A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-13 / 32. szám
öregségére sem kapott rát a szomszédolásra. Egy időben, már jóval a háború után, amikor Emőke is férjhez ment, vasárnaponként kijárt a faluból. Nem lányokhoz, nem asszonyokhoz, hanem meccsekre. Testvérbátyja fiából, Miklóskából ugyanis kiváló futballista lett. Kísérgette a legényt közeli és távoli mérkőzések színhelyére. De az is csak addig tartott, míg nevelt fia nem hagyta abba a futballozást. Aztán megint a műhelyében ücsörgött. A televízió rabja volt. Ma is abban az alacsony, hosszú, két picurkányi ablakával az udvarra néző régimódi parasztházban lakik, amelyet ők az apjuk meg a nagyijuktól örököltek. A közös udvarban laknak ma is. Ok elől, Frédi hátul. Úgy ment férjhez, hogy nem kellett kimennie az udvarból. Csak előre költözött. Hajaj, a házassági Cséplő Károly nem volt már legényember, amikor feleségül ment hozzá. Világháborút járt férfiként először huszonöt éves korában nősült. Ő akkor még csupán tízéves volt. Férje, mint általában a fuvarosok, járta a világot, egyik faluba is, másikba is betévedt, még a legeldugodtabb isten háta mögötti községbe is eljutott. Valamelyik útján akadt meg a szeme egy magas, sovány, sajógömöri lányon. Két héttel Péter-Pál előtt, az esküvő napján hatlovasszekér kíséretében hozták abba az udvarba, amelyben ők is laktak. A lányos szülők persze nehezteltek. Dúltak-fúltak mérgükben. S a nagy harag okát nem titkolták előtte sem. Egyik-másik nyelvesebb asszony egyenesen a szemébe mondta: — Nem volt szép tőled. Károly, amit csináltál! — Aztán megmondanátok, mit csináltam? — borult vérbe a hirtelen haragos szeme. — Az isten azért adott észt az embernek, hogy gondolkodjon vele. — Nem is azért, hogy ne tudjon semmit a világ sora felől — szaladt mosolygósra csibukostul a szája. — A háború csúfosan megtizedelte a legényeket. Többen idegen földbe kerültek a falunkból is — pirongatták egyre a nyelvesebb asszonyok. — Hót aztán? Nyögjétek már ki, mit akartok? — Helyben is választhattál volna feleséget magadnak. Az asszonykádhoz hasonló égimeszelőt itt is találtál volnál Ilyeneket mondtak a szemébe mindjárt az esküvőt követő napon. De őt nem lehetett könnyen zavarba hozni. Ezt később, kisebb-nagyobb civódások, perpatvarok közben akárhányszor tapasztalta. Néha az indulatos, hadonászó keze még a csibukot is kirántotta a szájából. Pedig az már nagy dolog volt. Az asszonyoknak is megmondta annak rendje és módja szerint. Még a szavajárásán sem ejtett csorbát. — Én tudom azt a legjobban, mit miért csinálok, ba ... on meg az isten benneteket egy rakáson I — intette le gorombán a támadóit. — Ha Sajógömörből hoztam asszonyt, azért tettem, mert a feleségem olyan faluból való, ahol lányok, asszonyok nemcsak hegynek fel, de hegyről le is tudnak kapálni. Ott még igazságos Mátyás királyunknak is kapa van a kezében a szobortalapzaton! Ilyen találó összehasonlításokat tudott tenni. Nem hiába rázatta magát a szekéren olyan sokszor. Volt ideje gondolkodni. Meg nyitva tartotta a szemét. Ha kurtán-furcsán, csúnya szavakkal is, de mindenről volt véleménye. Többnek látszott azoknál a fuvarosoknál, akik még káromkodni sem tudtak. Akik nap mint nap csupán annyit mekegtek a világba: — Meszeet vegyenek! Meg: — Gyi, te szürke, gyi, te fakó! Persze, senki nem lát előre. Talán még azaz álombéli tudós vénember sem tudott egészen belepillantani a jövő rejtelmeibe. A