A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-25 / 25. szám
1. Czajlik Lajos: „Harmincöt napig nyomtam az ágyat a kórházban. Máig se értem, hogyan kerültem ki onnét élve." 2. Vízre várva .. . 3. A fűrészmalom 4. A folyóparton már rmfytPM kanadai nyárfa nő, itt í$ a ültetnek tűkre. Még szerencse, hogy ilyen szép napos idő van mostanában, nézegetem a fákat meg a madarakat, visszaköszöngetek az embereknek. Ha járni tudnék, nem érezném ilyen fölöslegesnek az életemet. Mert a nyolcvankilenc éves ember is jó valamire, ha mozdulni tud még. — Azt mondták a faluban, hogy Lajos bácsi volt a kisbiró, egészen negyvenötig. Meg azt is hallottam, hogy mindenről tudott, ami a faluban történt. — Ha azt mondták, akkor nem hazudtak. A kisbíró az valóban tudott mindenről. Még olyasmiről is, amiről nem lett volna szabad. De hát tudja, hogy van az. — Arra még emlékszik-e, milyen volt a Kis-Duna harminc-negyven évvel ezelőtt? — Hogyne. Szép tiszta volt a vize, mint a patyolat olyan tiszta. És annyi volt benne a hal, hogy még a szerdahelyi piacon is árulták. Emlékszem, valamikor a harmincas években halászok jöttek valahonnét egy teherautóval. Hát azok ^zrínyi halat kifogtak egy nap alatt, hogy kétszer kellett fordulniok, mert az a rengeteg hal nem féri föl az autóra. — Lajos bácsi halászott-e? — Halásztam én bizony, mindenki halászott a faluban. Persze engedély nélkül, mert engedélye csak néhány embernek volt. Ök hálóval fogták a halat, mi meg szigonnyal döftük, lopva, a sötétben, hogy senki se lásson bennünket. A csendőrök persze tudták ezt, vigyázták is a partot erősen, de hát a falusi ember eszén nem könnyű túljárni. Én világéletemben nagyon szerettem a halat, de mostanában már rá se tudok nézni. — Miért? — Néhány éve történt, hogy olyan sok halat láttam a Kis-Dunában. Csodálkoztam ezen nagyon, mert ez már régen nem járjo, nem is tudom miért. Hót ruKurn örültem, hogy rögtön átknlttoftam a szonts^donuiak: ,/é, Elek, hallod-e? Jhcuncir! Ilyen sok harat mar 4g ljq&írtetótjára." Jött is* a koma, chpgy-csak-<< lába bírta. Kifogta halat, aztán megsütöttük. Meg ismítyk azonmód jó étvággyal, ami igaz: kicsit furcsa volt ilyesmi megtörténhet. és sokat hempereg az is<Si»án^|M^ van egy kis mellékíze. HaneáPWeSfny óra múlva úgy elkezdett fáinUa.lljpöm, hogy azt hittem mentem ejaäfj^il&k. Harmincöt napig, érti .urptói MimPlcöl napig nyomtam az aqyát^<<ÉlÍnPzbjÉy Olyan sárga voltam, Máig se értem, hogy kerulföSki iahnm élve. Azóta nem eszek haftnv Vtigy eszek, csakis fagyasztottat.' " — Mondták-e Lajos bácsinak, mi .tája volt annak a halnak? — Nem mondtak azok semmit. Iftzt hiszem, valami furcsa betegsége lehetett. Hát igen. Ez egyszer a kisbiró tudományán is kifogtak. Mert igaz, hogy Czajlik Lajos mindenről tudott a faluban, de azt már nem tudhatta, mi történik a falun kívül. Nem mondták meg neki. ■ A folyó mentén valamikor több vízimalom is működött. Ma már csak két malom áll Pozsonyeperjesen. Jobban mondva csak egy, a Nagy István fűrészmalma. A másik, a Mórocz-malom vagy három esztendeje összerogyott: ott enyészik a folyóparton, garatjában tyúkok tojnak. Móroczné, a „tulajdonos" felesége szerint már nem volt érdemes helyrehozni. Idő se volt rá, pénz se, különben is csak múzeumi emléknek lett volna jó. Az asszony egész héten egyedül van a négy gyerekkel (a legkisebb most tizenegy hónapos, a legidősebb már középiskolás), a férje csak pénteken jár haza Bratislavából. Gyerekkoromban — emlékezik az asszony — ugyanúgy játszottunk mi süldő leánykák a folyóparton, mint a fiúk. Apámnak is volt itt malma, sok emlékem van a vízmelletti életről. A férjemmel is alighanem a folyó hozott össze bennünket. Aztán megváltozott itt minden. Azon tudtam legjobban lemérni, hogy az uram már nem ette a halat. Pedig de nagyon szerette! A vizünk is megromlott a kútban: bűzlik a