A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-30 / 30. szám
— Tanulni sose késő — intézte el gyorsan a választ, s mint akit csínytevésen értek, ijedten elzárta a rádiót. — Az igaz — bólintott rá az ura. Persze, el kell ismernie, nem a tanulás kedvéért csavargatta a rádió keresőgombját. Saját fülével akarta hallani Pozsonyból, Pestről, ki és miért tart igényt a házukra. Igaz, szlovákul vajmi keveset tudott, de neki úgy tűnt, azt hámozta ki az idegen szavakból, hogy a házukról szólt a műsor. Nem tagadja, beismeri, rádiót azért hallgatott, televíziót azért nézett, hogy bizonyságot szerezzen. Nem kell az új házuk senkinek! Egy alkalommal azonban még a pesti rádiósok is ellene fogtak össze. Úgy állították össze a műsorukat, hogy a végén abból is az derült ki: Veszélyben a házuk! Mintha azon az emlékezetes első éjszakán a pesti rádiósok is beköltöztek volna az új házukba, és mindent magnószalagon rögzítettek volna, ami akkor a fejében megfordult, s később ki is derült. És mintha nem értettek volna egyet a döntésükkel, hogy már csak a Herminkéjüké lesz az új ház, egyik műsorukban más nevekkel ugyan, de hosszan foglalkoztak a házukkal, valamilyen jogi eset kapcsán. Megdermedt benne a vér. És az elfogult, részrehajló bíróság a körülményeket végképp nem ismerve a szülők akaratával szemben szolgáltatott igazságot, s mind a két gyermeknek odaítélte a házat. Ez, persze, még nem is izgatta volna fel annyira, de homályosan, rejtetten a szavak mögött az is benne volt a műsorban, hogy végső soron egyik gyermeké sem, de még a szülőké sem lesz a ház. Egy minden hájjal megkent idegen körmönfonton ráteszi majd a kezét és végérvényesen megkaparintja. A műsort hallgatva elsötétült szeme előtt a világ, és a szíve a torkába ugrott. Nagy felindultságában talán a rádiót sem kapcsolta ki, úgy szaladt az udvarra. Égszakadás, földindulás! Legszívesebben így riasztotta volna a falut. Esős őszidőben, sárban, pocsban, szélfúvásban, mindjárt a műsor elhangzása után caplatott, loholt a komaasszonyához, aki jószívű, mások baját értő lélek volt, és az idejéből is futotta mindenre, öregségükre szép új emeletes házukban hátra, helyesebben mondva a pincekonyhába szorultak. Tanító fiuk ügyes, takaros feleséget hozott magával Görgőről. Úgy ment, olyan szaporán szedegette a lábát, mint akit üldöznek. Szerencséjére köd volt. Senki nem figyelhetett fel a loholására. Mire a komaasszonyék cifra vaskapujához ért, mór a sírás fojtogatta. Gyorsan szeméhez emelte a kötényét, és mikor az ijedelmével benyitott, és szokás szerint az asztalra támaszkodott, azonnal elsírta a félelmét. — Látod, a sejtésem soha nem csal meg. A mi lányunknak, Herminkáéknek, nem lesz háza. Mindenkinek lesz, csak neki nem lesz. Hiába törekedtünk az urammal! _— Miért nem lesz? Eladjátok a fejetek fölül? — kérdezte a komaasszonya harcias hangon. Úgy beszélt, mintha mindig haragudott volna, holott kenyérre lehetett volna kenni, olyan jó volt. — Dehogy adjuk el. Miért csinálnánk ilyen bolondságot? Elveszik, majd meglátod! — beszélte ki, amitől félt. — Kik? — vörösödött a méregtől a komaasszonya arca, s a tűzhelynek hátat fordítva várakozóan tekintett rá. — Hiszen ha tudnám — sírta bele kötényébe a bizonytalanságát. — Az isten áldjon meg, Hermin. Hol vagyunk már attól, amikor az ártatlan embereket kihajtották a házukból? Jöjjön az eszed, hiszen