A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-30 / 30. szám
A szovjet hősök pelsöci emlékművének a megkoszorúzása szemben vannak kifogásolnivalóink, hanem elsősorban a sorrendi mulasztás az, ami a rendező bizottság rovására írandó. S ennek az oka igen egyszerű. Véleményük szerint, ha magas szintű párt- és kormányküldöttség tiszteli meg jelenlétével országos ünnepélyünket, akkor elvárhatnánk, hogy a rendező bizottság erre az alkalomra a csehszlovákiai magyar népművészeti csoportok számára biztosítsa a fellépési lehetőséget. Mert abból, amit vendégeink szombat délután látha.ttak-hallhattak, aligha következtethettek a csehszlovákiai magyarság népművészetének jellegére, mai színvonalára . . . Természetesen kivételt képezett az összesített rozsnyói, rimaszombati és gömörhorkai énekkar, bár egy Kodály-, vagy Bartók-mű szereplésüket még emlékezetesebbé tehette volna . . . A vasárnapi események — hagyományosan — a szovjet hősök pelsőci emlékművének a megkoszorúzásával kezdődtek. Ezután a „Népek barátsága" című műsor következett, melyben rangos szlovák, cseh, ukrán és lengyel együtteseken kívül fellépett a diósgyőri Vasas Táncegyüttes is. Fergeteges táncát vastapssal jutalmazta a nagyszámú közönség, de óriási tapssal jutalmazták a Szlovák Népművészeti Együttes műsorzáró számait is. A háromnapos rendezvény legmaradandóbb élményét az „Október fénye" című műsor nyújtotta. Népművészeti csoportjaink színes felvonulása foglalta keretbe ezt a háromórás népművészeti seregszemlét. Régóta nem láttunk Gombaszögön ilyen rangos, pergő összeállítást. Akaratlanul is idekívánkozik a kérdés: Nem lehetett volna ezzel a ragyogó műsorral felejthetetlenné tenni a szombat délutánt!? Meggyőződésünk, hogy a huszonötödikéi műsort azzal kellett volna kezdeni, amiveU az országos ünnepélyt befejeztük. A saját hagyományainknak, önmagunknak, népünk alkotó és megőrző erejének, tisztaságának sugárözönével. Mert Gombaszög az idén itt kezdődött! A diószegi, a fülekpüspöki, a zsarnói s a szepsi együttesek, valamint a prágai magyar diákok jelenlétével. S főleg a Martosi lakodalommal, amelyben az a csodálatos, hogy minden, amit a szereplők magukon viselnek eredeti, s hogy régiségében is a jelennek szól s ad hitet és hitelt a mának tegnapjainkról. A „kulturális ünnepély” új fogalom, új elnevezés. S ha már új nevet választottunk, ezt illik megfelelő tartalommal megtölteni. Az idei három nap sorrendtévesztése s más egyéb apró zökkenők szolgáljanak okulásul. (GÁL—LOVICSEK) Prandl Sándor felvételei szívügye... Egy tanító, ha akar, rendkívül sokat tehet. Szerencsére, akadnak jó pedagógusok a szlovákiai magyar tannyelvű iskolákban, és nem is kevesen: akik tudják, hogy az iskolai oktatás-nevelés még nem minden, hogy ezen túl is tenni kell — a kulturális felemelkedés érdekében. Már a gyermek-, ifjúsági és felnőtt énekkarok Gútán áprilisban megtartott járási döntőjén elhatároztam, hogy ellátogatok Bátorkeszire (Vojnice) és felkeresem Karátsony Imre tanítót, akinek három kórusa ezen a vetélkedőn az első, második és harmadik helyen végzett. A szép, új iskola egyik szertárában délután fél kettőre beszéltük meg a találkát. Az emeleti folyosó és a szertár falán látható bekeretezett oklevelek minden szónál szebben, ékesebben beszélnek, bizonyítanak. Karátsony Imre 1951 óta tanít a község általános iskolájában. — Azt mondják, hogy minden kezdet nehéz. így volt ez a mi esetünkben is. Amikor még nem épült fel ez az új iskola, négy helyen tanítottunk egyszerre, köztük még egy tanteremmé alakított vendéglőben is — mondja a szerény, áldozatkész, szorgalmas pedagógus. — A hatodikkilencedik osztályos tanulókból alakítottam meg az első énekkart. Akkor még csak alkalmilag léptünk fel különféle rendezvényeken, ünnepélyeken. 