A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-18 / 24. szám
PROZAIROINK ARCKÉPCSARNOKA DUBA GYULA Felszabadulás utáni prózairodalmunk egyik legsokoldalúbb képviselője: szatírákat és humoreszkeket, novellákat és regényeket, kritikákat, esszéket és tanulmányokat egyaránt ír. • A Vajúdó parasztvilág (1974) című irodalmi szociográfiával pedig új távlatokat nyitott meg a csehszlovákiai magyar prózairodalom előtt. 1930-ban született Hontfüzesgyarmaton. Mintha meghasonlott volna önmagával, zárkózott lett, a látogatókat sem várta már, és akkor sem engedett fel, amikor Péterék hazatértek. Mind kevesebbet hallgatta a rádiót. Jöttek a szelek, az állandó zúgás és moraj, a pléhek csörömpölése és ablakkocogás, ez is hatott öregapára, nyomottá tette a hangulatát, kínozta és fásulttá tette. Nem beszélt róla, de már újra a halált várta, jobban mint azelőtt. Rövid ideig még reménykedett a dolgok jobbrafordulásában, a változásban, aztán lélekben összeomlott és már nem hitt a rendben, melyért egész őszön hadakozott beszélgetőtársaival, a békeszerződést sem emlegette. Belátta, hogy neki sem volt igaza. Sem Kis Mihálynak, sem neki, dehát akkor kinek van igaza, egyáltalán: ezekben a súlyos időkben hol az igazság? Észrevehető előjelek nélkül halt meg, s bár nem váratlanul, mégis megrendítően, mert szinte egy pillanat alatt. Alig haldokolt, nem szenvedett. A nagy szelek után azon a reggelen ébredtek az első langyos, tavaszi napra. Nyolc óra tájban az ablakokon már beszökött a verőfény és ragyogó sugarakkal szelte át a szobát. A ferde fénynyalábokban a reggeli takarítás után láthatóan vibrálva rezegtek a felszálló porszemek, olyan viháncolást és nyüzsgést csaptak, mintha a váratlan meleg hatott volna rájuk áldásosán. Talán öregapára is az időváltozás hatott, megélénkült és érdeklődőbb lett, mint egyébként, nyugtalanul kijelentette, hogy meg akarja hallgatni' a tíz órai híreket. Elég jó étvággyal megreggelizett, utána az ablak mellé ültették őt, a napsugarak melegítették a fejét, ősz tarkója csillogni látszott a fényben, s öregapa a megszokott mozdulattal fejére tette a fülhallgatót és bekapcsolta a rádiót. Aztán szótlanul figyelt, arcára a megszokott, komoly Tanulmányait a Lévai Magyar Tannyelvű Gimnáziumban, majd a Kassai Középfokú Gépészeti Ipariskolában folytatta. 1954-től 1957-ig a Szlovák Műszaki Főiskola Gépészeti Karának a hallgatója. 1959-től — kilenc éven keresztül — lapunk, a Hét szerkesztője volt. 1968-tól az Irodalmi Szemle főszerkesztője. Első két könyve, A nevető ember (1959) és a Szemez a feleségem (1961) szatírákat és humoreszkeket tartalmaz. Következő könyvét, az 1963-ban megjelent Csillagtalan égen struccmadár című elbeszéléskötetet szlovák nyelvre is lefordították: a szlovák nyelvű kötet 1967-ben látott napvilágot Na bezhviezdnom nebi pstros címmel. Szatírákat és humoreszkeket tartalmaz még a Na, ki vagyok? (1965) és a Baj van a humorral (1967) című kötete. Novelláit és elbeszéléseit a Delfinek (1966), az Ugrás a semmibe (1971), valamint az Angyal vagy madárijesztő (1975) című kötetek tartalmazzák. Válogatott novellái — 1976-ban, Skok do neznáma címmel — szlovák nyelven is megjelentek. Első regénye, a Szabadesés 1969-ben látott napvilágot. Kritikáit, esszéit és tanulmányait a Valóság és életérzés (1972) című könyvében adta közre. várakozás kifejezése ült, nem beszélt. Az asszonyok megszokták, hogy ilyenkor nem szereti, ha beszéddel zavarják, mert semmi más nem érdekli, csak a távolból érkező hangokra figyel. A külvilágot talán nem is érzékeli ilyenkor maga körül, néz, de nem lát, tapint, de nem tudatosítja, hogy mi van a kezében, talán zajokat is hall, de csak a bakelitkagyló hangjait érti és fogja fel. Most is ilyen állapotban, az összpontosított figyelem állapotában volt és maga elé nézett, az asszonyokra nem ügyelt. Közben nagymama kiment, Péter anyja feltette a tűzhelyre az ebédet és krumplit pucolt. Csend volt a szobában, nagy nyugalom, csak a porszemek járták virgonc táncukat a napsugarakban, amikor a menye véletlenül öregapára tekintett és látta, hogy a vénember feje hátracsuklott, máskor sárgás arca szinte hófehér, és nyitott szeme a mennyezetre mered. Megijedt, hirtelenjében nem tudta, hogy mit tegyen, az udvarra futott és nagymamáért kiabált: „Anyám, jöjjön gyorsan, édesanyám!...