A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-06 / 31. szám
idegenforgalmi attrakció: mint a magyar pusztán a csikós meg a betyár. A tutajosok rám nevetnek, kalapjukkal intenek felém. S ahogy elnézem őket, azt is megállapíthatom, hogy nem csupán „szórakoztatják" a turistákat: így, ünneplőben is felelős munkát végeznek. Egy-egy tutaj ugyanis tíz embert szállít Lengyelország felé a határt alkotó folyón. Szóval, el kell ismernünk, hogy a mai tutajosoknak sincs éppen könnyű dolguk: főleg ha meggondoljuk, hogy a Dunajec valóban vad, rohanó negyi folyó. Nem változtatták meg az évtizedek, semmit sem vesztett „igaziságából". Ezt bizonyítja az is, hogy a tutajozás nem mindig megengedett dolog: ha a folyó vizének szintje felülemelkedik egy bizonyos magasságon, még a legvakmerőbb turista kedvéért vem szabad u.ajra szállni . .. A tutajozás egyébként nem éppen hozzáférhető „szórakozás": legalábbis annak nem, aki nem tudja, hogy a menetjegyet előre meg kell rendelni a Lcsnicai Helyi Nemzeti Bizottságon. Aki pedig érvényes menetjegy nélkül merészel tutajra szállni, azt — mint minden más „közlekedési eszközön" — itt is pénzbírsággal büntetik. S ezen kívül, persze, a menetjegy árát is meg kell fizetnie. A viziút azonban még így is kifizetődő: a Dunajecen és közvetlen környékén rengeteg érdekesség, felsorolhatatlan látnivaló akad. Mi — ha már a Vörös klastromnál szálltunk tutajra, maradjunk stílszerűek! kövessünk most nyomon egy szerzetesekkel kapcsolatos legendát. A Holica nevű mészkőhegység délnyugati lejtőjén hét magas szikla áll: nyolcvan-száz méternyi magasságban meredeznek a Dunajec fölött. A legenda szerint hét bűnös barát változott itt kővé, akik annak idején átlopóztak a szemben fekvő partra, egy apácához. És a szemközti parton ott áll a kővé változott apáca is, egy százötven méter magas sziklatorony, a Facimiech. A súlyos igazságszolgáltatás azonban nemcsak a barátokat és az apácát érte utol, a kolostor is elsüllyedt. A Piecky és a Holica mészkőfalai közölt nyílt meg alatta a föld: ott, ahol a Dunajec folyása lelassul, s a folyó netven méter széles mederben hömpölyög tovább . . . VARGA ERZSÉBET vitt az üzembe. Itt ismerkedtem meg a gépek, az ipari termelés világával. Eredetileg gépészmérnök akartam lenni, de „csak“ gépész lettem ... — Miért? Elkomolyodik. — Sokat beszélhetnék most a má- Munkatársai körében sodik világháború utáni évekről, arról a helyzetről, amikor az ember sorsa akaratától függetlenül alakult. Ligetfalun nagyon sok családot ért akkor hasonló sors. Több éven át mi sem laktunk otthon. Gimnázium és főiskola helyett csak szakmunkásképzőbe mehettem. Így lettem szerszámlakatos. A gépipari technikumot katonaéveim előtt, az esti tagozaton végeztem el... A múló évek során az ember megszűri emlékeit: ma már én sem gondolok haraggal, túl keserűen ezekre a nehéz esztendőkre. Szerszámlakatosként, gyári munkásként számos olyan gyakorlati „mesterfogás“ birtokába jutottam, amit ma is felhasználhatok kutatómunkámban. — Hogyan? — Gondolatban egyszerűen kézbe fogok minden csavart vagy fogaskereket, mielőtt a tervrajzon megjelölném a leendő gép alkatrészeinek végleges helyét. A kábelek, szigetelőanyagok gyártása nagy precizitást igénylő folyamat. — Emlékszik még az első feladatra, mellyel 1954-ben, a kutatóintézetbe való felvétele után megbízták? — Természetesen. A kábelköpeny hidegforrasztásának kérdését kellett megoldanom. Azóta rengeteget fejlődött a technika és ennek megfelelően változtak kutatási feladataink és körülményeink is. Hogy csak egy példát említsek: az önálló kutatómunka helyébe a csoportos kutatás lépett. Egy-egy újszerű kábel kikísérletezésében a villamosmérnök, a vegyész, a gépész vagy a gyakorlati szakember egyaránt „szóhoz jut“. — Mit tart a legfontosabbnak egy kutató munkájában? — Elsősorban a kitartást. Az állami díjjal jutalmazott munkánk, a kiskoaxiális vezetékpáros gyártási technológiájának kidolgozása kilenc évig tartott. És természetesen, egy kis szerencsére is szüksége van az embernek ... Én például nehezen indultam a pályán, de az utóbbi húszhuszonöt esztendőt tekintve, szerencsésnek tartom magam ... —- Éspedig? Elmosolyodik. — Eddig csupa olyan feladattal bíztak meg, amit megfelelő kitartással és szorgalommal meg tudtam oldani. Érzem, hogy itt az intézetben és a szakmában egyaránt megbecsülik a munkámat, s ez nagy vonzóerő. Mindig újabb meg újabb feladatok vállalására hajtja az embert... — Mindössze 47 éves, de hadd kérdezzem meg: mit érez élete legnagyobb tanulságának? Egyből, határozottan válaszol: — Hogy a jelentős, mondhatnám kiugró teljesítmények eléréséhez, lépésről lépésre, az olykor kicsiségeknek tűnő részeredmények láncolata vezet. B. M. P. PRANDL SÁNDOR felvételei Délután, a kertben 13
