A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-30 / 30. szám
A második világháború után (1975-ig) 69 ország vívta ki függetlenségét. Az egykori gyarmatok és félgyarmatok népessége ma már meghaladja a 2,5 milliárd főt. 1919 óta a függetlenné vált gyarmati és félgyarmati országok (beleértve a korábban gyarmati sorból felszabadult dél-amerikai országokat is) a világ területének 58,2 százalékát teszik ki, népességük pedig földünk lakosságának 48 százaléka. A nemzeti felszabadító harc sikere Afrikában azért is jelentős, mert ez a földrész a maga több mint 300 millió lakosával az egyes gyarmattartó hatalmak között volt felosztva. A gyarmattartó hatalmak által diktált határoknak az volt a célja, hogy elszigetelje az afrikai népeket egymástól. A gyarmatosítók még a harmincas években is úgy gondolták, hogy még sokáig maradhatnak Afrikában. Az afrikai népek függetlenségi harcát valami ködös dolognak tekintették, olyannak, amely nem lesz hatással sem politikájukra, sem terveikre. Éppen ezért lepte meg őket az afrikai nemzetek megmozdulása, s amint ezek a politikai függetlenség útjára léptek, igyekeztek gyorsan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Esetenként lepénzelték a felszabadítási mozgalmak, illetve fiatal független államok vezetőit. Ha pedig ezzel a módszerrel nem érték el céljukat, a politikai gyilkosságoktól sem riadtak viszsza (Lumumba halála). Például vérbefojtották a partizánharcot Kenyában. A volt gyarmattartók a felszabadító harc időszakában körmönfonton próbálják megbontani a nemzeti felszabadító mozgalom egységét. A függetlenség kivívása és az azóta megtett út számos komoly kérdést, problémát vetett fel, amelyeknek megoldása nem kis feladat elé állítja ezeket az országokat. Ezek mind a gazdasági függetlenség, illetve a függőség kérdésével kapcsolatosak. A tények ismeretében jelenleg általánosan megállapítható, hogy az új független államok korlátozott politikai függetlenséget értek el, függetlenségük kivívása nem érintette a tőkebefektetők korábbi pozícióit, egy-két ország kivételével, ameság kiépítése. A helyzetet az teszi bonyolulttá, hogy a politikai függetlenség kivívása után a gazdasági fejlődés érdekében még szükség van a külföldi tőkére. A neokolonializmus ezt a bonyolult helyzetet igyekszik a maga javára kihasználni a volt gyarmatokon. Finomabb módszerekkel természetesen. A kizsákmányolás újabb formái: kölcsönök folyósítása, engedmények a külkereskedelemben stb. Ilyen módon próbálják meggátolni vagy lelassítani a függetlenné vált afrikai országok gazdasági felemelkedésének folyamatát. Persze az imperialisták gazdaságpolitikai célkitűzései egyre nagyobb akadályokba ütköznek. A felszabadult afrikai országok egyre gyakrabban fordulnak segítségért a Szovjetunióhoz és a szocialista tábor országaihoz. Az 1973-as esztendőben például a Szovjetunió és a többi szocialista ország hárommilliárd rubel hosszúlejáratú kölcsönt folyósított az afrikai államoknak. Magától értetődően nagyon előnyösen, nagyon alacsony kamattal, politikai és egyéb feltételek nélkül. A fiatal államoknak nyújtott kölcsönök felét a Szovjetunió folyósítja. Számos esetben úgy nyújt hitelt, hogy azt az illető országnak csupán a gyár felépítése után kell visszafizetnie. Lehetővé teszi azt is, hogy az érdekelt ország késztermékkel fizessen. A Szovjetunió és az afrikai országok közötti sokoldalú gazdasági kapcsolatok azt bizonyítják, hogy a fiatal államok a szovjet segítség több mint 75 százalékát iparosításra használják fel. Ez azt jelenti, hogy c Szovjetunió jelentős segítséget nyújt a függetlenné vált afrikai