A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-06 / 31. szám
Akkor estefelé azonban minden, a köd, a szemerkélő eső, az ostornyéllámpák gyér fénye, de még a házakból kicsapódó zaj is mintha a szavak temetője, elnyelője lett volna. Nem fogott fel semmit az előtte haladó emberek, asszonyok, gyermekek megjegyzéseiből. Talán azért, mert semmit nem hallott; olyan félelem fogta el, amilyenre soha azelőtt nem emlékezett. Beleizzadt, mire a házuk közelébe ért. Olyan fáradtan vánszorgott be az udvarukba, kapaszkodott fel a lépcsőn, nyitott be a konyhába, mintha tízkilométereket gyalogolt volna! Annak örült, hogy az ura figyelemre sem méltatta. Nem fordította felé a fejét. Csibukolt, gubbasztott a televízió előtt. Ismeretterjesztő műsort nézett. Hogyan etessük télen a madarakat. Neki persze semmi kedve nem volt ezt a műsort nézni. Elbontotta az ágyat és lefeküdt. A köszvényére panaszkodott. Abból azonban csak annyi volt igaz, hogy egyedül akart maradni a gondolataival. Egy percig sem tudott szabadulni attól a félelemtől, hogy a lányát kisemmizhetik. Folyton ez járt az eszében, és hangosan dobogott a szíve. Csak az foglalkoztatta, hogyan menthetné meg a házukat. És amit egész este és egész éjszaka nem volt képes kitalálni, megoldotta az álom. Soha olyan szépet, megnyugtatót nem álmodott. Azzal magyarázta mindazt, hogy nemcsak az állatban, de az emberben is megvan az ösztön a védekezésre. Amikor ott tart, hogy már-már összeroppan a lelkére nehezedő lidérces félelem nyomása alatt, lepkeszárnyú könnyedséggel az álmok világába menekül a mindennapok fojtó valóságából. Azt álmodta, a kórházi ágyon is jó emlékezni rá, hogy szép új házukat felkapta, levegőbe emelte egy hatalmas erejű szélvihar. Aztán úgy ragasztotta oda egy felhőbe nyúló szikla ormához, mint a madár a fészkét. Ott fent, szédítő magasban már nem volt veszélyben a ház, a szakadék mélyéből sehol nem vezetett fel út, meg az erdőrengeteg kellős közepén senki nem tudott a szikláról, élhettek békében az új házukban, amely majd kizárólag csak a Herminkáé lesz. Érdekes, azt meg észre sem vette, hogy a háznak nem volt kéménye, csak füstje volt, de az is az ura csibukjából szállt fel, s a lábukra sem volt szükség, lebegtek a levegőben, ki s be röpködtek, mint méhek a kaptárból. Ház nem volt a közelben, út sem, kocsma sem, nem kellett a nyomába szegődnie senkinek. Egyébként sem beszélt senki a házukról: Mikor azonban fönséges nagy jókedvében egy másik szikla ormára röppent, egy rettenetesen nagy szakóllú, tudós kinézésű vénemberbe ütközött a tekintete. — Te ki vagy? — szólította meg a levegőben lebegve. — Ejnye, hát nem ismersz? — Nem ismerlek. — Én vagyok a Mindentudó. Nem hallottál rólam? — jött a rekedtes hangú válasz. — Te vagy a Mindentudó? No ennek igazán örülök. Milyen jó, hogy összetalálkoztunk — röpködte körül boldogan a vénembert. — Miért örülsz vagy minek örülsz? Megmondanád? — Csak annak, hogy Mindentudó vagy. Valóban az vagy? Vagy csak bolondítasz? — Az vagyok. — Akkor neked tudnod kell, ki akarja elvenni a házam? — El akarja venni valaki? — El bizony! — Ejnye no, ejnye no, de nehezet kérdezel ... — Törd csak a fejed, gondolkozz! — Hiába, minden hiába. Ezt az egyet nem tudom. Igazán nem tudom — ismerte be homlokát ráncolva, szakállát simogatva a vénember. — Pedig máskor is