A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-29 / 4. szám
TALÁLKOZÁS ................— - — — - ----------------------------------) A SZEREPPEL Amíg a színész eljut odáig, hogy a reflektorok fényében úszó, „világot jelentő" deszkákon állva, ülve, vagy éppen fetrengve, kivívja a közönség elismerését, addig sok furcsa kalandot él át. Mondhatnám úgy is, hogy küzdve küzd a szerzővel, (akiknek gondolatait és világszemléletét tolmácsolja), (a rendezővel, akinek a müvet egységessé olvasztó felfogását magáévá kell tennie) és nem utolsósorban önmagával, mert a játék, a jó alakítás érdekében eggyé kell válnia az eljátszandó figura külső és belső énjével. A színészi munka alkotó tevékenység. Kell hozzá természetadta tehetség, rátermettség, élettapasztalat, intelligenciával párosult gazdag érzésvilág, nem kis rutin, jó ösztön, pallérozott nyelvezet, erő, egészség és nem utolsósorban az alkotás vágya ... Ha ezek a tulajdonságok mind találkoznak a színészben és a mű is ennek megfelelően épült fel s a rendező felfogása is egyezik a színész elképzelésével, akkor feltételezhető, hogy a néző művészi alakításban fog gyönyörködni. Persze igényesebb művek esetében a néző hozzáértésére is szükség van, de ez már más lapra tartozik. Maradjunk most csak magánál a színésznél, lássuk, hogyan találkozik első ízben a szerepével. Megtörtént a szereposztás ... Pszt!... Elárulok egy titkot. A szerepeket mindig és mindenütt olyan emberek osztják ki, akik egy fikarcnyit sem értenek hozzá, amellett rosszindulatúak és tönkre akarnak tenni... Sorolhatnám még, hogy milyenek, de felesleges, mert ami a legrosszabb: pökhendiek és hozzáférhetetlenek! Nem hallgatnak a jó szóra. De én majd megmutatom, hogy velem nem lehet kitolni. Én aztán nem tűröm ezt a szörnyű méltánytalanságot. Mert tudom, hogy ki miért kapta ezt vagy azt a jobb szerepet. Majd én kitálalok ... leleplezem, hogy ki kivel, hol, mikor, hogyan, meddig és miért! Igaz is, miért ez a fene nagy indulat? Jaj, persze, a szereposztás miatt... Viszont, ha jobban megfontolom a dolgot, nem érdemes ilyen messzire elmenni egy vacak szerep miatt. Mert ha én egyszer bepörgök, akkor ordítok mint a sakál vagy ahogy a kollégák mondják, mint a diliház megbokrosodott moslék-hordó szamara. Szóval, a „megtorlás" egyenlőre elmarad... Úgy is csak azt mondanák: Kár volt a hőbörgésért, hagytad volna az energiádat inkább a színpadra! No, persze, még én adjak lovat alájuk, hogy aztán még inkább lóhátról beszélhessenek velem!... Inkább belenézek a szövegkönyvbe. Már lapozom is, keresem benne a szerepemet. Hűha, már a tizedik oldalon bejövök!... Tovább lapozok, egyre gyorsabban és csak azt figyelem a lapok belső szélén, hogy hol találom a szerep szerinti nevemet. Itt is van jelenésem, ott is, ahogy látom, elég sok helyen ... Észrevették? ... Még el sem olvastam a darabot és tudat alatt már azonosítottam magam ezzel a mit tudom én, milyen alakkal, akit majd én keltek életre. Már megtörtént az első azonosulás. De hát micsoda szerep ez? Ha közelebb hajolok hozzá, még bűzlik is! Szavamra, bűzlik! Ne nevessenek, kérem, valóban érzem ... a szó legszorosabb értelmében . . . Nahát! Rohadt egy szerep ez! Hoppá... ez alighanem a sokszorosító spirituszszaga ... Ezt a hülye képzettársítástl Látják, ilyesmi is csak velem fordul elő ... Maradjon közöttünk ez az egész, jó? Vastag ez a szövegkönyv. Így, ahogy becsukva nézegetem, simogatom, találgatom, hány oldal lehet. Százhúsz, százharminc.... A megboldogult Schiller írt ilyen baromi hosszú, színész-kínzó darabokat... Hirtelen felütöm a legvégén ... száztizenöt oldal ... Majdnem eltaláltam. Tisztességes meghúzással is háromórás előadási... Olvassunk csak bele, milyen mondva csinált bölcsességek vannak belepréselve! Ta-ta-ta-ra-ta ... ra-ta-ta-ta-ta ... Mi ez?! ... Mit is olvastam?! ...A frász tudja, hiszen csak a szöveg dallamosságát kóstolgattam. Kós-tol-gattaml... He... he ... he ... ez jó vicc!... Kóstolgatni az újbort szokták vagy az ángyom hájaspogácsáját. A kóstolgatásnál szürcsölgetni kell, vagy harapni!... „Mit csinálsz, te egzaltált ripacs?!“ — ezt én mondom magamnak, mert beleharaptam a szövegkönyvbe. Ha ezt valaki látta volna! Juj, még szerencse, hogy egyedül vagyok a szobában. Most már, hogy megnéztem, megmértem, megsimogattam, megkóstoltam, megharaptam, megtagadtam, talán nem árt, ha igazán beleolvasok egy kicsit. Persze, kizárólag csak a magam szövegét olvasom. Várjunk, várjunk, nehogy eltévesszem, először aláhúzom! (gy ni. Itt is, itt is . . . Mormogom magam elé: Tö-tötö-tö ... tö-tö-tö ... tö-tö-tö-tö ... és a tö ... többi... Másodszori olvasásnál kezdenek a szavak behatolni agytekervényeimbe. De hát egyik fülemen be, a másikon ki... Ez még csak a szöveg akusztikai ellenőrzése. Igen, igen, de nézzük csak értelmileg!... ördög és pokol, hiszen ennek semmi, de semmi értelme! Hohó... az is lehet, hogy csak azért, mert a kollégák szövegét nem olvasom . .. A fene ott egye! Majd az olvasóvagy az elemzőpróbán kibogozzuk! Ott úgy is annyi fölösleges letye-petye, szószaporítás van, hogy unalmamban telerajzolom a szövegkönyvem üres oldalát kollégáim portréjával... KOVÁCS JÓZSEF
