A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-11 / 23. szám
mffterem sank * Lőrinci Gyula érdemes művészt a közelmúltban Klement Gottwald állami díjjal tüntették ki. Ebből az alkalomból közöljük a festő életének, művészi pályájának egy-egy érdekes szakaszát felvillantó beszélgetést. A kitüntetéshez lapunk olvasóinak és szerkesztőinek nevében őszintén gratulálunk. — On tudvalévőén ifjúkorától tevékeny baloldali ember. Hogyan és mikor kezdődött? — A legelső emlékem szerint döntő volt az a pillanat, amikor az első világháború vége felé benyitott hozzánk egy lenyomorodott idegen. Megállt az ajtóban s csak állt ott szótlan. Anyám is csak akkor ismerte fel benne a fiát, amikor az idegen sírni kezdett. A háborúból jött. Én, a nyolcéves gyerek is megdöbbentem. Mondhatom sokk volt. Díszegyenruhás, kitüntetésekkel feldíszített, diadalittas, daliás hőst vártam haza a bátyámban, amolyan szép'szál vitézt. S ott állt az ajtóban egy koldus. Ekkor valami nagyon fontosat éreztem meg a háborúról, a történelmi igazságról és igazságtalanságról. Az érzelmi baloldaliság talán ott kezdődött. Nem sokkal később jött a Magyar Tanácsköztársaság. Pusztai gyerek voltam, akkor éppen Vörösmajorban, Nógrád megyében éltünk. Ott találkoztam az első igazi marxistával. Bármilyen furcsa, ez az ember analfabéta volt. Mégis rettenetesen fontos dolgot tudott velem, velünk mezítlábas gyerekekkel megtanítani. Balázs Ferkó bácsinak hívták. A selypi kantinudvaron megtartott kommunista gyűlésről vonultunk haza, vörös zászlókkal. Megálltunk a kastély előtt s az öreg azt mondta: tiétek a kastély, most már akár a rózsákat is letéphetitek! De előbb lelőtte a hatalmas grófi házőrzőkutyát, azt, amelyik néhányszor már lelépte rólunk a rongyos gatyát. S hiába szerettük a kutyákat, azt a bizonyost nem sajnáltuk, hiszen úgy is mondhatnám, a szemünkben szimbólumként egy osztály pusztult el benne. És megrohantuk a rózsalugast, de a virágok előtt megtorpantunk: hát miért tépnénk le a rózsát, ha már egyszer tényleg a miénk! Aztán megbukott a Tanácsköztársaság, jöttek a Prónay-különítmény legényei. Az embereket, köztük apámat is, Balázs Ferkó bácsit is az irodában verték, vallatták. Az asszonyok és mi gyerekek ott álltunk kétségbeesve a kastély falánál. Bentről kihallatszottak a hangok. Lábam előtt egy darab tégla hevert. Nyúltam érte, hogy behajítom a kastély ablakán, de egy asszony kivette kezemből a téglát: mit csinálsz te őrült gyerek, hát halomra lőnek itt mindnyájunkat! Balázs Ferkó bácsit többé nem láttuk. Amikor apámat hazaengedték és mutatta testén a verés nyomait, azt mondta: ha valaki akkor egy féltéglát hajít az ablakba, ezek a gyáva, de vérszomjas Prónay-fiúk ijedtükben Pestig szaladnak. Ez volt számomra a másik sokk. Búskomor lettem, gyötört a bűntudat, gyűlöltem azt az asszonyt, amiért kivette kezemből a téglát. Szentül hittem, hogy minden rajtam múlott. Meg kellett volna tennem — véltem gyerekfejjel s dolgozott bennem a bűntudat, a szándék, hogy helyre kell hoznom amit elmulasztottam. Hát így kezdődött. . . — S hogyan kezdett el festeni? Melyek voltak a másféle látást s az ennek megőrzését, visszaadását meghatározó körülmények? — A Tanácsköztársaság bukása után visszakerültünk szülőfalumba, Diószegre. Ott ministrálni kezdtem a templomban, számomra, pusztai gyerek számára különös dolog volt a templom, a tömjénfüst, hiszen a pusztán ilyesmit sosem láttunk. Ott pedig egy olyan pap volt, aki rajzolgatott, festegetett és nem hitt az istenben. Isten nincs, mondta, csak az van, ami a Földön van. Ez is egy sokk volt, de meggyőző sokk, mert a pap ennél többet is mondott és haladó irodalmat adott a kezembe. Ezt megelőzően én már rajzolgattam. Attól a naptól kezdve, amikor a báróék távolléte alatt mi gyerekek felmentünk gyümölcsöt lopni a kastély padlására, mert ott télen is volt gyümölcs. S ott a padláson rajzokat, színes rajzpapírokat, rajzeszközöket találtunk. A báróné ugyanis rajzolgatott s a kastélyban volt egy kivételesen szép műgyűjtemény. Amikor a pap meglátta rajzaimat, biztatni kezdett. Az elismerés, a sikerélmény és annak varázsa, hogy valamit le tudok rajzolni, meghatározó lett. Mohó kíváncsiság kezdett dolgozni bennem, olvastam, képes albumokra vadásztam, Sosem felejtem el Csók István képeit a Pesti Napló albumsorozatában s a Párizsban hozzájuk írt mélabús, megható szöveget a hazájából elkényszerült festő szenvedéseiről. Mindez már Dunaszerdahelyen zajlott le bennem, mert apám uradalmi gépész lévén csa-4
