A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-25 / 25. szám
PRÓZA íróink arcképcsarnoka áhok Rámjött a takarítási düh. Ez ritkán fordul elő, de akkor a szekrény mélye és a fiókok legrejtettebb zuga sem menekül. Rámolás közben egy furcsa kis jószág akadt a kezembe. Első pillanatban nem is tudtam, mi az. Tanácstalanul néztem a megfeketedett, megzöldült kis réz holmira, s csaknem felkiáltottam, mikor felismertem Hefner bácsi szivarvágóját. Olyan volt, mint a miniatűr nyaktiló, a szivarok számára két kis kerek lyukkal S a szivarvégeket nem felülről, hanem .oldalról metszi le az éles kés egy fogantyú nyomására. Hefner bácsi amúgy derék ember volt, de időnként nagy ivászatra adta magát. Az italozó kedv hatalmában tartotta mint az ámok, félredobva mindent napokig ivott egyhuzamban csaknem az eszméletlenségig. Végül lenyelte azt a kortyot, amely után aztán hoszszú hónapokig rá se nézett az italra. Az ilyen megmagyarázhatatlan, a mélyből óriási erővel feltörő gejzírhez hasonlatos szenvedéllyel szemben mindenki tehetetlen. Berta nénit, a feleségét látom magam előtt, amint beállít hozzánk, és két kezét tördelve nyögdösi: Iszik... már tegnap kezdte... megint rájött — és száz változatban ismételgette a borzalmat, amit megint el kell viselnie, de amibe soha nem lehet beletörődni. A konyhánk sarkába telepedett egy hokedlire, mintha neki kellene ott vezekelnie azért az iszonyatért, ami most náluk végbemegy. Tartotta kezében a kávéscsészét — ami ilyenkor mindig kijárt neki — és révedező, vörösre sírt szemekkel, gépiesen kortyolt belőle egyet-egyet. A konyhában ugyan nem sokat törődtek vele, folyt az ebédfőzés, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Csak én szenvedtem együtt Berta nénivel. A közelében tébláboltam és álhatatosan bámultam rá. Csodáltam benne a szenvedő hősnőt, és iszonyattal töltött el az, ami ráméretett. Ugyanakkor szégyenkeztem a belső kuncogás miatt, amit a szerencsétlenségéhez nem való illetlen póz váltott ki, ahogy hosszan maga elé nyújtott szétvetett lábakkal ült, hátát a falnak támasztva. Látni lehetett térde felett a harisnyáját tartó körgumit, s a belőle enyhén kidagadó rózsaszín húst. Némaságát néha váratlanul megszakította. — És most már tör is! Felkiáltását a jelenlévők arcán átfutó részvét és néhány együttérzést jelző sóhaj követte, de én éreztem, hogy alig figyelnek rá, sokkal fontosabb, hogy a daragaluska könnyű és omlós legyen, a hús pedig porhanyós. Magamban izgultam, hogy észre ne vegye ezt a megalázó közönyt, az alamizsnaként odavetett sajnálkozó hümmögést. Én, — egyedül én — átérez-ORDŐDY KATALIN 1918-ban született Léván. Iskoláit Léván, Zselizen és Bratislavában végezte. Költőként indult, első versei az Új Szóban, a Fáklyában és a Hétben láttak napvilágot. Első könyve, a gyermekek számára írt Évi, Pisti idesüss — amely verses meséket tartalmaz — két kiadást is megért: 1956-ban, majd két évvel később, 1958-ban jelent meg. Ordódy Katalin aztán a prózához „pártolt", novellákat és regényeket kezdett írni. Első regénye, a Megtalált élet 1958-ban látott tem a drámát és sajgott érte a szívem, izgultam és felháborodtam méltatlan szenvedésén, felébredt bennem a segítenivágyás, ugyanakkor levert gyöngeségem és kicsinységem tudata. Berta néni ebédet is kapott, de vacsora előtt mindig feltápászkodott egy nehéz sóhajjal. — Megnézem, mit csinál az az állat! Hadd látom, elég volt-e már neki. Sosem tudtam meg, hogy elég volt-e, mert Berta néni nem jött vissza tájékoztatni, de én olyankor este sokáig nem tudtam elaludni és képzeletemben százféleképpen kiszíneztem, mi játszódhat le este Hefneréknél. Reggel aztán a veteményes kerítésén át olyasmit láttam, hogy Berta néni ruhát tereget a szárítókötélre, miközben érzéssel énekli, hogy: Gyere te nímand, gyere pofám, vagy az üzletből cipekedik, haza teli szatyrokkal. Ezt látva én is megnyugodtam, és megfeledkeztem az