országok gazdaságának fejlesztéséhez és megszilárdításához. Afrikában szovjet segítséggel 170 ipari és 70 mezőgazdasági üzem épül, illetve épült fel. A Szovjetunió és a többi szocialista ország a szakemberképzésben is segítséget nyújt ezeknek az országoknak. A felszabadult Afrika ma már nincs egyedül. Mellette áll az egész haladó világ, kedvező feltételt teremtve számukra a függetlenség kivívásához. HARC SIKERE AFRIKÁBAN tős határkőnek számít fekete Afrika életében. Ebben az évben ugyanis egész sor afrikai ország nyerte el politikai függetlenségét, rázta le magáról a rabszolgaság igáját. Az elmúlt tizenhét év történelmileg nagyon rövid időszak. És a harc ezen a földrészen még nem ért véget. Még vannak olyan országok, mint a Dél-afrikai Köztársaság és Rhodesia, ahol fajüldöző fehér kisebbségi kormány terrorral nyomja el a többségi fekete lakosságot. De említhetnénk az Angolai Népi Köztársaságot és Mozambikot, ahol a haladás erői győztek és most az imperialista körök azon fáradoznak, hogy megfosszák a haladó afrikai politikusokat a politikai vezetéstől. Ezek a törekvések azt mutatják, hogy az imperialisták nem mondtak le szándékukról, neokolonialista célkitűzéseikről. Látnunk kell azt is, hogy a gyarmati sorból felszabadult országok gazdaságilag gyengék, sok tekintetben függenek a volt anyaországtól. Ezek az országok egyáltalán nem vagy csak nagyon gyenge iparral rendelkeznek, aminek következtében nincs olyan forradalmi osztály, amely gátat tudna vetni a nemzetközi imperializmus cselszövéseinek. Az afrikai nemzeti felszabadító harc a politikailag önállósult, függetlenné vált országok létrejötte után is tovább folytatódik. A gazdasági függetlenségért folyik a küzdelem az imperialista újgyarmatosítókkal szemben. A gyarmatosító köröket meglepte Afrika második világháború utáni ébredése. A nemzeti felszabadítási mozgalom megnyilvánulásai, kezdetleges formái körülbelül hat évtizeddel ezelőtt jelentkeztek. Az első reménytelen és hősi megmozdulás a 19. század végén következett be, amikor az első politikai szervezetek keletkeztek. S a harcok, megmozdulások folytatódtak a húszasharmincas években s később, a negyvenes-ötvenes években is. A nemzeti felszabadító mozgalom megerősödése a 20. század második felére esik, és azzal magyarázható, hogy létrejött a szocialista tábor, amely meggyorsította a gyarmati rendszer felbomlását az egész világon. Segítette ezt a folyamatot az a körülmény is, hogy az olyan viszonylag fejlett afrikai országokban, mint Algéria, Marokkó, Tunézia, Egyiptom, a munkásosztály számbelileg megnövekedett, politikai tapasztalatokra tett szert és szervezkedett. A nemzeti felszabadító mozgalom rendkívüli méreteit jól érzékeltetik a számok. Míg 1919-ben a gyarmatok és félgyarmatok a világ területének 72 szí zclékát, addig 1969-ben már csak 3,7 százalékát tették ki. Míg 1919-ben a gyarmatokon és félgyarmatokon a világ népességének 69,4 százaléka, addig 1969-ben már csak 1 százaléka élt. lyekben az államosítás megszüntette a magántőke egyeduralmát. Egyes országokban a magántőke még mindig uralja a legfontosabb pozíciókat, amelyek révén az egész államirányítás kézben tartható. Ebből következik, hogy a következetes nemzeti függetlenségi mozgalom legfőbb célja a függetlenség elérése után a külföldi tőke uralmának megtörése és az önálló nemzeti gazda-KÉRDÉSEK: 1. Nevezzen meg három olyan országot, amelyek a második világháború után váltak függetlenné. 2. Melyik volt az az esztendő, amelyben egész sor afrikai ország nyerte el politikai függetlenségét? 3. Az Angolai Népi Köztársaság elnökének neve? 9