gondolkoztam már róla. Sorra vettem minden falubelidet. De egyiket se merném nyugodt szívvel megnevezni. — Ott lakik az is, biztosan. — Ott lakik, persze, csak nem tudom kitalálni, ki is lehet az a telhetetlen. Az a kapzsi, akinek nem elég egy új ház, még a másikra is áhítozik. — Erőltesd az eszed, hátha meg tudod nevezni a szemtelenjét! — Hiába erőltetem. Fogalmam sincs, ki lehet az illető. — Baj, nagy baj! Nem is vagy te Mindentudó! Ismerd el, hogy csak tréfáltál velem. Ha az lennél, már ismerném a nevét annak a gazembernek, aki a házunkat akarja I — Mindentudó vagyok. Nem tréfáltam veled. — Mit érek vele, ha nem tudom meg tőled az ellenségem nevét? — No, azért ne búsulj. Segíthetek másképp is rajtad. — Hogyan? — Megajándékozlak valamivel. — Aztán mi lesz az a valami? — Egy olyan gép, amellyel minden megtudhatsz! — Hol van? — nézett körül, és felcsillant benne az elhalványult remény. — Nesze, itt van, fogd meg, de vigyázz, össze ne törd. Nehogy úgy járj ezzel is, mint a kisüstis demizsonnal. — Te tudod, hogy jártam vele? — Nem mondtam? Én vagyok a Mindentudó! — Köszönöm, nagyon köszönöm a jóságodat — rebegte hálásan a Mindentudó vénembernek, és még megkérdezte: — De hogyan jutok vissza a falumba ezzel a géppel meg a házammal? — Kerekítek viharos szelet hamarosan ■— nyugtatta meg a tudós kinézésű vénember, aztán úgy eltűnt, ahogy jött, nem látta többet. Nem hazudott a nagy szakállú. Minden úgy történt, ahogy bejelentette. Olyan viharos forgószelet kerekített, hogy házastul, gépestül repülhetett vissza a falujába. Mikor az udvarukon földet ért, határtalan boldogsággal ölelte magához a gépet, amellyel a világ leqtudósabb embere ajándékozta meg. Nem kell többé a falubelijei körül settenkednie, holdvilágtalan éjszakákon a falhoz lapulva hallgatóznia. Elég leülnie a csodálatos gép elé, hogy mindenhol minden, a házával kapcsolatban elejtett szót halljon. Reggel persze jött a fájdalmas, keserű csalódás, a derékaljon való bódult tapogatózás. Soha nem felejti el azt az ébredést. Hiába ült fel ijedten, hiába pillantott körül akárhányszor, az a bizonyos álmában látott, tapintott gép nem volt sehol. Csupán az ura csibukját találta meg a lepedőn. XXX Egyszer egy szövetkezeti tanulmányi kiránduláson, amikor az elnök hol búbánatos, hol pirosra gyúlt arccal rekedtre kiabálta magát, hogy nem kirakatot bámulunk, tapasztalatot gyűjtünk asszonyok, látott az álombelihez hasonló gépet. Ha jól emlékszik, valamelyik dél-csehországi állami gazdaságban. Olyanon figyelték az irodából, hogy az állatgondozók dolgoznak-e vagy a villa nyelére támaszkodnak? Nem is tudja, miért foglalkozott mással s nem azzal, hogyan került kórházba, milyen körülmények között zuhant mély ájultságba? Az egészségi állapota annyira leromlott volna, hogy egyik lába még a földön, de a másik már a sírban? ütött volna az utolsó órája? Lehet, éppen a végóráját szenvedi a kórházi ágyon, hiszen amikor apja, anyja a haláltusáját vívta, félig ébren vagy félig ájulton a már regen elporladt szeretteiket látták, amint ülnek valahol egy magányos fa lombja alatt, vagy mosnak a pataknál, vagy mennek valahová, és a világ minden kincséért sem szólnának, csak olyan nagyon' furcsán, várakozóan néznek. —■ No már meghal! — mondják olyankor a haláltusájukat vivő öregek felett. — Szeretett halottai eljöttek