A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-11 / 23. szám
Welter Alfonz______ A klinika néhány rikítóan megvilágított ablaka, mint valami rém szeme, kísértetiesen mered az utcalámpák gyér fénye mellett még feketébbnek tűnő éjjeli sötétbe. Az ablakok mögött szívek puszta létükért küszködnek. Az egyik ablakban virágok álmodják tavaszi álmukat. Mögöttük pedig egy ember önmagával küzd embertársa életéért. A szívsebészeti klinika főorvosa, a híres professzor, tenyerébe temetett arccal dolgozóasztalánál könyököl. Egy kockázatos szívműtétet kell végrehajtania másnap délelőtt. A műtét az egyedüli esély egy élet megmentésére, bár csekély valószínűséggel kecsegtet. A professzor százával látott már súlyos betegeket műtőasztalán. Nyugodtan, megfontoltan járt el, higgadt figyelemmel kísérve minden eshetőséget, előre Is számolva velük és villámgyors ellenintézkedéseket alkalmazva. A bizonytalanság érzete idegen volt a számára. Hogyan is végezhette volna el különben annyi sikerrel a legmerészebb műtéteket, hogyan válhatott volna szakmájának kiemelkedő, vezető egyéniségévé, hogyan tölthetné be egyáltalán hivatását mint orvos és sebész! Ezúttal azonban fél a műtéttől. Valóban a műtéttől? Nem. A betegtől. Mivel imádott, bálványozott asszonyának kedveséről van szó. Pedig feleségének feltétlen hűségéért a mai napig a tűzbe ment volna. Hogy is történt az egész? Itt van a kicsi, szőkehajú, csinos műtősnő (egyébként nagyon helyes teremtés), Figyelmességeit, pillantásait észre kellett vennie. A professzor nem volt közömbös a nők iránt. Mégis úgy látta, futó kalandra kapható lány van bőven, de olyan asszony, akinek szerelméért az ember küzd, akit fél elveszíteni, aki csak állandóan csábít és izgat, de akit sohasem lehet teljes valósággal meghódítani — ilyen asszony csak egy létezik. Ez az egyetlen tölti be egész gondolat- és érzelemvilágát. A másnapi műtét előzetes megbeszélése után a kis szőke furcsa megjegyzést tett: — Professzor úr, nem ismert rá a betegre? — Nem ismertem rá? Hiszen nem is ismerem. — Azt hittem, családi jóbarát. — Ezt meg honnan veszi? — Több ízben láttam a felesége társaságában. Mintha injekcióstűt szúrtak volna belé, amelyből méreg fecskendez. — Kérem, ha itt végzünk, jöjjön be a szobámba. — Szívesen. Halk kopogás után belép a lány. Szándékosan nem gombolta be köpenyén a gombokat. Barnára sült mezítelen lábszárai, remekbe mintázott nyaka s a ruha kivágása fölött formás mellének egy csíkja élesen elüt a szekrényből szemlátomást az előbb kivett, hófehér köpenytől. — Kérem, foglaljon helyet. Ahogy leült, ruhája kissé felcsúszott, s még valamivel többet lehetett látni selyem simaságú combjából. A professzor szinte megfeledkezve felindultságáról jóleső izgalommal nézte a lányt. — Közölni akart velem valamit? ... — Igen. Azt hiszem ez kötelességem a professzor úrral szemben... — mondta a lány lesütött szemmel. — Kérem, beszéljen egészen őszintén. — Véletlenül ott lakik ez az ember a szomszédban. Néhányszor az esti órákban láttam őt a professzor úr feleségével. Olyankor, amikor a professzor úr külföldön járt. A professzor önkéntelenül a szekrény felé pillant, ahol a konyakot szokta tartani. De műtét előtt sohasem ivott. Tekintetét a padlónak szegezi. — Megoperálja a professzor úr azt az embert? — Hogy érzi magát a beteg? — tér ki a kérdés elől. — A legújabb vizsgálati eredmények és leletek ott vannak a professzor úr asztalán. A beteg közérzete valamivel jobb az objektív állapotánál. Nagy lehet