A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-08-27 / 34. szám

„Aki nem dolgozik, ne is egyék!" — tartja a régi közmondás. Ma is érvényes, én mégis úgy igazítanám, hogy „Aki ha tud és nem dolgozik, ne is egyék!" Mert sok olyan ember él közöttünk, aki nem tud dolgozni. Vegyük elsőnek az időseket. Erejük a hosszú életúton megfogyatkozott. Szorgos, dolgos napokra tekintenek vissza. Most — nyugdíj formájában — a társadalom gondoskodik róluk. És akik szellemi vagy testi hibával jöttek a világra? ök sem mostoha gyermekei szocialista társadalmunknak. Intézetekben gondoskodnak ellátásukról, ápolásukról. De hiába kidobott pénz lenne az a több százezer korona, ha lelketlen emberek kezébe kerülne. Az ápolónők munkahelye több egyszerű pénzkereseti lehetőségnél. Az ő munkájuk hivatás is egyben. Különösen amikor szellemi fogyatékos — amihez gyakran testi fogyatékosság is járul — betegeket gondoznak.

Múltkoriban meghívót hozott a postás. A báci Szociális Intézet vezetői invitáltak kedves ünnepélyre. Hogy elszórakoztassák ápoltjaikat meghívták a környék Csemadok helyi szervezeteinek műkedvelő tánc- és éneklő csoportjait.

— Mert szeretik a vidám muzsikát — mondta Széllé Lajos, az intézet vezetője.

Széllé Lajos Doborgazrál (Dobronosf) jár immár húsz éve naponta az intézetbe. Keze alatt több mint nyolcszáz gondozott cserélődött eddig.

— Gyámjuknak, támogatójuknak kell lennem. Sokan közülük nem is tudják,

fel sem érik ésszel, mi mindent kell értük, érdekükben tennem. Családjuk legtöbbször nincs, s ha van is, elfordul tőlük. Vagyonuknak én viselem gondját. Az én kötelességem vigyázni, hogy avatatlan kézbe ne kerüljön. Gyakran járok bírósági tárgyalásra. A nyugatszlovákiai kerület tizenkét járásából és Bratislavából származnak gondozottjaink. Sok-sok utazást, sok-sok fáradozást kíván ez a munka. Még szerencse, hogy lelkiismeretes munkatársaim vannak. Bátran elutazhatom, tudom, nem lesz fennakadás itthon.

A gondozottak egészségügyi ellátása a két ápolónő: Világi Erzsébet és Kontár Zsuzsa feladata.

— Nekünk pedig — mondja a főnővér, Világiné — az ápolók segítenek. Megértő, „egy húron pendülő" kollektíva a miénk. Amikor jelentkeztem, csak sejtettem, milyen munka vár rám. Fő vonzóerő a lakás volt, amelyet az intézet biztosít. Időközben megszerettem ezt a munkát. Hozzánk a gyógyíthatatlan szellemi fogyatékos nők kerülnek. Kedélyállapotuk javulása vagy romlása tőlünk is függ. Nagy öröm volt számomra, amikor egy állandóan búskomor, szótlan, mindenkivel bizalmatlan néni életében változást idézhettem elő. Először csak apró-cseprő feladatokat bíztam rá. Házi munka jellegű dolgokat.

Az igazgató szobájában beszélgetünk. — Szó van róla — mondja Szelte Lajos —, hogy még egy épülettel bővítik az intézetet. Nagy a területünk, marad még parknak, sétánynak, kertnek akkor is.

Az emeleten szép kis szobák, rend és tisztaság. A dolgozószoba falát a lakók kézimunkái díszítik. Rádiójuk és televíziójuk is van.

— Szépek ezek a térítők — mondom.

— Az a néni, aki készítette, már meghalt, de fénykép azért maradt róla. Csak kevesen tudnak összpontosítani a rendszeres, fegyelmezett munkára. Pár perc alatt belefáradnak s akkor új elfoglaltságot kell kitalálnunk számukra.

A földszinten a súlyos betegek felől érdeklődöm.

— Kövessen — mondja a vezetőm.

Nem is annyira a látványtól féltem,

mint az esetleges kellemetlen szagtól. Szellemi és testi fogyatékos betegekről van szó, akik nem tudják elhagyni fekvőhelyüket. Szükségleteikről teljes mértékben az ápolók gondoskodnak. Egy anya sem tartja különbül rendben a csecsemőjét, mint ők a betegeiket. Áporodott levegőnek, kellemetlen szagnak nyoma sincs, a kis szobákban. Tiszta ágyban, szép környezetben fekszenek a betegek. Zsuzsa ápolónő nevén szólít mindenkit. Lehajol, leguggol ágyukhoz, megsimogatja arcukat, hajukat. Az egyiktől azt kérdezi, ízlett-e az ebéd, a másiktól az állapota felől érdeklődik.

— Hetente, de ha szükséges gyakrabban is, megfürösztünk mindenkit. Akkor kapnak tiszta ruhát, ágyneműt. Nálunk nincs felfekvés, kisebbedéit testrész. Aki ápolt már fekvő beteget, tudja, milyen sok munkával, fáradozással érhető ez el.

Éppen elhagyni készülünk az épületet, amikor egy anyóka jön velünk szemben. Megáll az ápolónő előtt, fejét lehajtva mondja.

— Égetni fognak. Meg akarnak

égetni.

— Ma nem, Anna néni. Én láttam, hogy már elmentek. Majd holnap.

— Csak holnap? Akkor jó, akkor visszamegyek a szobába.

— Miért mondta a néninek, hogy holnap fogják égetni? — kérdezem Zsuzsát.

— Azért, mert így mára megnyugodott. Ha azt kezdem bizonygatni, hogy senki sem fogja őt megégetni, akkor bizalmatlanná válik, s máskor nem jön hozzám a panaszával. Neki ez a rögeszméje. így mára megnyugodott, a gondolat csak holnap fogja újra gyötörni. Akkor majd újra megnyugtatom. Persze nemcsak szóval. Hetente szakorvos látogat az intézetbe. Neki elmondjuk, milyen tüneteket észlelünk a betegeken, s ha kell, ő változtat a gyógyszeradagon.

Mennyi lélekjelenlét, mennyi türelem kell ehhez a munkához! Elég egy meggondolatlan szó s a beteg napokig rettegésben él. Az ápolónők még fiatalok, de büszkék hivatásukra. Remélem, munkaszeretetük tartás lesz. Úgy mint Széllé Lajosé, akit már csak pár év választ el a nyugdíjtól.

FISTER MAGDA

1. (jobbról) Széllé Lajos, Világi Erzsébet és Kontár Zsuzsa

2. A néni, aki szépen tudott hímezni

3. Szép környezet, gondos ellátás jár annak is, aki nem tud dolgozni.

Foto: K. Gy.

4