A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-30 / 30. szám

1966. május elsejét nevezetes ün­nepként emlegetik Léván (Levice). Ezen a napon rakták le az alapkövét Szlovákia egyik legnagyobb és leg­korszerűbb pamutszövő gyárának. A beruházás nagyságán még az építők, a bratislavai Gyárépítő Vál­lalat dolgozói is elcsodálkoztak. Volt mit tenniük, amíg helyére került a több hektár tetőszerkezet, a sok-sok kilométer vízvezeték. Az építkezés 1971-ben fejeződött be. Megváltoz­tatta az egész járás jellegét. Sok száz leány, asszony talált itt munkát. Megindult az addig kimondottan mezőgazdasági jellegű járás iparoso­dása, fejlődése. Több lett a munka­­lehetőség, növekedett az életszínvo­nal. Termékeik az egész országban ismertek és kaphatók, de bőven ke­rül exportra is. Leginkább a skandi­náv államokba szállítanak, de nem egy csomagon láttam, hogy a címzett valamelyik afrikai ország. Némi várakozás után sikerült egy röpke félórát beszélgetnem az igaz­gatóval, Jozef Nichta mérnökkel. Éppen termelési értekezletet tartot­tak. Sok a megbeszélni való problé­ma, melyek a legsürgősebb tenniva­lók. Nemrégiben tűz ütött ki a fono­dában. A lángok martaléka lett az anyagkészlet s a gépek egy része is. — Hogy halad a helyreállítás? — kérdeztem az igazgatót. — Örömmel mondhatom, hogy a tervezettnél gyorsabb ütemben. Há­rom szakaszban terveztük a fonoda felújítását. Már a második szakasz végén tartunk. Ez annyit jelent, hogy a tervezett 92 finomfonógépből 52 már dolgozik. — Sikerül betartani a határidőket? — Nem. Az átadás határidejét nem tartjuk be — mondja huncut mosoly­­lyal. — Hogy-hogy? — Nem december 31-én helyezzük üzembe teljes kapacitással a fono­dát, hanem augusztus végén. Így ün­nepeljük a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulóját, így tisz­telgünk a Szlovák Nemzeti Felkelés hősei emlékének. — Hogy sikerül ilyen előnyre szert tenni? — Az építők és a műszaki beren­dezéseket szállító vállalatok, a gott­­waldovi Centroprojekt, a bratislavai Gyárépítő Vállalat és a libereci Eli­­tex baráti jobbot, elvtársi segítséget nyújtanak. Ezért a lázas sietség, ezért a gyakori termelési értekezlet. Nem is volt szívem továbbra is igénybe venni az igazgató drága ide­jét. Ludmila Horáková kalauzolt végig a gyáron. Jól ismeri az üzem minden zegét zugát. Szinte vele nőtt fel. Szövőnőként kezdte, majd bér­elszámoló lett, most pedig tervezési szakelőadó. Minden munkamozzana­tot ismer. A csarnokokban innen is, onnan is oda köszönnek neki, látszik, hogy ismerik, szeretik. Közülük nőtt ki. A gyár tagadhatatlanul legszebb és a laikus számára legvonzóbb része • készáru-raktár. Nem is tudom, hogy tudnak ellenállni az itt dolgozók a csábításnak. Csomagolják, osztályoz­zák a végeket, kezükön megy keresz­tül a sok szép anyag, vásárolni egy­ből sem lehet rögtön, csak majd ha a boltokba kerül. Pedig milyen jó lenne ez-amaz strandruhára, az ott meg jól illene a szőnyeg színéhez drapériának, bútorhuzatnak, a csá­bító pasztellszínű ágynemű-huzatok­ról nem is beszélve. Ofga Kmefová és Jarmila Hrebícková csak moso­lyognak, amikor ezt elmondom. — Mi már megszoktuk. Ügy van ez, mint a lakomán. Aki már egyszer jóllakott, nem vesz többé a tálból — mondja Olga asszony. — Ruhatárunk komplett, ha kell kiegészítjük. — Az összeállításnál segítségünkre van, hogy itt dolgozunk —, mondja Jarmila Hrebícková. — Első kézből ismerkedünk a ruhaanyagokkal, tud­juk mi lesz a divat. Könnyebben választjuk ki a nekünk illőt. Szépek ezek az anyagok, praktikusak is. Jól moshatók, könnyen vasalhatok s fő­leg nyáron nincs a pamutkelménél kellemesebb viselet. Elbúcsúzom tőlük, mert ugyancsak serénykedniük kell, még akkor is, ha gépek segítik a munkájukat, mire 112 kilométernyi pamutkelmét, vász­nat, kanavászt, flanellt és koppért becsomagolnak. Mert éppen ennyit kell naponta megszőni, finomítani, festeni és