előző napi közjátékról. Egyszer, egyetlen egyszer azonban este, alighogy elment tőlünk Berta néni, vissza is szaladt hamarosan. Szép fekete konytya szétbomlott, és szeméből záporoztak a könnyek. Megdöbbenten álltuk körül, mindnyájunkat felzaklatott, hogy az események nem a megszokott módon játszódtak le. Berta néni maga mögé pillantott, menedékhelyét, a hokedlit kereste a sarokban, de aztán mégsem ült le. — Rám emelte a kezét! — sikított. — Talán megfojt, ha el nem menekülök . .. leteper! Óh, az állat! Főtt a fekete, mindenki vigasztalni, csillapítani igyekezett Berta nénit. Ö azonban eltolta magától a csészét, és leroskadva szokott helyére csöndesen, kitartóan zokogott. Ez aztán több volt a soknál. Éreztem, nekem is könnyek jönnek a szemembe, éreztem, nem maradhatok tétlen szemlélője ennek az égbekiáltó gaztettnek. Döntő elhatározásra jutottam. Igencsak nagy lett a lélek bennem, feszített, alig fért meg bordám alatt a szívem. Ha a felnőttek csak sápítozni tudnak, majd én cselekszem! Kisonfordáltam, nemigen ügyeltek rám akkor, s az izgalomtól remegő inakkal, de határozottan befordultam Hefnerék kapuján. Konyhájuk nyitott ajtajából kiáradt a villanyfény, bevilágította az utat. Belépve azonban nem találtam senkit. A kertbe nyíló veranda felől hallottam neszezést, arra mentem tehát. Hefner az asztal mellett ült, zakója háta mögött a földön, a szék támlájáról csúszhatott le. A helyiségben nem égett a villany, csak egy szál, gyufásdoboz tetejére ragasztott gyertya világított. Az asztalon nagy vizeskancsó félig borral, üvegek, poharak, tányér ételmaradékkal, lopó, szivarosdoboz, hamutartó és egy bögrében őszirózsák. Nem vett észre, legalábbis semmi jelét sem mutatta, nem fordult felém. Egyik karjával az asztalra könyökölt, a másikkal nyitott inge alá nyúlva a mellszőrzetét vakargatta. Békés kép napvilágot. Ezt követték a Nemzedékek (1961), a Dunáról fúj a szél (1963) és Az idegen (1968) című regények. Egyik legsikeresebb regénye, A keskenyebb út szintén két ízben látott nyomdafestéket: 1971-ben, majd 1973-ban (a Magyar Könyvbarátok Körében). A napokban jelenik meg Kiküldetés című regénye, amellyel a hazánk felszabadulás 30. és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója alkalmából hirdetett pályázaton harmadik díjat nyert. volt, nem szállt el a bátorságom, inkább nyugodt lettem. A mozdulatban, ahogy Hefner az asztalnak dőlt, gyöngeséget, elesettséget véltem felfedezni, s mindjárt nem éreztem magam olyan kicsinek. Még előttem volt Berta néni könnyáztatta arca, s ez cselekvésre ösztönzött. — Jó estét — köszöntem határozott hangon, kicsit kihívóan. Hefner zavaros szemekkel nézett rám, hirtelen mozdulattal a levegőbe kapott, mintha legyet akart volna fogni, aztán hörpintett egyet a pohárból. Megint nem léteztem a számára. Ez zavart. A szándékom mellett azonban kitartottam. — Hagyja abba az ivást! — Nem hallja, hagyja abba már! — A nyomaték kedvéért még hozzátettem: Az istenit magának! Nem tudom pontosan hol, kitől, talán a kocsistól hallottam ezt a kifejezést, s most eszembe ötlött, mert nagyon a helyzethez illőnek tartottam. Hefner továbbra sem vett rólam tudomást, s ez most már felbőszített. Hozzáléptem és teljes erőmből a combjába csíptem. Ennek aztán megvolt a hatása. Felhorkant és vasmarokkal elkapta a kezemet. Hiába cibáltam, vergődtem, nem sikerült szabadulnom, ökölbe szorított másik kezemmel ütlegeltem vaktában ahol értem, de ez nyilvánvalóan meg sem kottyant neki. Aztán éreztem amint a levegőbe emel és ráültet az asztalra. Egyik felemmel a disznósajt ecetbe áztatott maradékában ültem, a másik pedig egy feldöntött pohárból kifolyt szódavízben ázott. — Engedjen — lihegtem, de ő csak nevetett, gonosz mosollyal nézett rám, amitől a rémület a szívemet a torkomba ugrasztottá. — Mit mondtál? — szólalt meg akadozó nyelvel. — Ne igyák, mi? Hát a tiédet iszom? Látod ezt? — kérdezte