A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-28 / 21. szám
A fajtám neve: csao-csao Könyörgöm, hagyják kinőni lent is a szőröméi Óhazam Uj-Foundland de lassan itt is meghonosodom Zseb és „zsebeb“ A. napernyő alatt a zsűri ül Bernáthegyi a gazdival EBREVÜ Kutyakiállítás. Ilyen is van. Járási, kerületi, országos, nemzetközi kiállítás, ahol kicsit felemás érzésekkel fordul meg az igazi kutyaszerető ember. Mert tetszik neki a sok szép és kedves kutya, ám nincs éppen elragadtatva az agyonszépített, agyonkozmetikázott ebektől, mert ott ilyenek is vannak. Persze a szegény ebek nem sokat tehetnek saját küllemükről. A farokvégi pemzli, a kutyafején fru-frú, a deréktól meztelenre nyírott rózsaszín kutyatest a gazda műve. Mert vannak ám olyan kutyásgazdák, akik öncélúan olyanra nyírják és idomítják a kutyájukat, amilyen éppen a kutyadivat, amilyenné ők e divat szerint formálni akarják a kutyát. A szegény kutya meg csak tűri, hogy státusszimbólumot csináljanak belőle. Mert hát mit is tehetne. Menjen el világgá? Élje az egyre jobban szaporodó kóbor kutyák életét? Nem. Inkább hordja a kockás mellényt, eszik virágos pléhtányérból, megtanul szobatiszta lenni, és tűri a gazda szeszélyeit. Sok mostanában a kóbor eb. Rengeteg házat bontanak le, rengeteg ember költözik lakódobozba, ahová a kerti, udvari kutyát már nem viszik magukkal. Otthagyjá a romok fölött, s aztán az eb elkezdi a maga kóbor életét. De azért az ember még mindig nagyon szereti a kutyát, persze nem annyira, amennyire a kutya az embert szereti. Azon a kutyakiállításon, ahol ezek a fotók készültek, a bejárati kapu széles környékén autók ezrei parkoltak. A kapuban pedig ott csücsült egy kis korcs, kóbor eb. Szomorú volt. Nézte a tolongó embereket — talán a régi gazdát, vagy egy újat remélve köztük felfedezni. Talán bolhás is volt szegény. A tolongó embersereg rá se hederített a kis kóborra. Mindenki sietett befelé, ahol fajtiszta kutyák százai nyüzsögtek. Köztük gyönyörű fajták, gyönyörű példányok, gazdák, törzskönyvek, szakértők, ebcsaládfák, kinológiai szakkifejezések, meg minden, ahogy az ilyenkor már lenni szokott. Egy ember, aki a felvonultatotl kutyákra nagyon kíváncsi volt — észrevette a kapuban gubbasztó elhagyatott kis árva kutyát. Fényképezőgéppel a kezében odasompolygott hozzá, hízelgő szóval szóllítgatta, ám a kis korcs megriadt, elszaladt. Nem készült róla fénykép, mert a fotográfus ügyetlen volt, a kutyus meg már megtanult félni az emberektől. Mert megtanulta, hogy a kivert kutyáknak félniök muszáj, hiszen gazdátlanok, saját sorsukra hagyatottak, nincs aki kényeztesse őket. Pedig ők nem is várják a kényeztetést. Csak gazdát szeretnének. A fotográfus szomorúan, keserű szájízzel megváltotta a belépőjegyet, aztán egy fél napon keresztül bámészkodott az ugyancsak kedves, ugyancsak szép, zsűrizett kutyák között, de azt az elszaladt kis kóbor ebet nem tudta elfelejteni. Közben fényképezett. Kép és szöveg: — k — Három lacipecsenyét kérek! Kettőt nekem, egyet a gazdámnak. Ö fizeti. Pincsik az ölben 16
