A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-29 / 4. szám
99# A városi bíróság ítéletének indoklásából: „A peres felek, valamint a kihallgatott tanúk szinte egybehangzó vallomása szerint, a felperes évek hosszú során sorozatosan megszegte gyermekeivel szembeni szülői kötelezettségét és ezért, a társadalom felfogása szerint, gyermekei nem kötelezhetők arra, hogy eltartsák apjukat. A felperesnek a szülötartásra vonatkozó keresetét a bíróság indokolatlannak tartja és elutasítja.” Az ítéletet a másodfokú bíróság is jóváhagyta. A perben álló felek: egy közel hetvenéves, egészségügyileg károsult férfi — és felnőtt, önálló családi életet élő, saját keresettel bíró gyerekei. Kor szerinti sorrendben talán a harmadik testvér, a szőke, kék szemű, harmincas évei elején járó Marika őrizte meg emlékezetében a legjobban a múlt képeit. Szüleiknek házassága tulajdonképpen az első esztendőktől fogva boldogtalan volt. Az anya szelíd, félénk, gyönge akaratú asszony volt; apa mogorva, iszákos, az egész világgal hadilábon álló férfi. Szelíd, lankás szőlőhegyek alján lakott a család. Az apa szőlősgazdákhoz járt napszámba. A gazdák a szőlősorok végére olykor borral teli poharat helyeztek, hogy ezzel is gyorsaságra serkentsék a munkást. Ő azonban nemigen tartotta be a szőlőhegyek ősi szabályát. A sorok végén álló valamennyi pohár bort megitta, anélkül, hogy a munkáját elvégezte volna. Mind ritkábban hívták napszámba, pedig állandóan szomjazott. Ha már semmi pénz nem akadt otthon, semmi elkótyavetyélni való holmi, hát akkor nekivágott a szőlőhegyeknek és a gazdák hol itt, hol ott megkönyörültek rajta egy-egy pohár borral... Az egyre növekvő család éhezett... Az apa természete, állandó italozása lehetetlenné tette az együttélést, így a gyerekek hétköznapjai folytonos vándorlásból álltak. Nagyszüleiknél, szüleik hozzátartozóinál laktak. A véletlen úgy akarta, hogy Marika néhány esztendeig a nagyszüleinél maradjon. Nagy kertben játszhatott, derű, szelídség, szeretet vette körül. Lehetséges, hogy éppen ezek a gondtalan évek formálták olyan erősre a lány jellemét, hogy rövidesen megpróbáljon helytállni kisebb testvéreiért, hogy ő legyen a családfő. A család nehéz helyzetéről, a gyerekek szomorú sorsáról tudott az egész falu. Ha a férfi garázdálkodott, a gyerekek a szomszédokhoz menekültek, ahol nemcsak jó szót, de olykor használt ruhát is kaptak. A hét szomorú tekintetű testvér nevelése kizárólag az anyára hárult. Amikor a helyzet már valóban tarthatatlanná vált, a három legidősebb testvér állami gondozásba került, közöttük Mari is. Két évig éltek emberi körülmények között, a társadalom lehetővé tette, hogy rendesen tanuljanak. Az apa ekkor Marit és egyik bátyját kikérte az intézetből; fogadkozott, hogy tisztességesen neveli majd őket. A valóságban visszaélt az állam és gyerekei bizalmával: ígéretét nem tartotta be. Csupán azért kérte ki őket az intézetből, mert úgy találta, hogy elég erősek már a munkához. A két legidősebb testvér; Jani és Rózsi az általános iskola befejezése után a jnb gyámügyi hatóságának támogatásával elhagyta a szörnyű otthont. Más-más városba mentek szakmát tanulni. A fiú vasutas, a lány varrónő lett. Rózsi alighogy kitanult, férjhez is ment. Hívta Marit, költözzék fel hozzá, aki szíves-örömest engedett a hívásnak és beállt segédmunkásnak egy textilgyárba. Teltek-múltak a hónapok, a testvérek közül hárman már önálló életet éltek és csak a kisebbek, az iskolakötelesek laktak a szülőknél... Egy napon azonban az anya kétségbeesetten bukott be Rózsi lakásának ajtaján. Könyörgött, jöjjenek vele haza, legalább látogatóba, jelenlétük talán fékezően hat majd a brutális férjre. A két testvér és a vő engedett a kérésnek, hazakísérték az anyát. A család együtt töltötte a karácsonyt. Az apa fékezte magát, félt a