A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-06 / 31. szám
Stramberk látképe a Kotouc-hegyről a Trúbát — mondja kísérőm. A meredek kapaszkodó alján tábla „figyelmeztet“ 220 lépcső vezet a toronyhoz. Ez bizony nem nagy valami lelkesítő a 30 fokos hőségben. De aztán mégiscsak rászánom magam, s mikor fönt vagyok végre, el kell ismernem, megérte a fáradságot. A vidék könyvként tárul az ember szeme elé. Délre Novy Jicín tetői csillognak, nyugat felé Pííbor új autógyára köti le a szemlélő figyelmét, amott pedig, Stramberkkel szinte összeépítve, Kopíivnicének, a Tatra gépkocsik szülővárosának kéményei füstölögnek. S körös-körül csinos, rendezett falvak, példásan megművelt földek. Gazdag, kultúrált vidék ez. Az egykori gazdag kereskedőváros később elveszítette jelentőségét, míg másutt nagy lendületet vett az iparosodás, itt a század elejétől mintha megállt volna az élet. Jóformán semmi munkalehetőséget nem nyújtott a néhány kisebb műhely Stramberkben. S akkoriban még nem volt olyan turistaforgalom, mint ma. A szociális problémák erős forradal-TIZENKÉT ARANYTOJÁS Az embereket ősidők óta foglalkoztatja a szerencse gondolata, s a boldogság kék madáráról a legkülönbözőbb elképzeléseik voltak. A morvaországi Stramberk városka lakói évszázadokon át abban vélték a szerencse netovábbját, ha valaki a városka fölött emelkedő Kotouc-hegy meredek lejtőin megtalálja azt a tizenkét aranytojást, amelyet a városka egykori urai, a rablólovagok rejtettek el. Nincsenek adataim arról, hogy az elmúlt századok során hányán próbálták megtalálni a bűvös tojásokat a Kotouc meredélyein, s erről még Augustin Petrás sem tudott tájékoztatni, aki pedig immár a nyolcadik évtizede járja a városka utcáit és a Kotouc ösvényeit s szinte mindent tud a városról, amit tudni lehet. Ettől függetlenül stramberki látogatásom egyik legérdekesebb élménye a találkozás s a diskurzus Petrás apóval. A tájvédelmi körzetté nyilvánított Kotouc-hegy alatti parkolóban hozott össze vele a véletlen szerencse. Éppen azon tanakodtam, merre is induljak a teljesen ismeretlen környezetben, amikor hátam mögött megszólalt egy csendes hang: — Ha ez ősember nyomait keresi, szívesen elkísérem__ Idős férfi állt mögöttem, magas, szikár, intelligens arcú. Nyugdíjas tanító, tanár, postamester, tanakodtam magamban hirtelen. Ismét a bácsi szólalt meg; habozásomat látva: — Nyugdíjas vagyok, van időm. nem terhel vele ... Ha így van. akkor rendben. Gyors ismerkedés és irány a neandervölgyi ősember nyomai. Ezt úgy kell érteni, hogy megindultunk a Kotouc-hegy kanyargós ősvényein, valahová a csúcs felé. Stramberk városának kétségkívül legnagyobb vonzóereje a hegy ősi barlangrendszere, amelyben Karel Maska Novy Jicín-i pedagógus az 1878—1887-es években felfedezte és feltárta egy település maradványait, ahol valamikor neandervölgyi típusú ősemberek laktak. — Edények, szerszámok, fegyverek, ékszerek és egyéb használati tárgyak kerültek elő a barlangokból, ami azt bizonyítja, hogy ez a vidék több tízezer évvel ezelőtt már lakott terület volt — mondja kísérőm, amikor végre felkaptatunk a kanyargós, de jól karbantartott ösvényeken s ott állunk a barlangok előtt. A legérdekesebb leletet, egy kb. tízéves fiú állkapcsát, 1880-ban találta meg a Novy Jicín-i professzor. Az állkapocs és a többi értékes lelet a megfelelő értékelés és osztályozás után a dél-morvaországi Mikulov várába került, ahol aztán nagy részüket a visszavonuló fasiszták 1945-ben elpusztították. A barlangrendszer kb. 8—10 méter magas folyosóin ma már jóformán semmi nyoma nincs annak, hogy itt valamikor ember élt. Sziklák, helyenként lecsiszolt falak jelzik, hogy A barlang bejárata évezredekkel ezelőtt itt állatbőrbe bújt értelmes emberi lények küzdöttek nap mint nap a fennmaradásért. Stramberknek azonban az ősember nyomain kívül más érdekessége is van. S nem is kevés. A Morvaországból Sziléziába és Szlovákia, illetve Magyarország felé vezető kereskedelmi utak találkozópontján már a középkorban forgalmas városka keletkezett. frásos emlékek már 1359-ben mint várost emlegetik Stramberket. Ekkor jelölték ki a ma is teljes épségben meglevő főteret, s rakták le a város fölött emelkedő vár alapjait, a kereskedelmi utak védelmére. De a várat később rablólovagok kerítették hatalmukba, ki-kirabolva az erre haladó kereskedőkaravánokat. A vár magas, ceruzaformájú, terméskőből rakott kilátótornya, a „Trúba“ (Kürt) a városképnek ma is legfőbb jellegzetessége. — Igazi turista nem hagyhatja ki A fasizmus áldozatainak emlékműve a stramberki temetőben mi hullámot váltottak ki a városban, s ez a fasiszta megszállás éveiben tovább növekedett. A stramberkiek igen gyakran „foglalkoztatták“ a Gestapót, s amint Augustin Petrás elmondotta, a városnak a második Lidice sorsát szánták. így is sok embert elhurcoltak a városból koncentrációs táborokba; számos Stramberki antifasisztát, mint például Jan Najvart, Frantiska Hyklovát, Ján Syneket és másokat itt végeztek ki a városban. A Stramberkbe évente ellátogató 50—60 ezer érkező turistát azonban a régebbi történelmi múlt emlékei érdeklik elsősorban, az érdekes középkori vár, a patinás főtér, az érdekes, szépen karbantartott parasztházak, amelyek ma műemlékvédelem alatt állnak. Az már kevesebben tudják, hogy a városkának ma már saját ipara van (cementgyár) s a lakosság nagy része biztos megélhetést talál a szomszédos Kopíivnicében, a 6 kilométerre levő Pfiborban s a közeli Novy Jiéínben. Az élet ma itt is olyan, mint az ország más vidékein. — Most már csak a tizenkét aranytojást kellene megtalálni — mondom búcsúzáskor kísérőmnek —, s akkor teljes lenne a Stramberkiek szerencséje. — Azt már megtaláltuk — nevet Augustin Petrás. _ 77? — Hát 1945-ben. Akkor városunkban is új fejezetet kezdtünk írni. Csakhogy nem egy ember találta meg, hanem az egész város. Minden lakos, együtt... Hát így tudtam meg egy 73 éves Stramberki polgártól (aki mellesleg se nem tanár, se nem tanító, még csak nem is postamester, hanem nyugdíjas — ács), hogy Stramberkben valóra vált az ősi legenda, csak éppen egy kicsit másként__ Szöveg és képek: AGÓCS VILMOS 15
