A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-11 / 23. szám
A régi Prága rejtelmeiből A GÓLEM LEGENDÁJA A prágai Öváros zsidónegyedéről, a gettóról és középkori mondáiról száz meg száz kötetet írtak össze angolok, franciák és németek. Maguk a csehek igen keveset, mi magyarok pedig semmit, noha a legendák sora végtelen. Ez viszont „érthető“, mivel itt működött a híres, talmudiskola, és itt, „Jákob dicső községében“, az üldözöttek és megalázottak közösségében kerestek és találtak menedéket a cári Oroszország programjai elől menekülők, a spanyol inkvizíciótól remegő nyomorultak, portugál és német eredetű gazdagok. Itt élt alázatban és csendes büszkeségben ez a különös nép, melynek olyan vezetői voltak mint Landau rabbi, Mordecháj vagy pedig a nagytudású Jehuda Löw ben Bezálel, hogy csak néhányat említsek a sok közül. Császároknak és zsoldosvezéreknek, katolikus egyházfejedelmeknek kölcsönöztek csillogó aranyat a prágai zsidók, akiket mégis számos esetben tett földönfutóvá a fajgyűlölet és a tudatlanság. Ám ugyanakkor kiválóikat uralkodók látták vendégül, meghallgatták és megfogadták tanácsaikat. Egyikük a már említett Jehuda Löw ben Bezálel volt, a kabbalisztika nagymestere, ez a bölcs és végtelenül igazságos rabbi, aki házainak kapuja fölött szőlőfürtöt tartó oroszlánt ábrázoló kőtáblát helyeztek el. Ez a bölcs férfi, aki tudta a jövőt és ismerte a múltat, egy esetben bölcsességével dögvésztől mentette meg az Övárost, máskor pedig igazságosságával, szelídségével halálos ellenségeket békített össze, és hűségével a cseh nép szeretetét is elnyerte ... Régi históriák ezek, tán meg sem történtek, ámbár a legenda valamennyit valónak tartja. II. Rudolf udvarában az aranycsinálók és más sarlatánok mellett olyan nagy hírű tudósok is éltek mint Tyho de Brahe, a neves csillagász, akinek közbenjárására számtalanszor látták vendégül a királyi palotában ben Bezálelt. Ez ugyanis értett a csillagászathoz, járatos volt az algebrában és csodálatos fizikai kísérleteit, amelyek mármár mágiának tűntek, maga II. Rudolf is megcsodálta. A rabbi pedig élni tudott a császár jóindulatával, jóllehet ez a kegy vagy rokonszenv ugyancsak ingatag volt. Egy ízben, amikor a császár tanácsosai a prágai zsidók kiűzését javasolták, ben Bezálel, ismervén az uralkodó szokásait, kivárta míg II. Rudolf minden-Jehuda Löw ben Bezálel... a régi zsidótemetőben nyugszik napi sétakocsikázására indult, s a Károly-hídon széttárt karokkal elállta az udvari hintó útját. A rosszindulatú bámészkodók tömege sárral és kövekkel dobálta meg a bátor rabbit, aki azonban a kőzápor közepette is szoborként állt a császári fogat előtt. A sárgöröngyök és a kődarabok ugyanis ibolyává és gyöngyvirággá változtak, s így ben Bezálelt nem sebesíthették meg. Az uralkodó kíváncsian hajolt ki a hintó ablakán, úgyhogy a fehér hajú, ősz szakállú rabbi előadhatta kérelmét. Bátorsága elnyerte jutalmát: a császár a már aláírt kiutasító rendeletet széttépte és hét napon belül új, pecsétes császári okmány engedélyezte az óvárosi zsidónegyed további fennállását. Am Jehuda Löw ben Bezálel megcsodált alázatossága mögött mértéktelen gőg rejtőzött. Egyszer még Izrael ótestámentumi istenét is megkísértette, belekontárkodván a teremtés művébe. Szolgára és testőrre lenne szüksége, gondolta a rabbi, emberfeletti erővel rendelkezne és hű ebként engedelmeskedne ... A gondolatot tett követte. Ben Bezálel agyagból emberalakot formált majd a szájába helyezte a „sémet“, a kabbalisztikus varázsszót tartalmazó pergamenszeletkét, és az agyageniber, a Gólem életre kelt. Járt, kélt, dolgozott, de beszélni nem tudott, mivel még maga ben Bezálel sem ismerte az összes varázslatokat. így hát a Gólem, bár mindent megértett és arcfintorokkal meg gesztikulációval meg tudta magát értetni, beszélni nem tudott. Megbízható famulusnak bizonyult, aki különféle varázslatoknál segédkezett, fát vágott, vizet hordott, tüzet rakott, de nem evett, nem ivott, sőt alvásra sem volt szüksége. Boszszantóit, kicsúfolóit azonban rendre elpáholta, s ezért a rabbi, hogy legalább a sábeszre legyen nyugta, péntek este, amikor az első csillag kigyúlt, kivette a Gólem szájából a sémet. Ilyenkor a Gólem ott feküdt élettelenül a padlás egyik sarkában. Szombaton este a rabbi ismét életre keltette az „agyagembert“, s ez azután a legközelebbi sábeszig feltétlenül engedelmeskedett, így múltak