vejétől s az ugyancsak hazalátogató Janitól. Az ünnepek után Mari még otthon maradt. Kikísérte kissé megnyugodva távozó testvéreit, az állomásra. És amikor hazatért, szörnyű kép fogadta: apja eszméletlenre, véresre verte anyját... Azonnal kórházba szállították, az apa ellen pedig eljárás indult. Amikor az anya hazatért a kórházból, azonnal beadta a válóperi keresetet. A házasságot első tárgyalásra felbontották, és az apa szinte nyomtalanul eltűnt a család életéből. A szomorú emlékű családi tragédia után Mari nem mehetett vissza a városba. Beteges anyja és kisebb testvérei mellett kellett maradnia. A földművesszövetkezetben keresett és talált is munkát, sőt lassan egy további testvérét is magával vihette dolgozni. Mari lett a családfő. Az apától hiába kértek tartásdíjat, hiába ítélték el tartási kötelezettség elmulasztása végett — általában nem fizetett. Többnyire csak alkalmi munkát vállalt, nem lehetett lefogni jövedelméből a pénzt... A három legkisebb testvér így állami gondozásba került. Az „új családfő” fizette az intézeti nevelés költségeit, ő küldött nekik csomagot, ő látogatta őket. És az intézet is őt értesítette a három testvér hogylétéről, előmeneteléről... Így éltek évekig. Aztán egy napon anya tüdőgyulladást kapott, szövődmények léptek fel, és meghalt. Ennek csaknem tíz esztendeje már. A hét testvér életében ezzel egy további szakasz zárult le; most már teljesen a saját erejükre — és egymásra voltak utalva. Űjabb esztendők teltek el, a rossz emlékű gyerekkor inkább már csak lidérces álom volt a hét testvér szemében ... Tavaly egy tavaszi napon azonban... Mari újra a városban él, az ő lakótelepi lakása a családi központ. Ismét a gyárban dolgozik, olvas, tanul, szakmunkásvizsgára készül. Közvetlen, vidám, csupán egyet nem akar a világ minden kincséért sem: férjhez menni. Benne élnek legélénkebben az egykori emlékek ... Jani szakközépiskolát végzett időközben, ma már egy fontos vasúti gócpont megbízható forgalmistája. Rózsi házassága jól sikerült, három gyerek született; sőt, legidősebb lánya már menyasszony! A többi testvér élete is nagyot fordult a szomorú emlékű, sötét gyerekkor után. Mindegyik szakmát tanult, becsületesen megállják helyüket az életben, tisztességes lakásban élnek, családot alapítottak ... De hogy az apa brutális magatartása milyen nyomot hagyott lelkűkben — nehéz lemérni. Különösen most, hogy az apa újra megjelent az életükben. Mert azon a tavaszi napon mindegyikük számára egyazon szövegű bírósági idézést kézbesítet a posta: az időközben testi-lelki ronccsá vált apa szülőtartást igényel a gyerekeitől. Beadványában italozó életmódját tagadja, otthoni garázdálkodásait pedig azzal igazolja, hogy a sok gyerek nevelésénél szükség volt a testi fenyítés alkalmazására. A bíróság két fokon, két tárgyaláson foglalkozott az üggyel. Mindkét esetben elmarasztalta a felperest és nem kötelezte a testvéreket arra, hogy eltartsák apjukat. Az ügy végére ezzel — jogilag — pont került. De emberileg — a hét testvér magatartása alapján — nem. A bíróság ugyan elmarasztalta a felperest azért, hogy gyermekeivel szemben súlyosan megsértette szülői kötelezettségeit; de a testvérek most mégis úgy érzik: egy beteg, elesett, rokkant emberről — az apjukról van szó. Tanakodnak, töprengenek az ügy fölött. Van közöttük, aki anyagilag akarná az öreget támogatni, van aki pénzbeli hozzájárulást akar adni ahhoz, hogy az idős férfit agghajlékba helyezzék. A törvény a hét testvér ellen elkövetett egykori sérelmek alapján az ő igazukat ítélte meg. Ám vannak íratlan emberi törvények is, és a testvérek ezeknek kívánnának eleget tenni. Most, évek múltán is apjuknak érzik ezt az elesett, testileg és lelkileg egyaránt összeroppant férfit, aki családja helyett az italra tette életét. Illusztrációs felvétel Borzi László 17
