A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-08-06 / 31. szám

PRÓZAÍRÓINK ARCKÉPCSARNOKA

CSANDA SÁNDOR

(1927)

A harmadvirágzás első rajában egyre több a jubiláns, az ötven esztendejét betöltő író. Ezúttal dr. Csanda Sándor írót, irodalomtörténészt, a Szlovákiai Írószövetség magyar szekciójának titkárát köszöntjük. Barátai, ismerősei kis nosztalgiával idézzük az elfutott időket, a „szép“ napokat, éveket, amikor még telve voltunk életkedvvel, energiával, s akkor sem fáradtunk el, ha egész éjszakán át körmöltünk. Akkor oly távolinak tűnt az ötven esztendő, az a határkő, amely az élet delelőjét jelzi. S ime, ma csodálkozva nézünk egymásra, ide is elérkeztünk, ezt is megértük.

Dr. Csanda Sándor egyike volt azoknak az íróknak, akik az ötvenes évek elején lelkesedéssel kapcsolódtak be a hazai magyar irodalomteremtő munkába. O is ott állt a születendő irodalom bölcsőjénél s nemcsak, mint írástudó, hanem mint szervező is hathatós munkát végzett.

Munkássága széleskörű és figyelemreméltó, nemcsak az első köztársaságbeli magyar irodalmat igyekezett felmérni és rendszerezni, de gondosan tanulmányozta a magyar-szlovák irodalmi kapcsolatok többévszázados egymásrahatást, kölcsönösségét, a két irodalom történelmi gyökereit. A két nép irodalmának kölcsönös megtermékenyítő hatásáról több könyvet is írt Csanda Sándor, s mondanunk sem kell, hogy ezek a könyvek nemcsak, mint irodalomtörténetek, tankönyvek és dokumentumok töltenek be fontos szerepet, de a két nép egymás felé közeledését is segítik. Pozitív hatást gyakorolnak az itt élő, közös hazát építő szlovák és magyar népre.

Dr. Csanda Sándor Kisújfalun született 1927-ben. Szülőfaluja Érsekújvár közelében fekszik. Iskoláit odahaza, majd a felszabadulás után szlovák gimnáziumban végezte. Magyorországon fejezte be gimnáziumi tanulmányait. Közben a budapesti Fésűfonóban dolgozott s belépett a Magyar Kommunisták Pártjába. Főiskolai tanulmányait Budapesten kezdte és a bratislavai Komensky Egyetem Bölcsésztudományi Karán fejezte be. A Pedagógiai Főiskola magyar tanszékének alapító tagjaként működött dr. Sas Andorral együtt. Kezdetben, mint tanársegéd, adjunktus, majd tanszékvezető adjunktus, végül, mint a tudományos kandidátusa dolgozott a főiskolán és nagy része volt abban az áldozatos munkában, amely a hazai magyar pedagógusokat képezte és indította útnak. Habilitációs, <dományos munkáját a budapesti akadémián adta ki „A törökellenes és kuruc harcok költészetének magyar-szlovák kapcsolatai“ cimen. Közben tanulmányokat

írt: „Históriás énekek Sziget váráról“. „Szilágyi és Hajmási széphistóriája“ stb. 1960—68-ig a Nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar részlegének tanszékvezetőjeként és docenseként munkálkodott, majd visszatért a bratislavai Komensky Egyetem filozófiai fakultására, ahol ma a magyar tanszék vezetője.

Tudományos és írói munkásságát könyvek sora jelzi. 1959-ben jelent meg a „Magyar-szlovák kulturális kapcsolatok“ című műve, amelyről többek között így írt Szaiatnai Rezső: „A kötet dokumentumai a két nép társadalmi és történelmi kapcsolatait világítják meg ... Kezdeményezésnek kitűnő a képekkel is kísért antológia. Megérdemelné, hogy ilyesfajta tudósítás munkáját szlovák nyelvű kiadásban is elvégezze ...“ A könyv „Csehszlovákmagyar kulturális kapcsolatok“ címmel, bővített formában 1963-ban jelent meg újra. „A törökellenes és kuruc harcok költészetének magyar-szlovák kapcsolatai“ című műve 1961-ben látott napvilágot. „A valóság és illúzió 1962-ben jelent meg. Ez a könyv részben a magyar-szlovák kapcsolatok hagyományait tárgyalja, részben pedig a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődési szakaszaival foglalkozik. Az író „Hidak sorsa“ című műve 1965-ben hagyta el a nyomdát. A könyv hazai magyar irodalmunkról nyújt kereszmetszetet. A következő kötet, az „Első nemzedék“ 1968-ban került a hazai magyar olvasók kezébe. A mű az első köztársaság magyar irodalmába nyújt széleskörű betekintést, de megemlékezik a harmadvirágzás íróiról is. Következő könyve a Balassiról, ill. Balassi költészetéről szóló tanulmány volt. Válogatásokat is szerkesztett az első köztársaságbeli magyar írók és költők műveiből és számos előszót, utószót, tanulmányt írt a különböző kötetekhez. Ö válogatta például Sellyéi József parasztíró elbeszéléseit, amely „Nádas Házak“ címen jelent meg és Fábry Zoltán is reagált rá, miközben elismeréssel írt a válogatóról: „A válogatás fáradhatatlan kutatónk, Csanda Sándor nagy irodalmi tette ...“

Olvasói, barátai, ismerősei megbecsülő odafigyeléssel és szeretettel köszöntjük Csanda Sándort, kortársunkat, az irodalomtörténészt és írót, irodalmi életünk fáradhatatlan szervezőjét, születésének 50. évfordulóján. Kívánjuk neki, hogy továbbra is erőben, egészségben dolgozzon hazai magyar irodalmunk gazdagításán s népeink irodalmi kapcsolatainak erősítésén.