nem vagy már gyerek — szidta a komaasszonya, s annyira megharagudott rá, hogy a hátát mutatta neki, lefoglalta magát a sparherd tisztításával. — Azt hiszed, csak úgy a fejembe vettem, amit mondok, jó komaasszony? Ha nem tudnád, hát tudd, hogy a pesti rádióból hallottam — próbálta indokolttá tenni a félelmét. — Honnan? — maradt guggolva egy ideig a komaasszonya a meglepetéstől. — A pesti rádióból. — Ott mondták, hogy elveszik a házatokat? — Ott. Szaladtam is mindjárt hozzád — magyarázta félelemtől reszkető lélekkel, s leste a hatást. — No ezt elmondom a komádnak, Menyhértnek, csak jöjjön haza a telepről — egyenesedett fel, és indulatosabban fényesítette a sparherdet. — Elmondhatod! — Bolondok lennének azok is veled együtt? — gyúltak ki komaasszonya arcán még jobban a harag piros rózsái. — Ki tud Pesten a te házadról? Kit érdekel ott a te sorsod? — Tudhatják a pozsonyi rádióból! Azok is beszélnek a házunkról I — Hermin, Hermin — csapta össze a tenyerét. — Nőiön már be a fejed lágya! — Az már régen benőtt. — Mit értesz te abból, amit a szlovák rádióban beszélnek, hiszen még a kenyér nevét se tudod szlovákul — nevetett fel kényszeredetten, s legalább olyan nyugtalanság fogta el, mint őt. — Chleba — felelte úgy, mint a gyerek a tanítójának. — No erre az egyre véletlenül ráhibáztál! — Ne félts te engem. Értem én jól, amit a házamról mondanak — hajtotta a magáét. — Érted te a fenét. Csak bebeszéled magadnak, hogy a házatokról beszélnek. Fejedbe vetted ezt a marhaságot! — Neked marhaság, nekem nem — tanácstalanodon el mindjárt az érveivel, s mintha kölcsönösen beleuntak volna a vitába, évődésbe, percekig csendbe burkolóztak. Komaasszonya az egészségét féltette és nagy veszedelmet látott abban, amit elmondott neki, mert még a sparherd fényesítéséről is elfeledkezett, úgy próbált a lelkére beszélni, ne foglalkozzon a házukkal. Jószívűen felajánlotta, hogy elmegy vele az orvoshoz, és megkéri, valamilyen hatásos orvossággal vagv türelmes lelki kezeléssel űzze ki fejéből a marhaságot, különben bolondok házában fogja végezni. Ő azonban sem át, sem bét nem mondott az ajánlatra, csak vonogatta a vállát, és magában azt aondolta, beszélj, beszélj, majd megunod. Egyik fülén be, másikon ki. Mint falujuk nem egy öregedő embere, vonakodott ő is az orvostól. A levegő szennyezettségén, a felrobbantott atom- és hidrogénbombák fertőzésén kívül a háború utáni nagy egészségügyi gondoskodásnak tulajdonította a mindenféle betegségeket, amelyek hongkongi náthával, tuberkulózissal, szívhalállal, rákos daganattal meg tudja a jó ég, hogy még mivel tartják rémületben a népet. Szerinte, de a többi öreg szerint is, a sok orvos találja ki a betegségeket. Félnek, hogy nem lesz munkájuk! Régebben csupán negyedannyi kór emésztette az ember szervezetét. Hongkongi nátha? Dehogy tudták, mi az. Nehéz lett volna kimondani is. Falujuk legidősebb polgára, Miska bácsi, tavaly télen úgy fogadta házában az orvost, hogy tüsszögtetett, töröl - gette az orrát, s maga állapította meg a betegségét. — Az a Holkong nátha fogott meg engem is! — Holkong? A háta kong — nevetett szemébe az orvos. — Meg a hörgői hörögnek. Meg az orra csöpög úgy, mint az ereszről lecsüngő jég, ha megérinti a tavaszi levegő! Persze, mint mindenről, a fiataloknak az orvosról is más a véleményük. Ők ott tartanak, hogy minden csekélységgel szaladnak