nyelves, neheztelésüket véka alá nem rejtő asszonyok sem sejtették, az ura sem, hogy a sors csapásától kísérve hamarosan zátonyra fut első házasságának a hajója. Asszonykája igyekvőnek bizonyult, mint majd minden idegenből hozott feleség. Krumplikapálást vállalt harmadába. Meg kukoricaföldet felébe. Gyarapítani akart. De ért-e valamit a gyűjtő, kuporgató tösekedése, ha legnagyobb kincsét, az egészségét meg elveszítette? Csupán tíz esztendőt élhetett az istenkáromló ura oldalán. A harmincas évek legelején, a nagy gazdasági válság idején, amikor a közeli város főterén árulták magukat, erejüket a munkanélküliek, amikor közeli és távoli vidékeken már a mész sem kellett, érte utol a gyógyíthatatlan betegség. Harmincegy nyarán is aratást vállaltak részibe. És egy hideg, nyári zápor megpaskolta a hátát. Agynak döntötte. Úgy emlékszik vissza arra a távoli napra, mint akármelyik egészen közelire, amelyiken szép új házukról tettek megjegyzéseket a gonosz nyelvek! A magas, sovány fiatalasszony bőrig ázva, vacogó fogakkal vánszorgott haza az ura oldalán, aki éppen csak hogy bekísérte a házba, máris szaladt rumért a kocsmába. A forró, szeszes teának azonban nem lett haszna. Másnap meg az utána következő napokon az udvaruk leghátsó részében is hallotta a köhögését. Amikor meg kicsit erőre kapva, az ökölnyálas őszi nap melegében kiült az ajtó elé, a vastag zefírkendőből valósággal ijesztően hangzott az elfulladó köhögése meg tüdejének rossz fujtatóra emlékeztető sípoló hangja. Két kézzel kapaszkodott az életet jelentő szalmaszálba. Mindhiába. Az amúgy is sovány, szerencsétlen fiatalasszony hirtelen veszíteni kezdte a súlyát. Az első hó leesésekor már csak a bőr lötyögött rajta. Karácsonyig apránként kiköhögte a tüdejét és átengedte testét az enyészetnek. Mintha neki kellett volna az életével fizetnie azért, hogy abban a soha nem látott, csak szószékről hallott betlehemi jászolban a kis Jézus világra jöhessen! Nem elfogult, egy kicsit sem az. Teljes meggyőződéssel állítja, hogy a rosszmájú embereket nem csupán ez a világ termi. Akadtak bőven akkor is másokat megszólok, mások lejáratására, kárára, vagyonára spekulálók. Még most is fejébe tolul a vér, ha arra gondol, hogy egyesek nem átallották az ura háta mögött azt mondani: — A fukarsága miatt kellett bekapartatnia a feleségét. Sajnálta iákölteni a pénzét. Mi köze volt u,';or neki Cséplő Károlyhoz? Az igazságtalan, Döntő sí"—>k mégis kizökkentették a nyugalmába Mer* c tuata, ő látta egészen közelről, eav udvarból az istenkáromló, goromba ura kétség bee* írét, álaozatkéi— őgét, amint vitte szekerén az orvoshoz fiatal asszonykáját, gyermekei édesanyját. Ö látta az égő petróleumlámpa fényét is éjszaka az udvarukra vetődni. Az ura háromezer korona kölcsönt vett fel váltóra és a beteg feleségére költötte az utolsó fillérig. Kétségbeesett erőlködésének azonban csak az lett a vége, hogy el kellett temetni a feleségét. A jó hegyi levegő talán segített volna rajta. Ha másképp nem, hát úgy, hogy meghosszabbította volna az életét. De a Magas-Tátrát akkor csak az udvarából nézhette a szegény ember. A beteget nem küldték minden csekélységgel kórházba, fürdőbe vagy fenyvesalji szanatóriumba. Elég annyi, hogy mire Cséplő Károly özvegyen maradt két fiúgyermekkel, akkorra ő meg derék, dolgos nagylánnyá növekedett. És amiért ma is neheztel a szüleire, hogy túlontúl szerény, magának való lányt neveltek belőle. Olyat, akit még