DÉNES GYÖRGY

Utószó Fóbry Zoltán Korparancs című művéhez

A Korparancs először harmincöt évvel ezelőtt jelent meg mint Az Út Könyvtára elnevezésű kiadói kísérlet második kiadványa. (A rövid életű vállalkozás első tette a Prágában tanuló romániai író, Szilágyi András Az idő katonái című regényének megjelenése volt.) A csehszlovákiai magyar sajtóból ekkor már rég közismert Fábry Zoltánnak a Korparancs volt az első könyve, s a szenzáció erejével hatott, címe szinte szállóigévé vált a baloldali értelmiség és munkásság körében. Igaz, írójának nemcsak tisztelői voltak, hanem olyanok is, akik féltek ostorozó, más írók érzékenységét nem kímélő kritikáitól. Ekkor tapadt a nevéhez a „Szlovenszkó réme" és a „stószi remete" elnevezés, s Szaiatnai Rezső a Korparancsot ismertetve ezt írja róla a Magyar Figyelőben: „Valóban: Fábry Zoltán, a kritikus mindig hangos szavú volt. És kritikai mitológiát termelt ki magának, kurta-furcsa új szavakat és soká szent homályban tartott hivatkozásokat az Abszolútra, a fő textusra, amit be kell tartani. Sosem ismerte el az esztétikai mérték szokásos uralmát az irodalomban, mindig többé-kevésbé ellentétben volt a Tart pour l’art-ral, az írásmű emberi tartalmára és társadalmi elhivatására fordítva gondot és figyelmet. Mindig tagadó volt, s a tagadás nagy hévömlésében érdekes és sajátos. így természetesen nemcsak hamar hírt keltett maga körül, ami a tagadással néha sokkal könnyebben megy, mint az alkotással, hírt, fontosságot, sőt szenzációt is (egy pozsonyi napilapban megjelent cikke nevezetes sajtóport vert fel), de fájdalom, sorompókat is csinált magának."

Ha van a csehszlovákiai magyar irodalomnak klasszikus értékű alkotása, akkor a Korparancs kétségkívül ezek egyike. Fábry első könyve irodalomtörténeti jelentőségű, mert — hasonlóan más gondolkodókhoz és publicistákhoz — későbbi írásaiban néha átértékeli, újrafogalmazza vagy ismétli az itt megfogalmazott gondolatokat. A cikkek sorrendjét követve kibontakozik az olvasó előtt az író művészi és eszmei fejlődése az aktivista Emberirodalomtól a szocialista realizmusnak kissé dogmatikus változatát tükrözi írástudók árulása című írásáig. S ma már szakemberek és olvasók szinte egy emberként elismerik, hogy a Fábry-életmű a szlovákiai magyar irodalom legfontosabb fejezete. Kulcsfontosságú ez a könyv Fábry stílusának, sajátságos expresszionista kifejezéseinek megértéséhez is. Aktivista, expresszionista írói korszakára célozva némi neofita túlzással mondja az előszóban: „A Korparancs — mely tíz év szétszórtan megjelent cikktömkelegéből húszat gyűjt egybe — a korsíkon példázza egy ember fejlődését, változását az embertestvériség dadogó felgyűlt pátoszszólamaitól a valóságvállalás, a valóságváltoztatás pozitívumáig: az osztályharcig. A kortárs útját az emberirodalom suta zavaros manifesztációjától (mely épp azért ma már nehéz olvasmány, és aki nem bírja, lapozzon tovább) — a kommunizmusig, a humanizmus korszerű summájáig. A Korparancsból a kor aktív humanizmusa, az embererkölcs mai parancsa: a szociális felelősség és állásfoglalás beszél egyre józanabb, egyre érthetőbb hangon."