1958 óta foglalkozom rendszeresen az énekkarokkal. Ebben a szép, új épületben kedvezőbb viszonyok között folytathatták a munkát, és nemsokára eljutottunk az első járási versenyre. Hát így kezdődött... — Hol és kitől tanult? — Több ízben részt vettem énekkarvezetői tanfolyamon, meg azután tagja vagyok a Magyar Tanítók Központi Énekkarának. Rendkívül sokat köszönhetek Schleicher és Szíjjártó elvtársaknak, meg Ág Tibornak. Rengeteget tanultunk, tanulunk Vass Lajostól és Janda Ivántól. Emellett figyelemmel kísértem a kollégák munkáját. Elsősorban az érdekelt, hogyan foglalkoznak a kisebbekkel, hogy legyen majd kellő utánpótlás, hiszen a jövőre is gondolnunk kell. Három évvel ezelőtt aztán Lami Vince igazgató segítségével az alsó tagozatos tanulókból is énekkart alakítottunk. A nagyobbak közül jól szerepelnek szólóénekeseink. Nem egy elismerő oklevelet hoztak már haza különböző versenyekről, vetélkedőkről. Harmadikként a lányok kamarakórusát alakítottam meg, ez rendszeresen fellép polgári szertartásokon, véradókon, esketéseken stb. Azután rájöttem, hogy négyen-öten is képesek arra, amit eddig tizenketten produkáltak. Ezek a lányok olyan ügyesek, hogy karmesterre már nincs is szükségük. Egyikük megadja a hangot, és már fel is csendül a szép énekszó. — A felnőtt énekkarról még nem is beszélt. — A felnőtt énekkart egyik kolléganőm alakította meg. Akkoriban úgy véltem, nekem elég munkát ad a két gyermek énekkarral való rendszeres foglalkozás. Közben az illető kolléganő elment anyasági szabadságra. Láttam, hogy a felnőtt énekkar tagjai milyen lelkesek, mennyire iparkodnak, nem szabad magukra hagyni őket, így hát velük is foglalkozni kezdtem. — A kollégák, kolléganők segítenek? — Természetesen. Egyedül képtelen lennék arra, hogy tanítás után, tehát munkaidőn kívül még három énekkarral foglalkozzam, új énekszámokat tanítsak be. Két kolléganőm: Sidó Szilveszterné és Petheő Györgyné segít a munkában. — Tulajdonképpen mennyi a heti óraszáma? — Huszonegy óra a kötelező, de hozzájön még három túlóra. — Hetente hány órát foglalkozik a három énekkarral? — Tíz-tizenkét órát. — Hogyan reagálnak erre a rendkívüli elfoglaltságra a tanulók? — Szívesen járnak a próbákra, mert szeretnek énekelni. Pedig igazán sok az elfoglaltságuk, a tanuláson kívül részt vesznek az iskola szakköreinek tevékenységében is. — Milyen esélyekkel, reményekkel indulnak a kerületi vetélkedőre? — A kötelező énekszámokból még nem mindegyiket tudják a gyerekek tökéletesen. Ezeken a számokon még csiszolnunk kell, s bizony már elég kevés a rendelkezésünkre álló idő. De bízom a gyerekekben, mert van bennük akarat, lelkesedés. Igaz, hogy néha csintalanok, egyszer-kétszer hiányoznak is a próbákról, de ezt nem írhatom csupán az ő rovásukra. Olykor-olykor megesik, hogy a szülőknek szükségük van rájuk otthon. A gyerekeknek már most rengeteg az elfoglaltságuk. A mai diák nem napi nyolc órát „dolgozik“, hanem lényegesen többet. S ezzel tisztában kell lenniük a szülőknek és a pedagógusoknak egyaránt. — Mit szól ehhez a folytonos munkatöbblethez a felesége? — Kezdetben kissé neheztelt miatta, azután belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Annál is könnyebben ment ez az ő esetében, mert azelőtt ő is énekelt a tanítók énekkarában. — További tervei, kívánságai? — Szeretnék részt venni magyarországi karvezetői tanfolyamon a közeljövőben. — Azt hiszem, ez a terve, ez az óhaja könnyen megvalósulhat, tekintettel eddigi sikeres munkájára. És most árulja el, mivel tölti a szabad idejét, ha van egyáltalán. — Azért akad ... Zenét hallgatok, énekkari számokat játszok fel magnóra. Rengeteg szakkönyvet, szaklapot olvasok. Másra aztán nem is nagyon marad időm. — „Kifizetődik“ ez a sok többletmunka? — Erre még sohasem gondoltam. Elvégre az aktív kulturális tevékenység vagy szívügye valakinek, vagy nem. Nekem az ... N. LÁSZLÓ ENDRE 7
