A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-04 / 22. szám
Megbeszélés az asztalos műhelyben (balról jobbra: Demeter István, Orbán István és Varga Sándor, a műhely vezetője) Majer Béla igazgatóhelyettes: „Tisztában vagyunk vele, hogy komoly problémáról van szó.” Bronzcsapolás Többen is úgy vélekednek, hogy addig volt nyugodt életük, amíg exportra termelt a gyár. Mindig tudták, mit és mennyit, tempósan dolgozhattak, a tervet időben teljesítették. Aztán a Szlovák Magnezit Művekhez csatolták az üzemet, azzal a megokolással, hogy egy ilyen kis gyár nem működhet önállóan gazdaságosan, s azonkívül a Magnezit Műveknek is kell egy olyan „mindenes üzem", amely alkatrészeket gyárt azokhoz a külföldi berendezésekhez, amelyekből csupán néhány darab van az országban, tehát egy nagyobb vállalat (mondjuk a Kelet-szlovákiai Vasmű) számára egyáltalán nem lenne értelme ilyesmivel bíbelődni, viszont a tapolcaiak játszva elkészíthetik az alkatrészeket, sőt még a meghibásodott gépek javítását is elvégezhetik. Mindezt csinálja is a gyár becsülettel, de emellett még sok egyebet is. Mert hiszen a környéken más üzemek is működnek, s ezeknek gyakran kell ilyen vagy olyan alkatrész, amely többnyire filléres dolog, csak éppen sehol nem kapni, s ha nincs, akkor áll a gép, a termelés-kiesésből adódó veszteség pedig milliókra rúghat. — Az elmúlt évben — mondja Majer Béla igazgatóhelyettes — több mint 2100 féle terméket állítottunk elő. Szinte kivétel nélkül olyan dolgokat, amelyekből legföljebb ha tíz darabot igényeltek. El sem tudja képzelni milyen gondokat szül ez. A mintaasztalosok elkészítik fából a mintát; az öntők kiöntik, a megmunkáló részleg dolgozói „megmunkálják” — szóval mindenki dolgozik azzal az alkatrésszel egy-két napot, aztán kell belőle két darab, s valószínű, hogy többször nem is lesz rá szükség. Lefogadom, hogy valaki már panaszkodott magának amiatt, hogy sokan dolgoznak az adminisztrációban. Ez igaz, csak arra senki sem gondol, hogy ilyen körülmények között képtelenség komolyabban előre tervezni. Itt van például a pelsőci „rocskagyár". Ott tudják, hogy ennyi és ennyi darab kannához ennyi és ennyi tonna nyersanyagra lesz szükségük. Egy ilyen helyen nem kell tervezési osztály, nem kellenek talpraesett anyagbeszerzők, megy minden magától. Nálunk meg? Már jócskán bennjárunk a 77-es évben, de még mindig nem sikerült véglegesíteni a tervet. Mert hát a megrendelés az úgy jön, hogy küldjük postafordultával a kész alkatrészt, mert arra nekik égető szükségük van. — Az öntödében sok a panasz a rossz munkaviszonyok miatt. Mi erről a gyár vezetőségének a véleménye? — Tisztában vagyunk vele, hogy komoly problémáról van szó. Tény az is, hogy néhányszor már ígértünk ezt is, azt is, aztán minden maradt a régiben. Csakhogy ebben az ötéves tervidőszakban valóban megvalósítjuk az öntöde rekonstrukcióját, annál is inkább, mivel a fölöttes szervek is megértették, hogy az üzem fejlesztése elkerülhetetlen. Az volt a baj, hogy mindenütt csak azt a 42 millió koronát látták, amit évente produkáltunk, s közben elfelejtkeztek arról a néhány milliárdról, amit éppenséggel veszteségként könyvelhettek volna el, ha történetesen a tapolcai gyár leáll. S ha már a dolgozókról való gondoskodásról esett szó, azért a pozitívumokat is meg kell említenünk, üzemi lakások épültek, bölcsőde és óvoda nyílt, amely főleg a nők számára jelent nagy segítséget. Fogorvosi rendelőnk is van, csak éppen az orvos hiányzik belőle, amiről persze mi nem tehetünk. A dolgozók munkábajárását is megkönnyítettük azzal, hogy különjáratot biztosítottunk a számukra. Tudjuk, hogy ez még mindig kevés, s teszünk is róla, hogy a helyzet javuljon. Viszont az is igaz, hogy mindez nem megy egyik napról a másikra. LACZA TIHAMÉR (a szerző felvételei) HIVATÁSUK AZ ÉLETMENTÉS Naponta látjuk őket, falun, városon és országutakon hivatásuk teljesítése közben. Az emberek már megszokták, nem nagyon figyelnek fel rájuk, csak ha az esték vagy éjszakák csendjébe sziréna hasít, tudtul adva a pihenő falunak-városnak, hogy egy ember élete veszélyben van, vagy áldozatot követelt a felelőtlenség vagy éppen