csomagolni, hogy a tervet teljesítsék. — A múltkori tűzeset miatt még ma is rendkívüli viszonyok között dolgozunk — mondja kísérőm. — Sok száz szövőnő vállalt éjszakai mű­szakot is, hogy a már üzembe helye­zett gépeket minél jobban kihasznál­juk. Sokat köszönhetünk az építők­nek, de még többet munkásainknak, akik az év elejétől 13 szabad szom­baton dolgoztak s mindent megtet­tek, hogy minél kisebb legyen a ter­meléskiesés. Példamutatásban a szo­cialista brigádok járnak az élen. Mert ha a fonoda éjszaka is üzemel, dolgoznia kell a többi üzemegység­nek, műhelynek is. Azok az asszo­nyok, akikkel az előbb beszélgettünk, szintén ott voltak a munka dandár­jában. Ol'ga Hrebícková ez év már­ciusában elnyerte a „Vállalat példás dolgozója“ kitüntetést. A gyárkapun kilépve, útban a vá­ros felé arra figyelek fel, hogy töb­ben is meg-megállnak, egy keskeny szalagocskát tanulmányoznak, bólin­tanak s tovább haladnak. Nem kel­lett sokat töprengenem, hogy rájöj­jek, fizetésnap van ma. Meg is kér­dezem az egyik fiatalasszonyt: — Nos elégedett? — Miért ne lennék? Azelőtt nem is olyan régen, otthon vezettem a háztartást — „ingyen“. Most meg magam is keresek. Mondanom sem kell, hogy jól jön a pénz, az az 1600 —1800 korona, hiszen már nagyob­bak a gyerekek s még a harmadik szobát is be kell rendezni... FISTER MAGDA MIÉRT EDIT? (Folytatás lapunk múlt heti számából.) — Edit, valóban megsajnálta tettét?... — kérdezi a bírónő még egyszer mielőtt berekesztené a tárgyalást, hogy minél teljesebb képet nyerjen az előtte álló vádlott érzelmeiről. A jogszabályzat értelmében az olyan anyára, aki külön­böző kényszerítő körülmények terhe alatt gyilkolta meg közvetlenül szülés után gyermekét — tekintettel a tettes zaklatott idegállapotára — a bíróság indokolt esetben enyhébb büntetést is róhat. Talán Edit is szorult helyzetben volt, talán őt is megfenyítette valaki . . . Edit ellenben sután, minden különö­sebb meggyőződés nélkül válaszol: — Elrontottam az életemet. . . Leány­anyaként rengeteg problémával kellett volna szembenéznem . . . — És így? — vonja össze haragosan szemöldökét a bírónő. — Edit, hát a gyerekét ölte meg! Arra nem gondolt, hogy a valóságban ezzel rontotta el az életét? A lány lesütött szemmel, némán bó­lint, de nem szól már többet. A bírónő fölfüggeszti a tárgyalást és a tanács ítélethozatalra vonul vissza. A KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN . . . hang­zik a szigorú ítélet, aztán a fegyőrök elvezetik Editet. A bírónő fáradtan ül még vissza egy pillanatra a székére. Eszébe jut, hogy tulajdonképpen már csupán néhány hét, és hároméves kisfiának — remélhe­tőleg — húga születik: hogy ő is újra egy olyan picurka emberkét szoríthat majd magához, amilyennek Edit meg­gondolatlanságában az életét vette. Hüvelykujjával még egyszer fölüti a periratot, tekintete végigfut a sűrűn teleírt lapokon, aztán hagyja, hogy könnyedén visszahulljanak az irattartó fedelei közé. § § § Ezen a selymes fűvel szegé­lyezett gyalogösvényen járt Edit is na­ponta munkába. A periratok tartalmá­nak, a tárgyalás eredményének tudatá­ban most a riporter siet végig ezen az utacskán az üzembe, hogy ott megpró­báljon választ kapni arra: vajon Edit miért határozhatta el magát erre a szörnyű tettre? A szakszervezet üzemi bizottsága el­nökének szobájában amolyan röogyűlés alakul ki néhány perc alatt, melven az elnökön kívül az üzemi leányszállás ve­zetője, a dolgozó anyák különbizottsá­gának képviselője, Edit egykori műveze­tője, a váltótársa, akivel szolgálataikat cserélték a szövőgépen és az ifjúsági szervezet képviselője vesz részt. Együtt próbálunk választ keresni a kérdések sokaságára. Az üzemi bizottság elnöke szól első­nek: „Véleménvünk szerint elsősorban az otthoni, családi körnvezetben kell az okot keresni. Gvakorta tapasztaljuk, hogy a szülők helytelenül reagálnak gyerekeik különböző