Az emberirodalom — ahogy ez a kötet első írásából kitűnik — az irodalom humánus, szociális, antimilitarista változatát képviselte; tipikusan avantgardista progresszív programot hirdetett. Fábry szokatlan szóösszetételei és szóképei elsősorban az expresszionista költők verseire emlékeztetnek, olyannyira, hogy Földes Sándor költeményeit idézgetve szinte egybeolvadnak sorai a versrészletekkel. „Ma már tudjuk a szenvedés ajándékát, az egyforma szenvedés hangos mentő sikolyát, mindenki egyforma szavát, emberélet, nehéz avató jegyét: Testvér." (Fábry) „Keressük az egyszerű tiszta szót, mit gyermekünknek mondjunk, ó, néma apák! de szép lenne föld, ha egyszer, ki tudnánk beszélni magunkat, testvérem!" (Földes Sándor) ... „Én vagyok a szem. A te szemed! Én vagyok a hang. A te hangod. Szem vagyok. Hang vagyok. És vakon tapogatózó szemek nyílnak és látnak:

— Te vagy a Szem: látunk. És süket fülek pattannak és néma szájak szólnak: — Te vagy a Hang: hallunk." (Fábry).

Az olvasók egy része bizonyára szokatlannak, nehezen érthetőnek találja Fábry stílusát, expresszionista kifejezéseit. A köznyelvitől eltérő kifejezéseinek többsége alkalmi szóösszetétel (stílusa

azért tömörebb a köznyelvinél) vagy szókép: nagyrészt metafora. Lássunk

néhány példát: „káplárverte emberbarom" — baromként vert ember (találó kifejezés a világháborúban szenvedő tatár katonára); „önsírással" — önmagát siratva (szokatlanabb összetétel); „szinténember" — testvér, szintén ember (alkalmi szóösszetétel); „tükörnézéssel" — tükörbe nézéssel, a nézés tükröztetésével (a szövegben: Narciszszosz folyton a víz tükrében nézi magát); „énpusztulón" — önmagát pusztítón; „emberlátás, emberébresztés" — embert látás, embert ébresztés (tárgyas szóösszetételek); „életvetítő művészet" — az életet tükröztető (kifejező) művészet; „életborrá, akaratenergiává“ — az élet borává, az akarat energiájává; „könnyelműségadóját" — könnyelműségének adóját; „állatkegyetlenséggel és állatörömmel" — állati kegyetlenséggel és állati örömmel; „pózköpenye“ — a pózolás köpenye; „földodúk" — a föld alatti odúk (fedezékek); „örömember" — örülő ember (a „szenvedésember" ellentéte); „a dadogás könnyes szavai imádságos sikolyokba görcsösödnek" — a dadogás, könnyezés szavai imádságos, görcsös sikolyokká válnak (nem egészen pontos fordítás, mert az expresszionista kifejezéseket gyakran csak körülírni lehet); „kiszáműznek magukból" — kiűznek magukból és száműznek; „a semmireébredés öklös fájdalma" — a semmire való ráébredésnek kezet ökölbe szorító fájdalma. (Valamennyi példánk az Emberirodalom című esszéből való).

A kötet első esszéi inkáb a lírai vershez állnak közel, a későbbiek pedig a politikai publicisztikához. A valóságirodalomhoz, a szocialista realizmushoz közeledő Fábry-esszékben már kevesebb a költői szókép, stílusa a köznyelvihez hasonlít, ami bizonyára kapcsolatban ban a közérthetőséget, a valósághoz való közeledést hirdető tartalommal. Mindez a stílusban bizonyos elszürkülést, a tartalomban pedig sematizmust is eredményez. Külön tanulmányt kellene írni Fábrynak Kassákkal és régebbi avantgardista írótársaival folytatott vitáiról. Amint már másutt is elmondtuk Fábry Földes Sándorral együtt a forradalmi avantgardizmusból nőtt ki, a harmincas évek elején azonban szembefordult az avantgardizmussal, és a szocialista realizmus hívévé vált. A harmincas évek második felétől kezdve azonban bizonyos szintetizáló és a szocialista realizmus hibáit is meglátó szemlélet érvényesül esszéiben. E kötet számos írásában találkozunk az aktivizmus bírálatával, sőt megbélyegzésével is. Fábry ekkor úgy vélte, hogy eszmei szempontból meghaladta az aktivizmust, s megalkuvást, menekülést látott benne. Mindez abból fakadt, hogy az esztétikai szempontot ekkor alárendelte a politikának, s politikai aktualitások érvényesítéséért gyakran egyoldalúan és túl szigorúan ítélt meg egyes maradandó irodalmi alkotásokat (pl. Kassák, Móricz Zsigmond, Kodolányi János műveit).

Az aktivizmust bíráló esszékben azonban sok igazság is van, amint Fábry a Sebezhetetlen menekülés újraközlése előtt megállapította: „Ha most, annyi év után mégis leteszem a születésnapi asztalra, azért teszem, mert sok avult rögzítése ellenére is van benne valami, ami a kassáki költészet eredendő lényegét érinti és megőrzi, és így — ha s után és furcsán is — ma az évek történeti hitelével igazolhatja és köszöntheti a nyolcvanéves Kassákot." (Irodalmi Szemle 1967. 234.) Talán

egyetlen olyan esszéje sincs a Korparancsnak, amelyben ne találnánk vitatható vagy téves állítást is, de ez nem változtat azon a véleményünkön, hogy irodalmunknak így is klasszikus alkotása, mert értékei a problémák feltárásában, egyéni sajátságú értékeléseiben és gondolatébresztő meglátásaiban vannak.

14