A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-13 / 32. szám
Fábry Zoltán. (1897-1970) Vigyázó szeme a vad regényes völgyben f ekvő Stószról figyelt a világba, amíg élt. 1970. május 30. óta már csak a szelleme él és hat, a könyveiből kicsapó láng, antifasizmusának, a béke és gondolat igazának megfellebbezhetetlen igéi. Szavának súlya volt, van, marad, írói és emberi nagyságát ma még fel sem tudjuk mérni, pedig egyre sürgetőbben követeli az összegezést hagyatéka. Neve egyet jelentett a fasizmus elleni küzdelemmel, a népek közötti béke és megértés hirdetésével, a „vox humanával", az emberi hanggal. Állhatatosságát mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy mióta tollat fogott a kezébe, mindig a szegények, az elnyomottak és üldözöttek igazát hirdette. A burzsoá köztársaság alatt „stószi remeté"-nek nevezték. Nagy tévedés volt. Ö nem húzódott vissza soha „barlangjába", önmagába. Nagyon is odafigyelt a világ, Európa alakulására, a társadalom mozgására, szegények, gazdagok viaskodására, a fasizmus és az antifasizmus földet rengető küzdelmére, a második világháború rettenetéire. Ugyanakkor odafigyelt az irodalom, hazai magyar irodalmunk alakulására, féltő figyelemmel kísérte, nyesegette vadhajtásait. így vallott önmagáról a „Stószi délelőttökben": A stószi magányt nem szabad remetemagánnyal összetéveszteni... Amíg egészségi állapotom engedte, sokat utaztam .. . Pozsonytól a ruszinszkói Nagyszőlősig jártam végig az országot. És hányszor ültem börtönben, igazi cellában Kassától lllaváig. Sose voltam én társtalan! Micsoda magány és társtalanság az, amelyet a jövő-menő levelek és az állandó vendégjárás, lágogatók cáfolnak és enyhítenek. Az író 1897-ben született. A gimnáziumot Rozsnyón végezte, innen került fel a pesti egyetem bölcsészkarára. Fiatalon, szinte gyerekfejjel került ki 1915- ben a frontra, ahol átélte az első világháború minden borzalmát. Ez a rettenetes élmény érlelte meg benne a háborúellenesség gondolatát. S mert a békéért való harcnak legalkalmasabb eszköze a toll, az írott szó, elhatározta, hogy a szó erejével küzd majd az emberségért, a békéért, a proletárok, kisemmizettek igazáért. Ezt az elhatározását valóra is váltotta s 1920 óta szinte szünet nélkül írta cikkeit, tanulmányait. Sokszor bebörtönözték, megvádolták, elhallgattatták, de megrendíteni hitében nem tudták. Mindvégig hű maradt önmagához. Cikkei az első köztársaság minden baloldali lapjában, folyóiratában ott találhatók. Részt vesz a kommunista párt harcaiban. Szerkeszti az Út című baloldali folyóiratot, állandó cikkírója a romániai Korunknak. Az éhség legendája című riport könyvében (1922-ben elkobozták, s csak 1954-ben, a Megalkuvás nélkül című antológiában jelent meg könyvalakban) a világ elé tárja a kárpátaljai nép szörnyű nyomorát. A Korparancs (1924) és a Fegyver s vitéz ellen (1937) című könyveiben az új háború előkészítői ellen emeli fel szavát, a vérengző fasizmust állítja pellengérre. Ugyanakkor elítéli a hazai írástudók árulását. Ezekben a nehéz időkben többet van börtönben, mint szabadon. A munkásosztály februári győzelme után Fábry Zoltán végre nyugodtan dolgozhat, megírhatja legfontosabb műveit. Sorra jelennek meg könyvei, felfigyeltető, megrázó, nagyszerű írásai. A gondolat igaza 1955-ben, A