a legények sem érdekeltek különösebben. Tisztességes, illedelmes, szófogadó tulajdonságait híresztelték el a rokonság körében. Ez igaz is volt. Szüleivel soha nem ellenkezett. Az illendőséget meg a tanítója nevelte bele tintagaluska ebéddel és nádpálcával. öregedő fejjel, kórházi ágyon most már könnyebb tudomásul vennie, hogy soha nem tartozott a kapás lányok közé, akikért a legények minden bolondságra képesek. Még verekedésre is. Karácsonyi, szilveszteri vagy húsvéti nagy bálokon az anyja előtt állta végig az éjszakát. Csak a rokon fiúk szánták meg olykor-olykor, de azok is csupán udvarias kelletlenségből. Tánc közben elnéztek a válla fölött, mogorva arcot vágtak, és mint akiknek ellopták a szavukat, ha kérdezett valamit a bumfordijaitól, helyeslőleg vagy tagadólag rázták sörényüket. Inkább fel sem kérték volna! így aztán nagykarácsonyokon mindenki örvendezett a jászolban született kis Jézusnak, csak ő nem. Húsvéti ünnepeken meg a keresztről leemelt Megváltó helyére az ő kezét-lábát szögelték a keresztfára a gyötrelmes báli éjszakán. Úgy viselte el a leplezetlen mellőzöttséget, hogy képmutatósdit játszott. Mintha őt nem érdekelték volna a legények. Óvta lelkét, ahogy tudta — a szenvedéstől. Palástolta, eltitkolta a gyötrelmeit. Munkába temetkezett. Apja intelme szerint buzgón végezte a dolgát a ház körül, a mezőn. A téli hónapok legráérőbb idejében meg varrt, font, szőtt, készítette férjhez menéséhez a sifonbavalót. Pedig legény szeme nem akadt meg rajta. Az első férfi, akit komoly szándékkal szemügyre vett és az álmaiba is beleszőtt, a két fiúgyermekkel özvegyen maradt Cséplő Károly volt. xxx A fehér falak között, a kórházi ágyon sem tudná megmondani, mi tetszett meg rajta. Elálló füle hegyén a mészcseppek? Horpadt arca, barázdált homloka, bozontos szemöldöke? Jellegzetes testtartása és szófukarsága, amint megállt mellette az udvaron, cuppogtatta a csibukját, és nézte a Magas-Tátra ormaihoz zarándokló hegyeket? Ki tudja? Az új házukkal nyakába szakadt gond még a legszebb emlékeitől is eltávolította. Lehet, semmi nem tetszett meg rajta. Félt, hogy vénlány marad, a tréfára hajlamos férfiak prédája, azért vetette ki rá a hálóját. Ez azonban nem lehet igaz. Nem ő közeledett az urához. Fordítva. Igen, igen, már pontosan emlékszik is arra a napra. A vad, goromba kinézésű, bogáncs szavú, de alapjában véve jó természetű ember azzal nyerte el a szívét, hogy egy kora tavaszi estén megdicsérte a kiskertjét, amely a közös udvar hátsó részében volt, majdnem a csűr mellett. — Nem hízelegni akarok, mert nem is tudok, Herminkém, az istenfádat, de a falunkban neked van a legszebb virágoskerted — mondta, és megigazította a csibukot a szájában. Nézte a szorgalmát meg a virágok hajlongását. — Tetszik a kertem? — szólalt meg úgy, hogy nem egyenesedett fel. Nem hagyta abba a munkáját. De a mosoly ott bujkált az arcán. — Nem látok ehhez hasonló szépet sehol! — A lenti falukban sem? — Ott se. — Elhiszem, ha maga mondja. Világjárt ember. — Nekem elhiheted. — Van is munka vele. — Vanni van, de ahogy elnézem, nem fog ki rajtad. — Hát.. . — Mondd csak, tudod-e, hogy egy ilyen szép virágoskertnek mi a titka? — lépett hozzá közelebb. — Nincs ennek semmi titka. — Ejnye no, mégis, mitől lesz ilyen szép! — Kapálni kell rendesen. Meg öntözni, gyomlálni. Egy vödör vizet hozhatna is, ha ráér! — Már hogyne érnék rá. Állok csak fölötted. — Menjen akkor! (Folytatjuk) 10