lelkiereje, hiszen túlélte a koncentrációs tábor szenvedéseit. — Koncentrációs tábor? Valami bizonytalanul felsejlik a professzor meggyötrött agyában. Az egyelőre még igen homályos körvonalak egyik volt fogolytársának egyre határozottabb és konkrétabb képét öltik. — Kérem, hagyjon most magamra! A műtősnő lassan, nesztelenül elhagyja a szobát, kilép a fehér folyosóra. Ellentétes gondolatok cikáznak a fejében. Cgy érzi, kezében tartja sorsa megoldásának, álma megvalósulásának kulcsát. Nincs más a professzoron kívül, aki a beteget visszaadhatná az életnek. A sebésztanár jelenlegi idegállapota mellett pedig ez a lehetőség elenyészően csekély, úgyszólván kizárt. Amilyen állapotban van a beteg, senki sem csodálkozna, ha nem sikerülne a műtét. Pedig annak az embernek élnie kell. Rádöbben, hogy nem kellett volna felvilágosítania a professzort. Nem most... Mert mi történik, ha a professzor nem menti meg a beteget? Az asszony ha elveszíti a szeretőjét, alighanem visszafordul férjéhez, ez pedig szenvedélyének rabszolgájaként, készségesen megbocsát neki. A beteg megmentése tehát egyben az ő megmentését is jelenti. A feleség a műtét sikerében a sors útmutatását látja majd. Minden valószínűség szerint végleg a másikat választja, s elválik férjétől. A magára hagyott professzornak pedig nem marad más támasza, mint ő. S beteljesülhet az álma, elnyerheti jutalmát mind ez idáig titkos, de hűséges, kitartó szerelméért: elveszi feleségül a jónevű professzor, ez a nagyszerű ember. Igen, ez a megoldás. Meg kell menteni a beteget!... A professzor megfeszítetten gondolkozik. Igen, most már világosan emlékezik fogolytársára, akihez a közös sorson túl szoros bajtársi kapcsok is fűzték. Egymásra voltak utalva, és bajtársiasan segítettek egymásnak. Egyszer pusztító tífuszjárvány tört ki a táborban. 0 mentette meg barátjának az életét. Az pedig — s ez is életmentés volt — egyszer az utolsó pillanatban lenyelt egy röplapot, amely súlyosan terhelte volna a professzort. Sokkal többet azonban nem tudott róla. Az akkori, kimondhatatlanul mély, bajtársi kapcsolat és az akkori együvétartozás tudata szinte lángot vetve újra felébred a professzor lelkében. A fellobbant lángot azonban a megcsalt szerelem, a felajzott féltékenység s a sértett férfihiúság fagyos léghuzata rögtön eloltja. A professzor előtt egyszerre világossá lesz, hogy maga az igazságot osztó sors adta kezébe vetélytársát, mégpedig olyan körülmények között, amelyek a sebész bűnösségét bizonyíthatatlanná teszik, sőt minden gyanútól mentesítik. Elég a legcsekélyebb, teljesen ellenőrizhetetlen műhiba ... Most eszmél rá, mennyire elragadták az indulatai, őt az orvost! Nem vagyok rendben, gondolja fáradtan. Hol a kiút a szövevényből? Ilyen lelkiállapotban nem vállalkozhat komoly műtétre, ez felelőtlenség, talán a gyilkossági szándékkal egyenlő. Mondja le a műtétet? De hát mivel okolja meg? Az igazi okot nem közölheti senkivel... Legfeljebb kimerültségre, rossz idegállapotra hivatkozhatna. Akkor viszont más műtéteket sem végezhet. Hosszabb időre betegszabadságra kell mennie ... Rendes körülmények között máskor komolyabb műtét előtt már régen nyugovóra tért volna otthonában. Ma nem megy haza, itt marad a klinikán, itt is lefekhet. Felhívja a feleségét s megmondja neki, hogy a klinikán alszik, ami máskor sem kivételes eset. Az asszony aligha tudja, hogy ide, a klinikára szállították be a szeretőjét s hogy súlyos műtét vár rá. A professzor fél. Nem a műtéttől, nem is a