“ Nagymama sejthette, hogy mi történt, hiszen magában régóta készült erre a pillanatra, félt tőle, bár tudta, hogy eljön egyszer, nagyon sietett be a malacoktól, szinte futva jött. „András ... szegény, jó uram!...“ jajdult fel, de nem kezdett sírni, csak a hangja csuklóit el. öregapa fejéről levették a fülhallgatót és tehetetlen testvével nehezen küszködve ágyba fektették. „Istenem, nyitva marad a szeme“ zokogott fel kínlódva nagymama. Közös erővel kinyújtóztatták öregapát és nagymama göbös, eres öreg kezével lezárta a halott szemét, öregapa bőre még testmeleg volt, nem tudták megállapítani, hogy mikor halt meg igazán, de a szemefénye már megtört, mielőtt lezárták, karja erőtlenül hullott, feje oldalra billent, agyvérzés lehetett a halál oka. Soha senki nem tudhatja már meg, hogy élete utolsó pillanataiban mit hallott még öregapa a bakelitkagylókból, amelyek hosszú hónapokon át élete értelmét jelentették, nehéz napokban reménnyel éltették. A fülhallgatók, öregapa Pőrétől még langyosan, az asztalon feküdtek és amikor öregapa már lehúnyt szemmel pihent párnái között, fehéren, mint az ágynemű vászna, azok között a párnák között, amelyek egy évtizeden át nehéz élete kísérői voltak, akkor az asszonyok meghallották, hogy a bakelittányérkákból halk, de jól hallható, komor zene szól; nem tudták kikapcsolni a rádiót. Fenséges zene hangzott a kagylókból, orgonakísérettel lassú fájdalmas és emberi szenvedésről valló kórus énekelt olyan dallamokat, amelyek az emberi lét mélységeiről beszéltek, de diadalmas erejükkel mégis a szenvedéseket átélő s így legyőző ember dicsőségét hirdették: öregapa teste hüléséhez Bach Jesu meine Freude című kórusműve volt a gyászinduló... Jézus én örömöm ... énekelte a kar, s az asszonyok, bár nem értették a szöveget, önkéntelenül hallgatták, könnytelen szemmel, megbűvölve, egymásra meredve. S a zene tovább szólt, mert nem mertek hozzányúlni a készülékhez, aztán halk beszéd hangzott fel, mint a távoli tücsökéirpelés, és újra zene... így búcsúztatta a rádió Nagybene Andrást, a rokkantéletű halott öregapát. Délig még ágyában feküdt a halott, s amikor a férfiak hazajöttek, az első szobában a kihúzható nagy asztalon terítették ki öregapát. Nagymama megmosta a testét, aztán feketébe öltöztették, ünneplőruháját adták rá. Lábára húzták bőszárú, fényes ünneplőcsizmáját, melyet szívalakú zsinórzat díszített és amelyet öregapa a front utáni első karácsonyon Péternek akart ajándékozni, mert egy évtizede nem hordta már és tudta, hogy nem is fogja hordani, de ha akkor a fiúnak adja, mit húznak most a lábára a koporsóban? Fekete kabátjából vakítóan fehérített kerekgallérú inge, melytől alig volt sárgább az arcszíne. Másnap reggel a Bakai Jóska apja ment be szekéren a városba koporsóért, s amikor este megérkezett vele, székekre helyezték a fekete ládát az első szobában, és belehelyezték öregapa hideg testét. Kezét összekulcsolták a mellén, fekete kalapját a feje mellé tették. Halála óta már ötödször harangoztak mindkét haranggal és már mindenki tudta akkor, hogy meghalt Nagybene András, akit sok-sok éven ágyhoz kötött a szélütés. Sötétedéskor nagymama ünneplőben a koporsó mellé ült, nézte a halottat és várta a siratóasszonyokat. A sírt is ásták már reggel óta a rokon fiatalemberek a temetőben. A házban utoljára volt öregapa a gazda, minden az ő kimondatlan és mégis jelenlévő akaratának és érdekének volt alárendelve. Sötétben jöttek a siratóasszonyok, lassúléptű, nehézkesmozgású, fekete öregasszonyok, megtöltötték az