A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-13 / 32. szám
RIPORTÜTON A Calex-gyártmónyok megbízhatóságát igazolja az a tény is, hogy a kiterjedt külföldi konkurrencia ellenére sikerült betörniök a külföldi piacokra, különösen a Közel-Keleten, ahol ma még nagy a hűtőgépek iránti kereslet. Jelentős a félkésztermékek exportja is: Lengyelországba 140 ezer hűtőegységet, a Szovjetunióba 200 ezer kompresszort szállítanak évente. (Miloslav Kófta: Gyártmányaink 33 százaléka, tehát pontosan egyharmada exportra készül. Alighanem kevesen tudják, hogy a Calex nemcsak hűtőgépeket, hanem hűtőpultokat, különböző nagyságú fagyasztógépeket és fagyasztószekrényeket is gyárt, s ezek iránt a nyugati tőkés országokban is kereslet mutatkozik. Talán meglepőnek tűnik, amit mondok, de külföldön jobban megbecsülik a fagyasztógépeinket, mint idehaza. Ennek talán az is a magyarázata, hogy Csehszlovákiában a fagyasztott félkészételek gyártásának a színvonala még eléggé alacsony, a fagyasztott élelmiszerek nyújtotta előnyökkel a háziasszonyok nemigen élnek, s ezért érthetően fagyasztógépre sincs szükségük.”) * * * Az üzem hosszú ideig az egyetlen ipari létesítmény volt a környéken, s ezért nem voltak munkaerő-gondjai sem. Az utóbbi években azonban több jelentős ipari beruházás valósult meg, például Tolmácson (Tlmace) és Verebélyen (Vráble), s ezek az új gyárak nagyrészt felszippantották a munkaerő-tartalékokat, sőt átmenetileg munkaerőhiányt is okoztak a Calexban. Problémát jelentett az is, hogy a vállalat kevés üzemi lakással rendelkezett, s ezzel hátrányos helyzetbe került más vállalatokkal szemben, az utóbbi években azonban ez a probléma megoldódott. Saját bölcsődéje és óvodája is van az üzemnek, de ma már ez sem elég, időközben ugyanis megnőtt a női munkaerők száma, s jelenleg az alkalmazottak 49 százalékát teszi ki. Az új bölcsőde és óvoda a közeljövőben készül el. A gyár vezetői tudják (az utóbbi évek tapasztalatai alapján), hogy a termékek minősége csakis úgy javítható, ha ehhez megteremtik a kedvező feltételeket; magyarán szólva : ha nagy ütemben fejleszteni fogják a gyártási technológiát. Teendő van tehát bőven. A vásárlók — remélhetőleg csak átmeneti — bizalmatlanságát is le kell győzniük, mégpedig úgy, hogy a korábbiaknál is jobb termékkel jelentkeznek a piacon. Az autó poros kőútra kanyarodik. A közeli völgy bejáratánál előtűnnek a mészégető szikrázóan fehér körvonalai. — Megérkeztünk — mondja Bandi kissé izgatottan, s lehúzta a kocsi ablakát. Friss szénaillat csapódik az orrunkba. A sofőr tüszögni kezd. Meg-megrántja a kormánykereket, majd az árokpartra dobta a kocsit, s hirtelen megáll. Kikapcsolja a motort. — Mi lesz? Kérdi Bandi türelmetlenül. — Nem bírom tovább — szorítja a sofőr az orrához a zsebkendőjét, s mély lélegzetet vesz. — Nagyon poros itt a levegő, nekem pedig szénanáthám van. — Ha tudtam volna, nem húzom le az ablakot — jegyzi meg Bandi sajnálkozva. — Elmehetett volna legalább a patakig. Ott csörgedezik valahol a fák között — mutat a kőbánya irányába. — Azt mondják, a szénanáthára a hidegvizes orröblítés a legjobb orvosság. — Kipróbálhatjuk — mondja a gépkocsivezető kelletlenül, s indítja a motort. A hőség szinte elviselhetetlen. A néhány percnyi veszteglés alatt a fekete kocsi egészen átforrósodott. — Keressen valami árnyékos helyet. Az autót a fák között hagyhatja. Gyalog is beballaghatunk. Ebédelni a faluban fogunk — mondja Bandi, s a táskáját a hátsó ülésre dobja. — Értem — húzza el a száját a sofőr és bekanyarodott a kocsival a mészégető ódon épületei közé. Az igazgatóság épülete előtt néhány mogyoró- és sombokor hanyag összevisszaságban. Bemegyünk mindhárman. Az irodában egy kopaszodó, kissé hajlott hátú, kíváncsi ember nyújt kezet. — Hát