betegtől, önmagától. Halk kopogást hall az ajtón. Megjelenik a műtősnő. — Megvetem az ágyát, professzor úr. Remélem, ilyen későn már nem szándékozik hazamenni. A lány a heverő fölé hajol, köpenye alatt látszik mellének könnyed rezdülése. — Hány órakor legyek holnap a műtétnél? A professzornak önkéntelenül is odatéved a tekintete, ahová a lány akarja. — Nem tudom, helyes-e, ha ilyen lelkiállapotban operálok__ A műtősnő hirtelen felegyenesedik. — De hát nem bízhatja másra ezt a súlyos műtétet, professzor úr. Nincs itt a klinikán még egy sebész, aki sikerrel elvégezhetné. Ha másra hagyja, az egyenlő a beteg halálos ítéletével. Ezt pedig nem akarhatja, csak azért, mert csalódás érte. — Maga ezt csalódásnak nevezi? — Annak. Ne haragudjon, professzor úr, de én vagyok lényegében az oka ennek az egész helyzetnek, hogy így alakultak a dolgok. Nem lett volna szabad beszélnem. Legalábbis nem most, műtét előtt. De hát a professzor úr is észrevehette... Ám most nem erről van szó. Műtenie kell! Elsősorban nem azért, hogy el ne játssza a kollégák bizalmát, ez lelkiismereti kérdés, az orvosi etika kérdése. Tudom, hogy rendes körülmények között sem könnyű egy ilyen szívműtét, de ennek sikerülnie kell! A saját önbecsülése érdekében is. Ne haragudjon, hogy ilyen nyíltan kimondom ... A professzor egyre nagyobb csodálattal néz a lányra. Valóban sohasem fordult elő, hogy ilyen nyíltan, ilyen bizalmasan beszélt volna vele. Egy egészen más nő áll most itt előtte. De az érvei meggyőzőek. — Mégis, ilyen állapotban?... — Egy férfinak tudnia kell uralkodni magán. S egy sebésznek még inkább. Elvégre itt egy ember életéről van szó. Vegyen be valami idegnyugtatót és pihenjen le. Igaza van a műtősnőnek. Mégis valahogy túl gyengének, zaklatottnak érzi magát. Idegnyugtató? Ez hirtelen más irányba tereli a gondolatait. Természetesen vannak ilyen szerek. Nagyon is hatékonyak ... Hirtelen, szinte fájóan élesen vágódik agyába a gondolat. Igen, ez a megoldás. Nem kell neki ez az élet, mely egyszerre elvesztette az értelmét. Konfliktusba került azzal, ami eddig élete tartalma volt, a hivatásával. S nemcsak ezzel. Elvesztette az asszonyt, akit pedig talán az életénél is jobban szeretett. A beteg, egykori bajtársa, akiről váratlanul kiderült, hogy a vetélytársa? Hiszen nem biztos, hogy meghal. Miért ne sikerülne asszisztensének a műtét?! S ha nem sikerül, legalább kétszeresen bűnh dik a hűtlen asszony ... Kényelmesen hátradől a karosszékben és lassan feltűri köpenye ujját. Előveszi a fecskendőt, letöri az ampulla nyakát s óvatosan szívja fel az üvegcse tartalmát. Kitapintja a megfelelő helyt a karján. Odailleszti a tűt, hüvelykujja nyomásra készül... Ebben a pillanatban felrántják az ajtót. Két segédorvos és egy ápolónő ront be a szobába: — Hirtelen agyvérzés. Nem lehetett már segíteni... A professzor leteszi a fecskendőt. Senki sem láthatott semmi különöset abban, hogy a professzor idegcsillapítót vagy talán altatószert akart beadni önmagának. Ez csak természetes ilyenkor ... A professzor egyszerre visszanyeri lelkierejét, tartását. Kimért léptekkel megy a kórterem felé, kíséretétől követve. A halott rövid megszemlélése után (csakugyan ő volt az!) visszatér a szobájába. Telefonál a feleségének, hogy kocsiba ül s negyedóra múlva otthon van. A műtősnő szobája mellett elhaladva, heves zokogás hangja üti meg a fülét. Valamelyik ápolónő megjegyzi: — Milyen érző szíve van... Elég régen van itt, s mégis milyen közelről érinti egy beteg halála. 10
