A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-02-05 / 5. szám
r,___________________ Kevés-e, sok-e nálunk a bazár, a leértékelt áruk boltja? Viszonyíthatóság híján ezt nem könnyű felmérni. Jó-e ha kevés, jó-e, ha sok bazárszerű intézményt tart fenn a kereskedelem? Úgy véljük, nem jó, hiszen minél több a selejtes árú, annál több a bazár, annál tettebbek azok polcai. Persze vannak emberek, akik kizárólag bazárban szeretnek vásárolni, ám ez a tényező a piackutatás szempontjából teljesen mellékes kell hogy legyen. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a bazár intézménye elsősorban a különböző szükségszerűségek miatt jön létre, mert amíg a termelés folytán selejt is készül, addig leértékelt áruk boltja is lesz. Mert nyilvánvalóan nagy luxus lenne egy gyárilag elszabott öltönyt rongy gyanánt a hulladékgyűjtőbe vinni, hogy a feldolgozó ipar papírt készítsen belőle, mondjuk arra a célra, hogy legyen mire írni a selejtes áruk reklamációs kálváriájának jegyzőkönyveit. Ismétlendő: ez túlontúl nagy luxus lenne. Ennél csak egyetlen nagyobb luxus létezik: selejtes terméket gyártani. A selejtes áruk, a rossz termékek minőségének kérdésében kétféle túlzásba eshet az ember. Az egyik túlzás az lenne, ha bizonygatni próbálnánk: nem gyártunk selejtet, üzleteinkben nincs rossz, minőségileg kifogásolható áru, melynek értéke a reális árat meg sem közelíti. A másik túlzás: az ilyen, minőségileg selejtes áruk skálája rendkívül széles, tömege nagy, sokjegyű számokban kifejezhető csupán. Az arany középúton járnánk tehát? Ez sem így igaz. A kérdés bonyolult, szerteágazó. Kétségtelen, hogy egyes, főleg könnyűipari ágazatokban nem kevés olyan termék készül, melyben a vásárló csalódik s utána jogosan reklamál, bosszankodik, vitatkozik és követeli vissza a pénzét. És persze az is az igazsághoz tartozik, hogy szocialista nagyiparunk számtalan olyan termékkel kereskedik világszerte, melyek minden szempontból versenyképesek, minőségileg kifogásolhatatlánok s iparunk jó hírnevét öregbítik. Mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy az utóbbi összehasonlíthatatlan többségben áll felette az előbbinek, de ... De ha az ember öt esztendő alatt vásárol tíz pár cipőt s ebből egy párnak napokon belül leválik a talpa, akkor a kilenc párral ellentétben ez az egy pár lesz számára emlékezetes s elég ok ahhoz, hogy szidja a cipőipart. Fordítsuk meg a példátl Az ember öt esztendő alatt vásárol tíz pár cipőt, ám ebből kilenc párnak rövidesen leválik a talpa, egy pár pedig hosszú ideig, remekül, tartósan szolgálja tulajdonosát. Hogy mi van akkor? A vásárló akkor is szidja a cipőipart, sőt notóriusan szidja, s számára még akkor is a levált talpú cipők lesznek emlékezetesek, ha minden szitkozódásához hozzáteszi, hogy tudunk mi azért jó cipőt is gyártani, mert volt egy pár olyan cipőm is, amelyik éveken keresztül cipó tudott maradni. És mindenképpen neki van igaza, mert a huszadik század vége felé közeledvén az ember jogosan várja el. hogy minden pár cipője cipő legyen, rendeltetésszerűen használható tömegcikk. Mint ahogy jogosan tátja el a száját, amikor a hétszáz koronáért vesztegetett női csizmán fityegő nyomtatott céduláról azt olvassa le, hogy: „Esőben, hóban viselni nem ajánlatos!" Az ember hápog, de ha van humorérzéke, eljátszadozhat a gondolattal, miszerint mégiscsak megveszi ezt a csizmát s a nyáron üdülni megy benne a bolgár tengerpartra s fürdés előtt legfeljebb leveti, nehogy a talpa leváljon. Persze annyi esze azért van, hogy ilyen árut mégse vegyen meg. Szerencsére a karácsonyi piacon már hiába kerestünk ilyen vagy hasonló