ők azok — mondja Bandi. Vendéglátónk a kényelmes fotelokra mutat, s kisvártatva egy palack kerül az asztalra meg négy borospohár egy horpadt tálcán. — Ki vezet? — kérdi fürkésző tekintettel. A sofőr felemeli a kezét, aztán visszaejti a poros asztalra. — Akkor isten-isten! — hajtja fel a házigazda minden további teketória nélkül poharának tartalmát. — Legyen máskor is szerencsénk — mosolyodik el, s újra teletölti a poharakat. — Igyekezzetek! — emeli koccintásra, s szépen, tempósan iszik. — Van vagy két hete, hogy egy cseppnyi pálinka sem volt a számban — mondja elgondolkozva. — De ez nem tartozik ide. — Szóval, új' ságíró lettél — csap Bandi vállára felszabadultan. — Te meg bányaigazgató ... — Megette a fene! — legyint az igazgató. — A cipő nem mindenben pótolja a bakancsot. Legalábbis engem soha nem szorított a bakancs. — Nem is mondtam még nektek — fordul felénk Bandi —, hogy valamikor osztálytársak voltunk. Teljes két éven át egy padban ültünk. — Tényleg — csap a homlokára Bandi —, ezt már el is felejtettem. — Aztán meg orroltál rám Ili miatt. — Igaz, mi van most Ilivel? — Megvan, csak úgy öregesen. Pelenkázza az unokákat — nevet fel vidáman, mint aki kellemes titkot árult el. — Te vén kujon! — hajtja fel a maradék pálinkát Bandi. Kissé kapatosán indulunk üzemlátogatni a kőfejtőbe, a kemencékhez, bejárjuk a műhelyeket, beszélgetünk a dolgozókkal, s hallgatjuk az igazgatót, aki hol dicsér, hol korhol. Mindenkit a keresztnevén szólít. Néha Bandihoz is van egy-két szava: — Ez itt a Telekes Pista fia — csap egy nyurga legény vállára. — Nagy mafla, de jó gyerek. Ez meg Gyuri, az öreg Pásztor veje. Tudod, lent laknak a malom mellett. — Hát megvan még a malom! — Van a fenét. Az egész utva újjáépült. De mit magyarázzam, eljössz és megnézed. A sofőr elkóborolt a lakatosműhelyben. Ott találunk rá visszafelé jövet. Friss kenyeret eszik szalonnával, kolbásszal és hónapos retekkel. — Megköszörültem a bicskámat, s mindjárt ki is próbálom — mondja mosolyogva. Jócskán benne járunk a délutánban, mire visszaérünk az igazgató irodájába. — Ma még nem mentek el, ugye? — fordul hozzánk az igazgató. — Megyünk, János — mondja Bandi halkan —, szólít a kötelesség. A riportot holnap le kell adni. — Csak nem akarsz írni rólunk?! — kérdezi az igeizgató hunyorogva. — Én nem, majd a kollégám — mutat rám Bandi komolyan. — Nem tudom, mit írjak én a te Jánosodról — mondom, amikor az autó ismét a betonúton rohan. -— Hát csak annyit, hogy ez a János, vagy ahogy te mondtad, az én Jánosom nem is olyan régen közönséges kőtörő volt. Az apjával együtt egyetlen rozoga kerékpáron jártak ki a telepre és haza, ha fújt, ha esett. Néhány száz métert az apja pedálozott, aztán ott hagyta a kerékpárt a fiának az árok partján. Így mind a ketten biciklin tették meg az út egy részét. Azt is mondhatnám, hogy a felét, de ez így nem volna igaz. János mindig úgy igyekezett, hogy af kerékpározásból az apjának jusson több. Nos, ez a János ma ennek az üzemnek az igazgatója. Állami kitüntetése is van, de azt jóformán soha nem hordja. Ügy is tudnak itt mindenkiről mindent az emberek. Az államosítás óta már az ég tudja hányadik igazgatója ennek a mészégetőnek, de egymaga több időt töltött az üzem élén, mint valamennyi elődje együttvéve. Persze, ő az első olyan igazgató, akinek mérnöki oklevele van. Véletlenül éppen a negyvenedik születésnapján avatták... — Véletlenül jegyzem meg roszszul leplezett irigységgel. — Tudhatnád' a kedves mérnököd, nincsenek véletlenek. — Méghogy véletlenül — ismételtem meg a fejemet csóválva, de Bandi nem figyelt a szavaimra; összeszűkült szemmel nézte az utat, mely szürke szőnyegként futott a végeláthatatlan messzeségbe. SZENK SÁNDOR LACZA TIHAMÉR (Prandl Sándor felvételei) 3