érte! Nyilván azért gondolt ő is folyton a fiatalságára, a háborúban elpusztult öccsére, a sógorasszonyára meg a szegény szerencsétlen Emőkére, mert a végóráját élte. Egyik lába már a sírban volt. Vagy mégsem? A haldoklónak könnyűvé válik a teste, mintha nem csupán a lelke, de a teste is készülődne a repüléshez. Édesanyjának még a mozsár nagyságúvá dagadt visszeres lába is visszanyerte eredeti formáját a halál beállta előtt. Neki meg csak olyan vastag a lába, mint volt. S nem csupán a teste, de még a szempillája is nehéz, alig bírja mozdítani. A képzelete azonban eleven. Csapong ide-oda, egész életét bejárja. Semmi kedve az elmúlásra készülődni. Emőke halála után hatalmasodotott el rajta a félelem meg a kíváncsiság: vajon a Herminke nevén áll-e a házuk? Temetés után mást sem csinált, csak a kispadon ült, és úgy gubbasztott ott nap mint nap a megélt életén tűnődve, mint egy nagy tengeri hajó kormányosa a fedélzeten. Nem volt könnyű az élet hajóját kormányoznia. Viharok, szelek, tarajos hullámok már-már összeroppantották. Tudja mindenki a faluban, hogy néhány nem várt esemény nagyon beleszólt az életébe. Apja házasságában három gyermek született. Ö és két fiú. A vele kapcsolatos szülői intelmeket mostanáig nem felejtette el. Tanuljon meg írni, olvasni, majd iskolából kikerülve álljon az anyja mellé mosni, főzni, takarítani. A mezőn ültessen, kapáljon, forgassa a rendet, szedje a markot. És mint tűzről pattant, dolgos, szerény, jó magaviseletű lány, várjon a szerencséjére, amíg valaki, korban hozzá illő legény beköti a fejét. Idősebb öccsével, Miklóssal, már többet törődött az apja. Kitartással, türelemmel a maga foglalkozására nevelte. Gazdálkodjon a három holdon, és fuvarozza a meszet messze vidékekre, Miskolcra és az Alföldre. Mikor kinőtt az iskola padjaiból, és mielőtt elindult volna első hosszabb útjára, az apjuk két intelemmel látta el. — Köss trágyafelfogót a lovak farka alá, és vésd az eszedbe, hogy nem terem a föld, ha a jószág az országúton szórja szét az ürülékét. Abból csak a varjaknak meg a verebeknek van hasznuk. Meg a kocsmát messziről kerüld el, ha a fuvardíjat egy fillérig haza akarok hozni! Kisebb öccse, Frédi, az apja szándéka ellenére lett azzá, amivé, megbecsült szabóvá. A muszáj parancsolta így. S azzal még az ő erős apja sem mert dacolni. Kisiskolás korában szerencsétlenség érte Frédit. Kisfiúk, kislányok a temető oldalon szánkáztak, amelynek a végében ott kígyózott a köves, havas út. Már a század elején is elég forgalmas volt, olykor egymást érték a Budapestre vasat fuvarozók szekerei. Egy zimankós téli délutánon Frédi gyors szánkója ráfutott a töltésre, s bevágódott az egyik vassal megrakott szekér kerekei közé. A megriadt lovak nyomorékká tették a lábát. Búslakodó gyermek, később a lányoktól, . legényektől félrecsapódott szabóinas lett belőle. Tű, cérna, gyűszű jobban állt a kezéhez, mint az asszonyoknak. A segédlevelet játszva megszerezte, s csak azért nem lett mester belőle, mert az már nem érdekelte. Nem nősült meg a mai napig sem. A harmincas évek közepén telepes rádiót vett, annak hallgatásában lelte örömét. A falubeliek az ő jóvoltából szoktak rá az esténkénti rádiózásra. Szűk kis műhelyében sokan ütötték fel a tanyájukat. Nála tanácskozták meg a falusi ember sorsát meg a világ dolgait. (Folytatjuk) 10