kátránytól meg fenoltól. Még egyszer körüljárom a malom roncsait. Kiemelek három tojást a garatból, az asszony kezébe nyomom, aztán szomorúan tovább megyünk. A Nagy István malma még áll. Műemlék. Csakhogy nem könnyű megközelíteni. Egyszerre három vörös szőrű mérges kutya is elibénk rohan, amikor odébb rakjuk a kaput. Csaholnak veszettül, az ember hamarjában nem is tudja: féljen-e, elszaladjon-e vagy várjon, hogy majd csak előkerül valaki. Egy hetven körüli asszony lép ki a házból, ő inti csendre a kutyákat, el is zárja őket. Ö Nagy István unokahúga (a Nagy Istvánná húgának a lánya) és másfél évig az öreg ember istápolója. Előkerül Jancsi is, a szolgalegény. Ijesztő jelenség: értelmes szó nem jön ki a száján, csak artikulátlan hangok. Aki először hallja, azt hiszi: ebből nem lehet megérteni semmit. Pedig az aszszony érti, meg a szomszédok is értik. Nagy István már nem él: másfél éve, kilencvenkét esztendős korában halt meg. Itt hagyta a fűrészmalmot, itt a messzi földön hires almáskertjét (az is pusztul menthetetlenül), és örökségnek itt maradt egy pörös ügy is, amelynek a szövevényeiben nehéz eligazodni. Az asszony nem sokat tud a malom történetéről. Azután jött ide, hogy az öreg nagyon megbetegedett. A műemlékké nyilvánított malomra tulajdonképpen Jancsi vigyáz. Munka lenne itt elég, akár öt férfinak is. Közvetlenül o malomkerekek mellett egy korhadozó fűzfa áll. Ki kellene vágni, mert félő, hogy a malomra dűl. A malom deszkázata és gerendázata korhadt; az egyik kerék meg is roggyant. Szólni kéne a múzeumnak, javíttassák meg, de az asszony nem jut el Szerdahelyre. Gondoltam, majd én. De már este van, amikor végig szaladunk a városon. Az asszonyok az üres ládákon üldögélnek. A paradicsompalánták fonynyadtan terülnek szét a földön — a meleg még a gyökerükből is kiszívja a nedvet. A munka áll, mert nincs viz Egy ciszternás autó szállítja ide a vizet és soká tart, amíg térül egyet. Az öntöző-berendezést nem használhatják: a járásról utasították az elnököt, hogy nem szabad a Kis-Duna vizével öntözni. — Ez még nem fordult elő — mondja Mórocz György a kertészeti csopor vezetője, és a homlokát törölgeti. — Az már megtörtént, hogy néhány héttel a betakarítás előtt nem öntözhettük a zöldséget vagy a gyümölcsöt, de hogy már palántázáskor sem szabad öntözni a folyó vizével, az még itt nem volt. Nem is készülünk el így soha, ha csak meg nem szegjük a rendeletet. Végig a Kis-Duna mentén hasonló dilemma előtt állnak a kertészek: mivel öntözzenek, honnan vegyék a vizet? Az öntöző-berendezéseket úgy tervezték és építették, hogy a Kis-Dunából szivattyúzták a vizet. Lassan tizenöt éve ennek. Azóta teljesen megváltozott minden. Nem is annyira a külsőségekben: a folyó menti galéria-erdők továbbra is olyan romantikusak, mint valamikor; az aljnövényzet, a galaj, a szeder, a farkasalma ugyanolyan dúsan, ha nem dúsabban burjánzik a fák között. A folyó lett más. Meg az emberek viszonya a folyóhoz. Valamikor együtt élt, lélegzett folyó és ember. Ma az emberek félnek a Kis-Dunától. Most már öntözni sem lehet. A Csallóköz északi része víz nélkül maradt. A szakemberek úgy tudják: a Csallóközben 60—100 méterrel a termőtalaj alatt nagy viztartalékok vannak. Ha majd égetővé válik az ivóviz-probléma, kutakat fúrnak, hogy tiszta vízzel lássák el Szlovákiát és a környező országokat. De milyen lesz addigra ez a viz? Nem mérgezi-e meg, nem szennyezi-e be menthetetlenül ezt a ma még dédelgetett viztartalékot a fenol, a kátrány? A Kis-Duna haldoklik. Biológiai egyensúlya már régen megbomlott, s félő, hogy az élet teljesen kivész belőle. Ha a Slovnaft egyik napról a másikra abbahagyná a folyó vizének szennyezését, akkor is évtizedekbe telne, amíg az egyensúly úgy-ahogy helyreállna. De még igy se lenne későn. LACZA TIHAMÉR (Kontár Gyula (1) és Prandl Sándor (4) felvételei) 13
