat, levegőbe röpítették a hidakat, kisiklatták a vonatokat. A mi férfiaink is sokat segítettek nekik. Én tízéves kislány voltam akkoriban, de nem mondhatnám, hogy tétlenkedtem volna. Anynyi ember körül volt munka bőven.

— Találkozott-e magyarokkal is a partizánok között?

— Igen. Sokan beálltak a partizánok közé. Egyébként a mi házunkban is lakott hét magyar partizán. Kedves emberek voltak, gyakran kártyáztak, olyankor engemet is odahívtak, hogy játsszak velük. A beszédükből ugyan nem sokat értettem, de azért jól megvoltunk. Hogy mi lett velük később, amikor elmentek a faluból, nem tudom. Talán túlélték azt a poklot, de az is lehet, hogy hősi halált haltak. Tudom, hiszen a saját szememmel láttam, hogy nagyon sokan odavesztek. Iszonyatos idők voltak azok. Amikor elcsendesedett a harc, mi előjöttünk a rejtekhelyről, hogy élelmet keressünk magunknak. Az elhagyott bunkerekben találtunk is némi babot, esetleg száraz kenyérhéjat — de még ettől is elment az étvágyunk, mert szinte minden bunkerben temetetlen holttestekre is bukkantunk. Kezdetben mindenkit elföldeltünk, később azonban már annyi volt a halott, hogy nem győztük a sírokat ásni, ráadásul kitört a járvány is, így kénytelenek voltunk a halottakat máglyán elégetni.

— Hogy alakult a falu sorsa a háború után?

— A lakosság zöme a környező falvakban, rokonoknál, ismerősöknél lakott ideiglenesen, mígnem a kormány úgy döntött, hogy Balázet újra fel kell építeni. 1947 tavaszán fiatalok érkeztek a faluba, voltak köztük bolgárok, görögök, kanadaiak, amerikaiak és magyarok is, és nem telt bele egy esztendő sem, már készen állt minden család számára egy lakóház. Akkor kaptuk az első valamirevaló utat is, amely Banská Bystricával kötötte össze a falut. 1957-ben bevezették a villanyt is, ami nagyon nagy esemény volt Baláze életében.

A kis falu békésen éli mindennapjait. A harminchárom évvel ezelőtt történtekről ma már csak az emlékszoba tanúskodik. De azok emlékezetében, akik átélték az eseményeket, elevenen megmaradt minden részlet. Az élők nem felejtenek. Nem felejt Libusa Horínková sem, aki a következő sorokat irta az emlékkönyvbe:

„Nagyon szép és lenyűgöző volt Rakyta elvtársnő magyarázata, szavai felidézték bennem azt a borzalmas kort, amelyet 32 évvel ezelőtt ezen a tájon éltünk át. Azokra a helyekre térek vissza, ahol közvetlenül átéltem a kegyetlen fasiszta megszállás napjait a Szlovák Nemzeti Felkelés idején."

■ Nemecká — 1945. január 4. A mészégető kemencéjéből sűrű sötét füst száll a téli égnek. Nem meszet égetnek. Sápadt arcú, tépett ruhájú, agyonkínzott emberek, gyerekek hajolnak a kemence izzó szája fölé s kattognak a géppuskák, az áldozatokat hátulról éri ja golyó, s még félig élve hullanak a tűzbe. Négy francia partizán menekülni próbál, de a gyilkos golyókat ők sem kerülhetik el. A mészégető körül német katonák és a Hlinka gárda tagjai állig felfegyverkezve vonnak szoros gyűrűt. A gyilkosok nem ismernek kegyelmet. Egy hétig izzott véres parázsban a kemence torka. Az utolsó napon a gyilkosokra jellemző precizitásra a kemencét gondosan kitisztították, a hamut a közeli Garam vizébe szórták és elmentek, mintha semmi sem történt volna. De a kegyetlen gonoszságot, a barbár öldöklést nem lehetett eltitkolni.

A felszabadulás után az egész világ tudomást szerzett a barbár fasiszta tettről. A régi mészégető helyén emlékmúzeumot építettek, meghagyták emlékeztetőül a jövő nemzedék számára eredeti állapotában a mészégető kisebb kemencéjét. És távolabb, a hegyek lábánál egy emlékmű áll, Pataky Klári szobrász alkotása. A bronzszobor egy térdelő asszonyt ábrázol, aki kezét széttárja s ökölbe szorítja, arca fájdalmasan tekint az ég felé. Háta mögött a vasbeton megcsavart, csúcsos oszlopa a lángnyelvet szimbolizálja.

Az emlékszoba szinte naponta megtelik látogatókkal. Amikor ott jártunk, éppen a komáromi pionírok rótták le kegyeletüket. A fiatalok néma csendben hallgatták a feketébe öltözött múzeumvezető drámai erejű szavait. Az üveg alatt megszenesedett csontok, égett pénzdarabok és egyéb használati tárgyak, megdöbbentő és felejthetetlen képek a tömegsírokról . . .

S kint a fehér mészkőfalon fekete betűk:

„Emlékezz, élő, a harc áldozataira . . ."

Az emlékmű előtt még egyszer megállunk. Körös-körül bordópiroslevelű díszfák és rózsák. A vér szimbólumai. Egy asszony kapálgat a virágágyások között és közel a hegyek derekához szálegyenes fenyők őrzik az elesettek álmait.

Lent a völgyben békés füstöt eregetnek a piroscserepes házak kéményei.

13