első szobát, körülállták a koporsót és sírtak, jajongtak, hangos szóval sajnálták a halottat, hogy életében menynyit szenvedett, de tűrt és zokszót nem ejtett, ezért szép volt a halála, nyugodt és fájdalommentes, elaludt, nem szenvedett, gyönyörű halála volt, mint csak azoknak lehet, akiket a teremtő szeret és kegyelmében részesít, mert nem akarja, hogy szenvedve haljanak meg. Nagymama is könnyezett és a szemét törölgetve egyre azt ismételgette: „Jó ember volt, életében sokat szenvedett, de nem panaszkodott, pedig tudta, hogy már soha többé nem gyógyul meg és_ ágyából egyenesen a koporsóba fektetik, nem háborgott, hitt az utolsókig és szépen elaludt szegény ...“ A koporsó felett petróleummécses világított, lobogó lángja kusza, kavargó árnyakat rajzolt a falakra és öregapa halott arcára ijesztő, nagy foltokat vetett, a halott szeme egészen mélyre süllyedt üregében, két nagy lyuk maradt a helyükön s úgy nézett ki, mintha öregapának soha sem lett volna szeme. Az asszonyok hangosan sírtak, öregapában önmagukat siratták, mert elvesző testében önmagukat látták a koporsóban, feketén és szipogva sorolták a bánatukat, a gondjaikat, jöttek és eltávoztak, néhányan a közeli rokonok közül egészen a késő éjszakáig ott maradtak, de nagymama még a távozásuk után is sokáig ült a halott mellett. Talán mindenki eljött öregapa temetésére, aki jöhetett, csak az apró gyerekek és a beteg öregek maradtak otthon. Az udvar és környéke, az utca feketeruhás emberekkel volt tele, mint amikor ősszel a varjak ellepik a friss szántás hantjait. Valójában nemcsak Nagybene Andrástól, hanem önmagától is búcsúzik a falu. A nagy szelek után kitisztult az idő, a falura bágyadt napfény süt, de az akácfák még lombtalanok és az orgonabokrokon éppen duzzadni és színesedni kezdenek a rügyek. Az utca sáros, a patak partján kell majd vinni a koporsót. Most férfiak állnak a halott körül, többnyire idősebb emberek és öregek, rekedt, de erős hangon, elnyújtva énekelik a halállal perlekedő dicséretet: „Nincs már szívem félelmére, nézni sírom fenekére ...“ A koporsó fedele a falnak van támasztva, öregapa még látható, sokan megnézik, utoljára. Addig látható még a halott, amíg a pap meg nem érkezik. Akkor két fiatalember a koporsóra illeszti fedelét és leszögezik, tompán, szárazon csattannak a kalapácsütések, dong a fekete deszkaláda és öregapa immár örökre eltűnt az emberek szeme elől. A két fiatalember óvatosan kiviszi a koporsót az udvarra és Szent Mihály fekete lovára teszi. A tömeg már az udvarba húzódott s most nézik a koporsó oldalán a feliratot: Nagybene András, élt 72 évet. öregapa mindenki halottja, így hozta az idő és az események. Az öreg pap is erről beszél: „Közülünk a legbátrabb volt, mert nem veszítette el a hitét, akkor is tudott és mert bízni, amikor mások már feladták az emberi életbe vetett bizodalmukat. Nagybene András testvérünk, itt hagytál bennünket és ezért nehezebbek lesznek számunkra az elkövetkező napok, félelmetesebbek a te hited és bizakodásod nélkül, de isten tudja, hogy miért szóllít el éppen most tőlünk, talán úgy véli, hogy eleget szenvedtél és kímélni akart az elkövetkezőktől ...“ Hosszú négyes és ötös oszlopban vitték az emberek öregapát a temető felé, legelői az éneklő férfiak, aztán a fiatalabbak vállán a koporsó, a családtagok, majd az asszonyok, lányok, idegenek. Lassan kanyargóit a fekete emberkígyó az akácfák mellett, hidakon át, közökön és fák alatt, sövények mentén és öreg sírok között az agyagos domboldalba vájt, keskeny, mély gödör felé és amikor körülállták a sírt, újra olyanok voltak, mint egy szomorú varjúsereg. A koporsóra dübörögve hullani kezdtek a rögök és hantok, vadul doboltak rajta a göröngyök és az embereknek egyetlen gondolatot sugallt a pillanat: öregapa az utolsó halott, akit még az egész falu temet. DUBA GYULA Öregapa halála (Részlet a szerzőnek ívnak a csukák című kiadás előtt álló regényéből) 14