az egymás iránti közöny. Kevesen gondolnak arra, hogy azok az emberek, akik éjjel-nappal őrt állnak az életünk megmentése érdekében, milyen felelősségteljes munkát végeznek. A mentősök azok az emberek, akik az orvosokkal karöltve ott állanak őrt minden polgártársunk háza előtt, az enyém, a tiéd és mindenki háza előtt akiknek szükségük van segítségükre, csak egy hívás és a szenvedő megkapja a szükséges elsősegélynyújtást, vagy ha szükség van rá azonnal biztos helyre szállítják. Calovoi (Nagymegyer) egészségügyi intézet 12-tagú mentőcsoportja, hivatása tudatában pontos munkát végez. Szükség esetén a leggyorsabban megjelennek az első hívásra falun, tanyákon és városban. Sok gondot okoznak nekik a tanyákra és településekre vezető rossz utak, de az emberségük legyőzi még a legnehezebb akadályokat is, hogy szenvedő embertársuk mielőbb megkapja fájdalmára az enyhülést. A mentősök nehéz felelősségteljes munkájáról Esztergályos János adott felvilágosítást. Ő, már 27 éve vezeti biztos kézzel a mentőautót és Mikolai Ernő társával már közel járnak a milliomodik kilométerekhez, ami a legfőbb, balesetmentesen. Hivatásuk igazi mesterei. 1953-tól rendszeresen adják embertársaiknak a legdrágábbat, a vért. De igazi mesterek a szakmában a tizenkettes mentőcsoport minden egyes tagja, kiképzett egészségügyi dolgozók, akik a tanultakat átviszik a gyakorlati életbe. Naponta van rá lehetőségük, hogy bizonyítsanak, mivel minden egyes mentősre öt hívás is jut naponta és ezenkívül még a beteglátogatások. A csoport tagjai között nagyon jó az egyetértés, jó a kollektíva, néha egy kicsit ugyan hangosabban vitatják meg a szakmabeli kérdéseket, amit maguk között harcnak neveznek, ami nem haragot szül, hanem munkájukban elért szép eredményeket. A tizenkét tagú mentőcsoport minden egyes tagja megérdemli, hogy megemlítsük a nevét: Nagy László, Dercsi Zoltán, Fehér Gyula, Bors Aladár, Bors Antal, Szerényi László, Vida Imre, Herdics László, Szalacsi László és Németh Tibor. A csoport minden egyes tagja becsülettel megállja a helyét és bebizonyították már nemegyszer azt, hogy megérdemlik a dicséretet, megérdemlik azért is, mert több százezres kilométereket balesetmentesen futottak be kocsijukkal. Megérdemlik emberségükért, a betegekkel való bánásmódjukért, megérdemlik a szocialista munkabrigádban végzett társadalmi munkájukért. A múlt év folyamán 250 ezer korona értékű társadalmi munkát végeztek, amiért megkapták a bronzérmet. Ha feltennénk nekik a kérdést, hogy mivel és hogyan töltik a hétvéget, talán hirtelenében nem is tudnának rá válaszolni. Szombat—vasárnap a családé. Ez az egyszerű (és általában igaz) kijelentés a mentősöknél csaknem gúnynak hat: a mentők különleges hivatásuknál fogva — ennek ellenkezőjével találkoznak. Az ő szemükben minden hétvége fekete, sokszor tragikus: ilyenkor robbannak a hétközben felgyülemlett feszültségek, s ezek a kisebb-nagyobb családi perpatvarok válogatás nélkül szedik vétkes vagy ártatlan áldozataikat. Ha a hétvége egybeesik a fizetésnappal, az esetek száma ugrásszerűen nő, és italozással súlyosbodik. Az ünnepnapok szelíd, békés hangulata ébreszti rá a magányosokat elhagyatottságukra: sok magányos ember ilyenkor akar pontot tenni (üres vagy annak képzelt) élete végére. Nagy gondot okoznak az orvosoknak és a mentősöknek a gyerekek, ünnepek alkalmával az engedékeny szülők tudtával szeszesitalt fogyasztanak, vagy a szülők feledékenysége miatt vegyszereket isznak. A serdülőkorban levők különösen bizonyítványosztás idején, ha „nem sikerült a vizsga" a szégyen-vagy a szülői megtorlás ellen vagy valamilyen egyéb lelkibetegség hatására tablettákat vagy divatos hatásos altatót szednek be ahelyett, hogy azért a pénzért cukorkát vennének és az édes ragadós csemegével együtt lenyelnék könnyes-sós bánatukat is megfogadnák, hogy azért is . . . csakazért is .. . megmutatják a tanároknak és a háborgó szülőknek az egész értetlen és érzéketlen világnak. .., hogy ők továbbra is dolgozni és tanulni akarnak. Nehéz és felelősségteljes munka a mentősöké. Segítsük munkájukat azzal, hogy bízunk bennük és értékeljük fáradozásukat. ÖLLÉ FERENC 3