csendben, békességben a hetek és a hónapok. Egyszer azonban a Gólem fellázadt. A megbékélés ünnepén történt. Jehuda Löw ben Bezálelnek gondjai voltak, méghozzá nem is csekélyek! Éppen ezért nemigen lehetett kárhoztatni a rabbit, hogy a nagy sietségben elfelejtette az agyagember szájából kivenni a sémet. Ben Bezálel ott állt a zsinagógában és éppen a hálaadó imába kezdett, amidőn házanépe és szomszédainak megrémült hada berontott a zsinagógába, szörnyülködve közölve, hogy a Gólem megvadult. Nemcsak otthon zúzott mindent darabokra, hanem baltájával az utca fáit is kivágja, a szomszédos boltok ajtait betöri és mindenkit, aki útjába téved, agyonveréssel fenyeget. Ben Bezálel elsápadt. Nyomban félbeszakította az istentiszteletet és hazarohant. Hiába kérlelték őt rimánkodva hívei, a rabbi bátor szívvel ugrott az őrjöngő agyagember elé és hirtelen mozdulattal kitépte szájából a sémet. A Gólem abban a pillanatban már élettelenül hevert a földön. Ekkor a ház lakói vállukra dobták a mozdulatlan agyagfigurát, felvitték a padlásra, ott egy sötét sarokba dobták, ahol darabokra tört. Ezután a rabbi visszatért az imaházba és alázatosan bocsánatot kért Jehovától. És soha többé nem merte utánozni istenét, nem akart beavatkozni a teremtés művébe. BARSI IMRE (A szerző felvétele) 12 M ég az első világ háború előtt ugyancsak kiterjedt volt a juhtenyésztés □ szlovák hegyek között, meszszemenően hasznosították a hegyi rétek, legelők selymes füvét, országhatárokon túl is hires volt a kitűnő brindza, amit csak liptói túróként ismert mindenki, meg a füstölt juhsajt, az ostyepka. Ugyancsak megbecsült dolog volt számadó juhásznak, bacsónak lenni, némelyikük olyan hires volt hetedhét határban, hogy még az irodalomba is bekerült, gondoljunk csak „Lapajra, a hires dudásra”, akinek személyét Mikszáth örökítette meg egyik felejthetetlen elbeszélésében. Aztán változtak az idők s az embe rek, megindult az iparosítás, egyre kevesebben vállalták a sok viszontagsággal járó, nehéz életet távol minden emberi településtől odakünn a hegyek között, megváltoztak az étkezési szokások, kinek is kellett már a juhhús, ami valókor legfeljebb ha nagy ünnepen került a szegény hegyílakók asztalára. Mind ennek eredményeképpen egyre csökkent a juhállomány, noha ma egyre több gyapjúra, húsra, juhtúróra meg -sajtra van szükség. Megint divatba jött, sőt egyenesen csemegének számit a birkapörkölt, amit szépen berendezett autócsárdákban, stílszerűen „juhászszállásokon" mérnek a turistáknak. Az illetékes szervek összefogásával újra nagyobb méretekben megindult a juhtenyésztés, amely ma — mondhatni — reneszánszát éli. Persze, az a világ, amikor a számadó juhász egy-két bojtárjával legeltette a nyájat, s a szállás egész berendezése a kalyiba, a karám meg egy-két fejórocska volt, visszavonhatatlanul a múlté, ilyet ma már legfeljebb ha filmen látni. Azóta a juhtenyésztésbe is bevonult a szocialista nagyüzemi gazdálkodási mád, hatalmas, jól felszerelt juhtenyésztö telepek, vagy ha úgy tetszik farmok épültek. Egy ilyet látogattunk meg Liptóban, amely hagyományosan a juhtenyésztés „hazája". liptovská Revúca három egymástól távol fekvő telepből: Alsó-, Közép- és Felsőrevucából álló nagyközség a Re vuca völgyeben, s lakói a Révai Nagylexikona 1910-es adatai szerint főleg juhtenyésztéssel foglalkoztak „a kincstártól bérelt havasi legelőkön". Nem véletlen tehát, hogy az itteni „Augusztus 29" termelőszövetkezet folytatta a hagyományokat, hiszen az egykori kincstári havasi legelők ma Is megvannak, a juhok is hozzá, csak fejleszteni, korszerűsíteni kellett a szocialista nagyüzemi gazdálkodás keretei között a juhtenyésztést. Komoly, nagy telep épült fel: 9 hatalmas csarnok: juhistálló, saját vízmű, természetesen csatornázással, irodaépület és lakások az itt dolgozók számára, mindez 25,8 millió korona beruházási költséggel, ennek az összegnek 80 százalékát az állam bocsátotta szubvenció formájában a szövetkezet rendelkezésére. A csarnokok — régiesen hodályoknak nevezhetnénk őket — acélszerkezetű építmények, alumíniumlemezböl készült falakkal. Az itt dolgozók véleménye szerint nem éppen ideális ez az epülettípus juhok tartására, hiszen a juhok ugyancsak érzékenyek a hideg s a nedvesség iránt, márpedig ezeknek az istállóknak a tetőszerkezetén, falain különösen télen — kicsapódik a pára. Szerintük jobb lett volna megmaradni a hagyományos faszerkezetnél,