a rendelőbe, vagy egyenesen a házukba hívják a doktor urat. Mert egy fityingükbe sem kerül. Kérnének csak pénzt a vizsgálatért meg az orvosságért, mindjárt fele annyi betegség lenne. Sokan még a tüsszentést is magukba fojtanák. Nem titkolja, mindig gyanakvó szemmel nézte a mentőautók futkosását, a körzeti orvos nappali és éjszakai készségét. Mert mire jó az? Még a makkegészséges embernek is gyanúja támad, nem beteg-e? Komaasszonya mégis orvoshoz akarta vinni. Ez a rájuk szakadt csendben, egyik kezével még mindig az asztal szélére támaszkodva, észrevehetően elszomorította. Bár mentséget is talált számára. Előre félt az ajtónyitogatásaitól, hogy majd örökké azzal fogja zaklatni, amit állítólag a fejébe vett. Naponta jön, kopogtat, kötényét a szeméhez emeli, és egyik kezével az asztal szélére támaszkodik. — Mért nem ülsz le? — szólalt meg jó sokára a komaasszonya, de már nem fordult felé. Mintha neheztelt volna rá, amiért nem kapott az ajánlatán. — Dehogy ülök le. Megyek. Aztán nem is jövök többet. Úgyse veszed komolyan, amit mondok — lépett az ajtóhoz, de ott még megállt: — Ne is tedd be hozzánk a lábad, ha csak bolondságokról beszélsz — duzzogott a komaasszonya. — Nem is jövök! — Kinek kéne a te házad, amikor mindenkinek van, mindenki újat épít? — nevetett fel újra kényszeredetten, hogy ne váljanak el haraggal. — Ha nem kéne senkinek, akkor a rádió nem mondta volna! — Pozsonyi meg pesti rádiót emlegetsz. Nem szégyelled magad? Kinek lenne érdeke a lányodat kisemmizni? No mondd, kinek? — Az ellenségemnek. — Aztán ki az? — Megmondanám, ha tudnám. Még a szemét is kikaparnám — támaszkodott könyökével a kilincsre. — Magadnak vagy az ellensége. Herminke nem nyitná rád az ajtót, ha tudná, hogyan teszed nevetségessé a családodat — kezdte ismét harciason a komaasszonya, mert fájt neki az értetlensége. — Nem hiszel nekem — sírta bele a kötényébe. — Nem is beszélek többet róla. — Jobban is teszed. — Mi rosszat tettem ellened, istenem, hogy a házunk elvesztésével akarsz büntetni? Lehet, nem is engem, hanem azt a mocskos szájú uramat, aki még álmában is káromkodik. — Nem büntet titeket senki. Magadat bünteted a jó dolgodban! — Én tudom, amit tudok. Én hallom, amit hallok. A faluban is mindenki a házunkról beszél — duzzogta ki magából, és sértődötten, megbántottan, köszönés nélkül távozott a komaasszonytól. Hazafelé tartva, a sárban caplatva megfogadta magában, hogy még csak nem is köszön majd a komaasszonyának. Ahelyett, hogy együtt érzett, együtt izgult volna vele, kinevette, leszidta és orvoshoz invitálta. Nem tudta, hová sorolja, a jóakarói vagy az ellenségei közé. Persze, sokáig nem tűnődhetett ezen, mert alig tette be maga után a vaskaput, alig nyomakodott bele a sűrű őszi ködbe, a permetező esőbe, az ostornyéllámpák gyér fényébe, észrevette az előtte csoszogó asszonyokat, embereket, s már nem bírt magával. Nyomukba szegődött, hallgatózott, elfelejtette, hogy a komaasszonynál járt. Nagyanyja, dédnagyanyja korában talán a boszorkány hírében álló, rontó szemű vénasszonyok sem szedték olyan szenvedéllyel hajnalonként kötényükbe a harmatot, mint ő mások elejtett szavait, célzatos megjegyzéseit a fejébe. Soha nem gondolkozott azon, mire kellett nekik a harmat. Azzal viszont tisztában volt, hogy hallgatózásával a házukra leselkedő veszedelemnek akarta elejét venni. (Folytatjuk) 10