béke igaza 1956-ban, a Hidak és árkok 1957-ben, a Palackposta 1960-ban, a Harmadvirágzás 1963-ban, a Kúria, kvaterka, kultúra 1964- ben, „az Európa elrablása 1966-ban, az Emberek az embertelenségben 1962-ben, a Stószi délelőttök, 1968-ban hagyta el a nyomdát, két soron következő könyve már csak halála után jelent meg: Vigyázó szemmel (1971). Vigyázzatok a strázsán Fábry Zoltán írásai, Duba Gyula válogatásában (1975). Fábry szelleme él, öröksége a miénk, sáfárkodjunk vele hozzá méltón: igazság volt, erő volt, remény volt s marad. Irói-erkölcsi példamutatása szinte egyedülálló. írjuk végül ide, amit a még életében megjelent utolsó könyvében, a Stószi délelőttökben vallott: „Harminc év előtt megjelent könyvemben — Fegyver s vitéz ellen — az első világháború tanulságait vonultattam fel a második világháború elrettentésére. Harminc év múlva — az atomháború küszöbén — sem mondhatok mást. Semmi sem változott. Állok felváltatlanul ugyanazon a vártán egyazon ellenség — a katona, a szlodateszka, a háború — ellen." DÉNES GYÖRGY FÁBRY Barlanglakának, remetének hitték, de nagyobb volt a szive, minthogy magában bujdokoljon. Mindenkiért szólt, a fajukban, nyelvükben, vallásukban üldözöttekért, a megperzselt arcú gyermekekért, a megroggyant lábú öregekért, éhezőkért és nyomorultakért, akik Európa felszaggatott földjén a halálba tántorogtak. Vigyázó szeme volt? Apadt tekintete átölelte a stószi fenyőket s túl az örökkévaló hegyeken látta az emberiséget s a világrengető kataklizmát, mely ötvenmillió lelket lökött förtelmes pusztulásba. Az embertelenségben így lón emberré, szólóvá, intő ujja ma is fölénkbe magasodik. DÉNES GYÖRGY FÁBRY ZOLTÁN HALÁLÁRA Kidőlt a legszebb stószi fenyő. Gyökereit elszaggatták a háborúk és a kórok. Zöld füstje nem birkózik már az ég kék gyepén hirosimai gombákkal. Szép törzsét fekete köldökzsinórral magához hurkolta a halál. Hangtalan zuhant az éjszakai földre: föl ne verje a rigókat. Kidőlt a legszebb stószi fenyő: zöld füstje minden erdőből hiányzik! BATTA GYÖRGY FÁBRY ZOLTÁN Mint a pék kerek kenyereit, dagasztani, formálni úgy akarta ő az embert jósága fehér lisztjéből, eszmék élesztőivel, s melegíteni szive kemencéjében; szerette a kristályos csöndet, az illatos-édes jázminbokrokat, harmatos fenyők árnyékát, szemlélni halványkék tájakat s a művészet hűs gyöngyeit — az ember kezében, melyről lehull már a bilincs; nézzétek, milyen kemények lettek az ő szemei és karcolók, mint összetört üveg, s a lágy művészkezek ököllé görcsösödtek, a hangja rekedt s félelmes, mint beteg farkasé, az élet bora keserű lett az ínyén, hogy már-már utálkozva kiköpi, magányossága barlangjában fázékonyon gubbasztva várja a melegítő napot, mert még sötéten bűzlik vén Európa fölött a barbárság vadállatszaga halálsikolyok törteimét hurcolja a szél s könyvmáglyák füstje gomolyog, rohanó vizeken véres tajték táncol — s ki úgy szerette a magyar tájakat, sarkantyúpengetve hetyke leventék dáridóznak off, míg Dózsa népe nyögve robotol virrasztani hát ezért kell neki az eszék őrhelyén, tágranyilt gyulladt szemekkel öklöt feszítve, éberen és lankadatlanul formálni lángban-harcban a történelem tűzhelyén az embert, hogy legyen: jó, Ízletes, kerek, szagos — mint a frissen sütött kenyér! (1938) FORBATH IMRE 11