és a poharak közül előkotort valamit és elém tartotta. A gyertya fénye megcsillant a finom sárgaréz tárgyacskán, amelynek rendeltetési célját nem ismertem még akkor. — Látod ezt a két kis lyukat! Hát most oda belé teszem a két ujjadat, amelyikkel megmartál. Aztán nyissz! így! Látod? És szemem előtt néhányszor megnyomta a kis fogantyút. Az éles penge csattanva szaladt át szorosan a nyílások mellett és én már láttam, hogyan hullik le két ujjam, s marad véres csont a helyén. Sikoltásom a torkomra forrt, de ugyanakkor megéreztem, hogy a játék leköti figyelmét és másik kezének ereje, amellyel az asztalhoz szorított, lazul. Vad nekirugaszkodással a földre ugrottam, kiverve kezéből a szivarvágót, ami túlrepült a küszöbön. Térdre estem, de abban a pillanatban már talpon is voltam. Hefner felállt, utánam nyújtotta a kezét, közben megingott. Usgyi, észnélkül rohantam ki és futtomban belerúgtam valamibe. A szivarvágó röpült még vagy három métert előre, aztán magam sem tudom hogyan, felkaptam s már mögöttem is volt a kapu. Onnét mertem csak visszanézni, s megkönnyebülten láttam, hogy a rém nem követ. Az ajtónk előtt, ahol már biztonságban éreztem magam, megálltam kicsit rendbeszedni a lélegzetemet. — Hát te — nézett rám örzsi néni a mosogatódézsa felett, hol tekeregsz? — Csak itt voltam — böktem fejemmel az udvar felé. Tekintetemmel éppen csak súroltam a még mindig sírdogáló Hefnernét és mentem a szobába, hogy lefeküdjem. Egyedül akartam maradni rettenetes élményemmel. Az ágyban a kiállt izgalom sírásban tört ki rajtam. Sírhattam nyugodtan, egyedül voltam. Mielőtt elaludtam, még elhatároztam, hogy másnap mindent elmondok — persze szigorú titoktartás mellett ■— Berta néninek. Lássa, hogy a végsőkig kiálltam mellette, s hogy van akire mindig számíthat. Akkor aztán majd egy hatásos jelenet során visszaadom neki a rettenetes kis gépet a corpusz deliktit. A következő napon aztán nem láttam Hefneréket, be kellett érnem, hogy néha, mikor senki sem látott,, elővettem a szivar-gillotint, és sorba bedugdostam ujjaimat a lyukakba. Harmadnap Berta néni a kerítésünk mentén gyomlálta a virágait. Atszóltam hozzá. — Berta néni, tudja-e, hogy tegnapelőtt este maguknál voltam? Nagy szemeket meresztett, megállt keze a munkában. — Hát te voltál? Akkor mégis igazat beszélt a Gazsi — és nevetett. — Nincs azon nevetni való — mondtam elborultan. — Majdnem megölt, mert mondtam, hogy hagyja abba az ivást. Maga miatt tettem. — Ó, kis bogaram — mondta Berta néni vidáman — említette, hogy valami kis pukkancs lábatlankodott ott. Meg sem ismert, mert nagyon sokat szívott már be akkor, meg ha iszik, a világosságot sem bírja, legfeljebb egy gyertya ég mellette. Lehajolt és folytatta a gazirtást, majd felemelte a fejét és rám nézett. — No, de olyasmit mondani, hogy majdnem megölt! — Száját összecsucsorította, aztán szívből, hangosan nevetett. — Elég ilyesztő olyankor nem mondom, no de a légynek sem képes ártani. Áldott, drága ember, ha nem iszik. Valami megbénult bennem. Úgy éreztem, elárultak. Én testi épségemet teszem kockára, és nevetéssel fizetnek ki. Hidegség kúszott a mellembe és tudtam, hogy soha többé nem fog a szívem megszakadni Berta néni miatt. Mint a cövek álltam még ott egy ideig, aztán szótlanul megfordultam és elmentem. Berta néni utánam kiáltott: — Igaz is, nem vitted el a szivarvágó gépecskéjét? A szívem megdobbant, komoly arccal néztem a szemébe. — Nem. Megrántotta a vállát. — Csak kérdeztem, mert sehol sem találja. No nem baj, majd veszek neki másikat. Elmenőben még hallottam, amint rágyújt Bob herceg belépőjére. Tartottam kezemben a megfeketedett, beporosodott jószágot, aztán egy sajnálkozó mozdulattal szinte bocsánatkérőn bedobtam a vödörbe a gyermekkoromat idéző kis masinát. Folytattam a takarítást, nem lankadó hévvel adtam át magam a tisztogatás szenvedélyének, ahogy valamikor Hefner bácsi az ivásnak. 14