szövegű fityegővei ellátott lábbelit, de tavalyelőtt még százszámra volt található a boltokban. Persze a csizmatalp fityegő nélkül is leválhat, ezt mindenki tudja. Leginkább a kereskedelem a megmondhatója, milyen „értéket" képviselnek a vásárlók által jogosan reklamált lábbelik. Ha a szóval játszunk, semmilyen értéket sem képviselnek, mert a termelők eleve elértéktelenítik azokat s ezáltal persze saját munkájukat is. Ha a számokat veszszük, bizony ez az „érték-értéktelenség" nagyon tekintélyes, bár a hátterében álló termelő nem sok tekintélyt érdemel. Illusztráció gyanánt talán elegendő azt elmondani, hogy számos nagyobb cipőüzlet külön alkalmazottat tart fenn a reklamációk intézésére. Bizony van dolguk. De erre még majd visszatérünk. Visszatérünk rá, a fenti cím alatt sorozatban közölt írásainkban, melyekben oknyomozó és megvilágító szándékkal szeretnénk írni, az olyan árukról, melyekkel vásárlónk, eladónak és termelőnek egyaránt sok gondja, bosszúsága akad. Legyen az levált talpú lábbeli, rosszul kivitelezett lakás, ehetetlen élelmiszer, használhatatlan gyerekjáték, néma lemezjátszó, vagy életveszélyes háztartási gép. De nem soroljuk, hiszen a sorozat egyes fejezeteiben nem kevés ilyen termékről szólunk majd részletesebben, helyenként iróniával, de mindig a jobbítás becsületes szándékával és felelősségével . Mert bármennyire is megszokott, elkoptatott, ki kell mondani: vannak még hibák. Vannak még selejtes termékek, melyek „értéke" nem kis népgazdasági károkat okoz. És nyilvánvaló, hogy mindenfajta rossz termék létrejöttének eredendő oka az esetenként kifogásolható munkaerkölcs zónáiban keresendő. Meg kell tanulnunk még jobban dolgozni és ennek feltételeként még inkább közösségi viszonylatokban gondolkodni. És az is nyilvánvaló, hogy az utóbbi esztendők folyamán tömegméreteket öltött szocialista brigád- és munkaverseny-mozgalom rendkívül tekintélyes eredményeket hozott a rossz munkaerkölcs megjavításának területén, a jó és egyre jobb minőségi munka, a minőségi árutermelés, így a szocialista emberformálás frontján is. Ezek az eredmények, mint minden jobbító szándékú igyekezet eredményei úton-útfélen, így az üzletek polcain, az áruk minőségében is láthatók. De hadd ismételjük meg: vannak még hibák. És amint a fentiekben már elmondottuk, a vásárló, a terméket használó ember elsősorban a hibákat veszi észre, — elkerülhetetlenül. Mert nem lehet nem észrevenni, hogy az új, várva-várt lakás csempeburkolata még a lakásszentelő előtt feltáskásodik. A lakó ablakán befolyik az esővíz, mennyezetén a fölötte lakó szomszéd fürdővize, mint ahogy saját fürdővize az alatta lakó szoszéd mennyezetén jelzi, hogy a kedves lakótársa szeret pancsolni a fürdőkádban. Ha pedig a ház tizenegy emeletes, akkor az eset tizenkétszeres variációban képzelendő el, azzal a kiegészítéssel, hogy a legfelső mennyezetén az égiek pancsolókedvének jelei mutatkoznak, mert nemcsak a vízvezetékszerelők, a tetőfedők is trehányul dolgoztak. Ez persze így túlzás, de a pénzét rossz áruért kidobó, magát becsapottnak érző ember általában túlozni szokott. És háborogni. Joggal, persze. Ha pedig jó árut kap a pénzéért, azt nagyon is természetesnek találja, mert az nagyon is természetes. Természetellenes csak az lenne, ha elmenne az eladóhoz, a termelőhöz, hogy hálás szavakkal arról zengedezzen, mennyire elégedett, mennyire hálás a kifogástalan minőségért. Mert nincs mit hálálkodnia, hiszen az árut pénzért vette, olyan pénzért, amiért ő tisztességesen megdolgozott. Értékért értéket kapott s ez így van rendjén. Folytatása következik KESZELI FERENC A szerző felvételei 3