problémáira. So­kan a végletekbe esnek: mindent meg­adnak és megengednek a gyerekeiknek, teljes szabadságot adnak nekik és nem ellenőrzik őket. De ha ebből a szabados szellemben történt nevelésből kifolyólag bajba keverednek a gyerekek, akkor megjátsszák a szigorú szülőket: mélyen megvetik és elítélik fiuk vagy lányuk kihágását s egy látványos gesztussal „leveszik róluk a kezüket"!... Pedig éppen szorult helyzetben van minden fiatalnak szüksége a szülő megértésé­re, támogatására. Ha egy lánynak nincs kivel megbeszélnie ilyen helyzet­ben a problémáit, ha nincs kire tá­maszkodnia, könnyen súlyos depresszió­ba esik. Ilyen helyzet állhatott elő Edit esetében is. Otthon megfenyítették, hogy amíg férjhez nem megy, gyerekkel a karján át ne lépje a ház küszöbét! Edit és szülei között már régen nem volt meg a kellő kapcsolat, mert csak a negyedik hónap végén merte bevalla­ni állapotát... Tudvalévő, hogy a ter­hességmegszakítós ilyenkor már szóba sem jöhet. A szülők meggondolatlan s kíméletlen kijelentései után annyira elhagyatottnak érezte magát, hogy az üzemben sem beszélt senkivel, magába zárkózott s már megszületése előtt gyű­lölte leendő gyermekét." Joggal merül föl a kérdés: vajon az üzemben — ha erre igényt tart — ka­­pott-e volna támogatást? „üzemünkben minden munkaerőre szükség van, és Edit becsülettel dolgo­zott. A dolgozó egy vagy több gyerme­kes anyáknak olyan feltételeket igyek­szünk teremteni, hogy családi köteles­ségeik mellett is alkalmazásban marad­janak nálunk. Edit is minden anyagi és erkölcsi támogatást megkapott volna tőlünk. A leányanyákat soron kívül jut­tatjuk lakáshoz vagy legalább a leány­szállóban önálló szobát kapnak. Gyere­keik előnyben részesülnek a bölcsődei és óvodai elhelyezés kérdéseiben is; többségük csak egy műszakra dolgozik. Természetesen, a népjóléti gondoskodás minden egyéb formájában is részük van." „Könnyűipari üzem vagyunk, a mű­vezetők többsége asszony, akik sokszor saját gyerekeikként törődnek a részle­gükön dolgozó fiatal lányokkal — mondja az üzemben dolgozó anyák kü­lönbizottságának képviselője. — Sajnos, Edit csalódott zárkózottsága olyan ko­moly volt, hogy meg sem próbált bizal­mas kapcsolatot teremteni idősebb, ta­pasztaltabb munkatársnőinek valamelyi­kével." Persze, egyéb lehetőség is kínálkozott bőven. Edit — ha az üzemben szégyell­­te helyzetét — bátran fölkereshette vol­na a terhes anyák számára létesített vagy az ifjúsági tanácsadók bármelyi­két. Esetleg idegen városban is meg­szülhette volna gyermekét; s ha tényleg nem ő akarta fölnevelni, állami gondo­zásba is adhatta volna ... De megölni egy ártatlan csecsemőt — ez volt a leg­szerencsétlenebb megoldás a kínálkozó lehetőségek közül. Mert egy gyilkosság mindig szörnyű tettnek számít. Hát még ha egy anya gyilkolja meg saját gyermekét! § § § A leányszállóban szépen be­rendezett, ízléses szobában lakott Edit. Az emeleti ablakból szép kilátás nyílik a várost övező lankás dombokra. A földszinten társalgó, könyvtár, klubhelyi­ség, tévékészülék, tanulószobák. Fiata­los elképzeléseknek, vidámságnak szánt épület ez, nem ilyen szomorú történetek színhelyének. „Az első hónaptól tudtam, hogy Edit teherben van. Eleinte házasságról, kö­zös terveikről beszélt; de a hetek, hó­napok múlásával egyre kevesebbet hoz­ta ezt szóba, mígnem teljesen zárkó­zottá vált... De azt sohasem említette, hogy ilyen szörnyű tervet forgat a fejé­ben" — mondja Edit volt lakótársnője. § § § Már kora délután van, amikor visszafelé haladunk az üzemet a leány­szállóval összekötő, takaroson rendben­­tartott sétányon. Két óra, most van mű­szakváltás. Percek alatt benépesül a sétány, fehér kaviccsal kevert homokja akár egy köldökzsinór az üzem és a szálló között. És a fák, a virágok és a selymes fű mintha mind-mind azt kér­dezné: MIÉRT, EDIT? SZÖVŐSZÉKEN 17

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents