A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-22 / 3. szám
A KILENCBŐL HÉT VII. Tehát a hagyománnyal népesült be Odüsszeuszunk (bár előző kötetében állítólag minden őse megtagadta — valójában ő tagadta a hagyományt —, de útja nem a tengeren át vezet, csak a kenyér labirintusán át: „...Lépj hát/ ha lépsz minduntalan a kenyérbe lépsz — Lépj!"/ „...fogaid vezetnek harminckét kopóként terelnek . ..“ stb. Valamikor, a Litániában széthulló, kiegyensúlyozatlan egyéniségét (a nyájat) terelték össze kopóként. — Kételyt ébresztő ez a kenyérrel kapcsolatos naturalista megfogalmazás. Nem a mindenkit érintő szociális kérdések megoldására, inkább az egyed anarchikus, kíméletlen kenyérharcára emlékeztet. Ellentmond az előbb megfogalmazott táguló láthatárnak is. Ott még a tengert köszöntötte: .......jó napot tenger/ jó napot!”. Itt már csak a kenyér labirintusa, kenyérharc és kenyértenger maradt. Magyarázhatnám a verset egyszerű politikai zsargonnal is, a mindenkit érintő, magasabb életszínvonalért vívott harcot hirdeti meg. Csakhogy meghirdették azt régen előtte, a költészetnél aktívabb, cselekvőbb társadalmi erők, s nem ilyen naturalizmusra emlékeztető hangnemben. A Belső vándorlásokban már tisztább hangot üt meg: „felépülünk hát/ lassan felépülünk/ gyermekjátékainkká/ átizzadt ingeinkké/ kenyeret szelő késsé/ forradalommá." Az első kötetben a tehetetlen kéz bénaságát is feloldja: „ ... a kocsmaasztal holt anyagán egy testet/ öltött élő mozdulat/ egy kéz/ egy út a megfoghatatlanba . .." Ez már valóban hozzá méltó költői megfogalmazás. A római II. alatt a történelem előtti időkre s az ókorra pillant viszsza. Túlságosan közel kerül Camus abszurd hőséhez, Sziszüphoszhoz: „Tisztán csak a kis görög látható/ ki a hegynek fel önmagát görgeti szüntelen." De nyilvánvaló itt a különbség is. Camus a mítosz hősét akkor ragadja meg, mikor leszáll a hegyről, hogy újra megkezdje örökké tartó küszködését. Az értelmetlen büntetést lázadásáért. A sziklát görgeti, nem önmagát. Tóth László megfogalmazásában Sziszüphosz alakja a társadalmi haladás szimbólumává nemesedik. A háborús rettenetekre vetett újabb visszapillantás juttatja el őt a „mag" szimbólumához. Az apja emlékének ajánlott versben még csak szilvamag volt — emlék, azonos a tudatában élő tájjal. Itt már csak mag, de sokkal tágabb értelmű, s tényleges funkcióra a kötetet záró versben tesz szert. A tükör jelkép, de ugyanakkor esztétikai-filozófiai fogalom is. Egészen más értelmet nyer, mint a Maszkokban : „ . . . negatív tér a térben, ahol elindulsz s nekifuthatsz/ önmagadnak." Az önvizsgálat és számvetés lehetősége. Az ütőér, amely végigvonul a testen, s lerakja a múlt és a jelenkor cicilizációjának alkotásait — „hordalékát”, erős fiziológiai-biológiai beütés, ugyanakkor a hagyomány lebecsülése is, annak ellenére, hogy a hagyománynyal népesült be. A hasonlat, ahogy a juhász teríti le magáról a subát, s ahogy az aratók dobálják le magukról nyári reggeleken az esti imákat, csaknem leküzdhetetlen paraszti életszemléletre vall, bár tükrözi a parasztember vallási közömbösségét. A Tőzsér Árpádnak ajánlott harmadik részben hasonló költői magatartást és gyakorlatot javasol neki, ugyanazt az utat: „...a kenyérig s a kenyéren át." — így jut vissza s előre — persze koponyacsontja mögött — egy általa benépesített térbe. A Toccata és fúga részben ars poétika is. A szólamzene analógiájára a vers zeneiségét akarja megteremteni. Mivel a zene mégse vers, csak annak felépítése, struktúrája szempontjából alkalmazhatja a kontrapunktot, vagyis az egymást kísérő és egymásnak ellentmondó motívumokat: már az első sorban is azt teszi: „A föld horpadt mellkasán — ünneplő ing a rét." A földdel szembeállítja az arc egét, s a kettő közé beékeli „üregeinket"; saját belsejét, sötét mélységeit jelképezi, s ezeket: .......ó miféle tüzek füstje lengi be? „Tudjuk, hogy Tóth Lászlónál az áldozati füst és korom a háborús pusztítások füstje, korma. Kontrapunktja a hó — „minek szépség, borzadály minden üteme." Alatta a táj kihalt fészkeivel. Hétszer megénekelt és megátkozott indulatok tája. Ott a maggá varázsolt táj és termőerők szimbóluma is, melynek csak romjai magasodnak túl az éjen — tehát egy meghatározatlan, csak tudatában élő ország és táj romjai. Ismét kontrapunkt következik: hó és hamu, s a tájon át, mint háborús szekerek, hóutak siklónak. Az egészet ismét naiv paraszti szemlélet rontja le: kezünkben, ha kell, malomkövekké, ha kell, kiegyenesített kaszákká lényegülnek játékaink. Ne feledjük, Tóth László játéka a költészet. Paraszti szemléletéből kifolyóan csak a magvető áll tisztán, s szétlőtt tüdejével beszívja a Duna felől érkező szeleket. Történetesen a Don-kanyarban esett el. Értelmetlen háború értelmetlen áldozata. Él az emléke, ezért él a korom, de megfeledkezik a történelmi tények relativitásáról. A magvető magyar volt, miénk volt, tehát tisztán él az emlékezete, a szovjet ember emlékeiben pedig csak az ellenséges katonaként maradt meg. Ez is kontrapunkt. Következik egy groteszk megfogalmazás: a gyolcsgatyás Ádámok, Daidaloszok stb. és kontrapunktjuk a még groteszkebb Piha-Gizi-Euridikékkel (stb.), hogy újra eljusson a magig, mely egyre erősödik, egyszerűsödik és konkretizálódik, de így is erősen meghatározatlan. Az egészet lerontja az újra felcsapó áldozati tüzek füstje-korma. Minthogy Tóth László alapvető szimbólumait a görög mondavilágból és az Odüsszeából merítette, tudnunk kell az Iliász előzményeiről is: az Iphigénia feláldozására rakott áldozati tűzről. Odüsszeusz ugyan elindult Ithakából, de Agamemnon hajóhadával együtt Aulisz kikötőjében vesztegel, mert Artemisz istennő kedvelt szarvasának leölése miatt a szeleket visszaparancsol-BÁBI TIBOR ta barlangjaikba. Végeredményben Iphigéniát is elragadja a főpap Khalkász döfésre emelt tőre elől. így hát az áldozatra sem kerül sor. A görög mondavilág ilyen kíméletlenül cáfolja meg a szimbólumokban inkarnálódó eszmék, s a dialektika formálisan kontrapunktumokra redukált elemeit. Konkrét hazafogalom helyett maradt a tárgyi meghatározatlanság bizonyos mértékű meghatározottságot sürgető problémája, mely a lírai költészettel kapcsolatban is szükségszerűen felmerül. És vigaszul megmaradt számunkra Kölcsey Ferenc megszüntetve-megőrzött hazafogalma, és a szocialista országok gazdasági-politikai integrációjának programja. Az elme aranycsúcsán Kulcsár Ferenc első kötetében, a Napkitörésekben, rendkívül rokonszenves újító és kísérletező törekvésekről tett bizonyságot, az ebből fakadó kezdetlegességek és botlások ellenére is mindenki üdvözölte tehetséges költői megnyilvánulásait, az ösztönös megnyilvánulásokat szigorúan rendszerező gondolkodását. Kötetét három ciklusra osztotta. Az elsőben (Előre magamhoz) emberré és költővé érlelődésének folyamatát rögzítette, különösen a Kijelentő mondatok című versében, tudatosan — mégis szerény hangvételben: „...Mondtam magamnak gyötrelemmel/ a kényszer hogy írni kell/ már elég a megváltáshoz." A költészethez tapadó messianisztikus gondolatot csakhamar a belső kétely vonta kétségbe: „...megoldatlan az arcom/ megoldatlan a versem . ..” Egy pillanatra a reménytelenség, küszködésének hiábavalósága is felrémlik soraiban: „...mondtam magamnak gyötrelemmel/ hogy áthúzott verssor az életem . . ." Mégis leküzdi kétségeit, s eljut a bizonyosságig: „...Nyár van közelebb kerültem az elérhetőhöz/... nincs megértés/ kezem bunkója edzett/ s a napokat szétrepeszti/ érett gyümölcsök a napok...” S végül: „...hát bölcs Apollón a lantot/ öcsédtől mégis elfogadtad . .." Egy pillanatra felrémlik emlékeiben a „szigorú görög múlt" (ülj oda); Rés című versében pásztor apja emléke is, hogy újra ott teremjen a város kellős közepén, mely egyúttal költői törekvéseinek színhelye is. Így válik érthetővé keservesen duhaj kitörése: „... Illáromhaj/ elgáncsoltuk Nezvalt és Eluard-t. ..” Érthető ez, mégis érthetetlen. Magyarországon 1954-ben adták ki Eluard verseinek egy komoly válogatását — Somlyó György fordításában. Nezval pedig épp a szocializmus idején érte meg népszerűsége tetőfokát. Esetleges félresikamlásaiért legfeljebb ő maga a felelős. A Csehszlovákiai írók Szövetségének egy prágai kongreszszusán saját fülemmel hallottam mentegetőzésnek szánt kijelentését: „Mi költők úgy véltük, hogy az ember bizantikus kultuszáról van szó." Tehát nem politikai eltévelyedésről! S Eluard költészetének leegyszerűsödése csakis pozitív tényként könyvelhető el. A francia ellenállás és a néppel való azonosulás ösztönözte erre. De kár félbeszakítani ilyen magyarázatokkal az egyébként szimpatikus, a város erkölcsi felelőtlensége ellen lázadó vers gondolatmenetét, amit végül az atomháború lehetőségének kitörésével kapcsol össze: .......Adóm kering/ betonból párolog/ apa a nézésed jóságos Kain/ a szót a drága szót/ az írógépet/ fátyolozzák készülő hamvaim.” S még szimpatikusabb hirtelen lobbanó lázadása, mely a távoli jövőbe vetett optimista pillantással tárul: .......téved ki véget harangoz/ mert formálódnak jövőnk arcai/ isten ítél erényes robotokban/ és elektródok lesznek fiam barmai." Épp olyan rokonszenvesek a jelentkező fiatal festőnemzedékkel vállalt szolidaritásáról tanúskodó versei is: Festőnő vallatása — Impresszió — Kapsz egy levelet — Az idő hallgatása, különösen az utolsó, amit Dúdor Istvánnak ajánlott. Néhány sora valóban megragadja az olvasót: „...Az ember az ember az ember/ mezét-kéz mezíthas mezít-láb/ az üszkös kis virágra/ áldott-asszony hasú planétákra ül/ tiszta tenyerébe fogja bal szemét/ és jobb szeme/ villamos űr lesz/ mióta hallgat így/ . . ./ az ember az ember az ember/ kozmoszban alszik kozmoszban ébred/ és kezefeje mint az állaté/ és lábfeje mint az állaté/ Mióta hallgat így..." Az emberi világ végtelenségbe tágulását jelzik a komor, mégis problematikus sorok. A második ciklusban (A teljesség kísértete) szerelmi élményeit rögzíti; valóban szerelmi költészet ez, de legjobb verseiben gondolati költészet is, mely a nőt a férfival egyenjogú társként fogja fel: .......Bőröd alól kiáltom ki a verset./ Én asszonyom/ tompa csontodon: még te vagyok./ De már az önállóság esélyese/ hogy világra hozzam férfias arcéledet.” Egymást megteremtő, egymást öszszefűző és egyenjogúsító megfogalmazásról van itt szó, s épp ezért érthető, hogy van ereje a hozzá nem méltó szerelem elutasítására is: Menj el című költeményében: „...Menj.../ A becsvágy fegyelme karomban/ szlovákiaiközép-európai-európai./ És neked mindez csupán az ér ütése fehér ágyban./ Ne ízetlenkedj, szomorú angyal." Az utolsó ciklusban (A vers túloldalán) fejezi be harcát önmagával — önmagáért — a szerelem ellen és a szerelemért, hogy eljusson egy társadalmi aktivitásra törő ars poeticához: „ ... Leülök./ Lesem az egymillió éves embereket./ Megszólalnak, mint mesében a sárkány meg mindenféle állat./ Miért döbbenetes, hogy ennyire értelmesek?/ Hát csak elnézem/ tépett májú parasztos lángzsivány,/ miként dobolok dalomhoz a vers túlsó oldalán." Az a lángzsivány ugyan túl parasztos, mégis rokonszenves, mint egyéb képzettársításai is a feszesen, magyarosan ütemezhető szabad sorokban, mélyükön itt-ott feléneklő időmértékkel, ritkán összecsendülő rímekkel és aszszonáncokkal, Ilyen indulás után természetes, hogy újabb meglepetést vártunk tőle. Költőtársaitól eltérően a kötöttebb formák felé fordult. Ne értsük félre, nem valami regresszív visszalépésről van szó. Elsősorban is a jambusi talajon felszabadított sorok — Vargyas szerint kihúzott jambikus sorok — alkalmazására gondolok. (Folytatjuk) 14
