A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-05-28 / 21. szám

Már az első héten hazaküldték az iskolából a szüleihez, mert figyelmetlen, feledékeny és nehéz felfogású volt, ráadásul állandóan verekedett, végül mérgében a tanítójához vágta a tintatartót. Világos esete ez a veleszületett gyengeelméjűségnek. Az orvosok semmi reményt sem fűztek hozzá. Habicht mérnök felesége mégis ezt a gyermekét szerette a legjobban. Rájött, hogy kiváló fej számoló — ebben kimondottan tehetség. Még a háború előtt fogadott hozzá egy idősebb nevelőnőt, aki naponta gondozta, törődött vele. Ezt a gyengeelméjű gyereket Brúnónak hívták.

Egyik ismerősöm mesélt róla, aki a háború alatt Reenemündében teljesített szolgálatot. Egy hatvanesztendős tanárnál lakott, ö lett Habichtéknál a nevelőnő utóda az utón a rejtélyes október 4-i „légitámadás“ után. Reenemündét addig egyszer sem támadták a szövetségesek bombázói. Ugyanis semmi jele nem volt annak, hogy ott valami fontos katonai objektumok lennének. Nem is volt, kivéve azt az egy föld alatti gyárat, ahol állítólag valami titokzatos dolgokat állítottak elő, de senki sem tudta valójában, hogy mit. Október 4-re virradó éjjel egy kisméretű bomba telibe találta Bruno nevelőnőjének házát. Csupán ő halt meg, mivel az idős hölgy egyedül lakott. Ugyanakkor a parancsnokságon esküdöztek égre-földre, hogy a messzi környéken egyetlen ellenséges repülőgép sem mutatkozott. Messzehordó lövedékre gyanakodtak aztán. De hogy miért éppen Bruno nevelőnőjének a házát szemelték ki a doveri angol messzehordó ágyúk, azt senki sem tudta megmondani.

Az idős tanár készséggel elfogadta Habiohtné ajánlatát. Magánórákat adott, hogy valamicskét hozzákeressen a nyugdíjához, mert arra sosem volt elég pénze, hogy legalább krumplit vehessen a feketepiacon. Ámde nem tudta, hogy Bruno agyalágyult. Csak az első találkozásukkor jött rá. A gyerek lehetett úgy tizenöt éves, hatévesnek tűnő bamba ábrázattal s néhány óvodáskorra jellemző szokással. A foglalkozási óra alatt vagy a legyeket dobálta, hajkurászta, még be is kapkodta, vagy azzal szórakozott, hogy az orrába dugdosta a töltőtollat, végül a tanítója nadrágját is leöntötte pótkávéval, amit Habichtné asszonyság készített neki. Erre ő felállt és el akart menni. A kétségbeesett aszszonyságnak bizony sok rábeszélésébe került, hogy helyrehozza fiacskája baklövését, még a honoráriumot is felemelte és megígérte a tanárnak, hogy vacsorát is kap, ha vállalja Bruno oktatását. A bamba kölyök is mintha egyszeriben hízelegni akart volna: a tanár úr elé állt, vigyázba vágta magát és hangosan darálni kezdte a nagy egyszeregyet, az osztást és a gyökvonást.

— Kivételesen tehetséges fejszámoló, képes megjegyezni bármilyen képletet — magyarázta az anyja. — Fejből tudja Reenemünde valamenynyi telefonszámát.

Bruno már fújta is az első hatyan telefonszámot az előfizetők teljeseimével együtt. A nyelvtani fogalmakat azonban már nem volt képes felfogni, a történelem sem ment neki, sőt képtelen volt akár egy mondatot is értelmesen elolvasni. Pedig csaknem tizenöt esztendős volt már! A tanár szinte minden alkalommal számolta még a perceket is, hogy mikor jön el végre a vacsora ideje, sohasem tűnt neki az egy óra ilyen hosszúnak, soha ilyen kellemetlenül nem ment még órát adni.

Körülbelül egy hónapra rá rajtakapta Brúnót, amint az utcán a kisebb gyerekeket üti-veri. Fejbeverte a hét-nyolc éveseket, elgáncsolta, s

JOSEF NESVADBA:

amikor a földre estek, rugdosta őket.

— Bruno — kiáltott rá a tanár úr már messziről, de nem szaladhatott, mert különben is nehezen szedte a levegőt, így aztán az esztelen kölyköt a mészárosné fékezte meg, aki a szemben levő mészárszékből jól látta az egész jelenetet. Elkapta a gallérjánál fogva — jó izmos nőszemély volt — és egyszerűen átpenderítette a falkerítésen a Habicht villa kertjébe. A kárvallott gyerekeket meg behívta magához és kimosta a zúzódások okozta sebeket.

— Ezt csinálja lépten-nyomon — bizonygatta az elképedt tanárnak. — Ez az ütődött! Intézetbe való az ilyen. Ha nem lenne olyan nagy kutya az apja, már biztosan elvitték volna. Mindenki azon csodálkozik, hogy maga eljár hozzájuk.

Azan az estén Habichtéknál különösen kiadós volt a vacsora, a pótkávéban érezni lehetett a néhány

szem valódi szemeskávét. Bruno sem rosszalkodott különösebben, csak ült és a szoba egyik sarkát bámulta durcásan, s a tanár úr így nem tudta rászánni magát, hogy a gyerektől számon kérje a történteket. U- gyanazon az éjszakán a városban nagy riadalmat keltett az újabb katasztrófa. A hentesné háza, aki Habiohtékkal szemben lakott, hasonló módon vált romhalmazzá, mint a nevelőnőé: kisebb légi bomba vagy messzehordó ágyú lövedéke találta telibe. A szerkezet az ablakon át hatolhatott a helyiségbe, ott bent robbant fel, s romba döntötte az egész házat. A hentesné is bennégett.

Bruno másnap egész nap vigyorgott. A tanár urat szorongás fogta el.

— Ki ügyel a gyerekre egész nap? — tette fel a kérdést óvatosan Habichtnénak vacsora közben.

— Senki. Nagyon rendes. A veranda végében csinált neki az apja egy kis műhelyt, ott játszogat magának naphosszat.

— Szívesen megnézném azt a helyiséget.

— Nem... ! — hördült fel a gyerek, szinte toporzékolt a dühtől, s vörös volt, mint a pulyka.

— Senkit sem enged be oda —

magyarázta az anyja. — Ez a saját birodalma — mondta, s közben intett a szemével, hogy ne ingerelje tovább a gyereket. — Néha benézek hozzá a kulcslyukon — mesélte aztán, amikor a kapuig kísérte a tanárt. — Egész nap építőkockákkal meg összerakható szerkezetekkel játszik. Néhány dolgot az apja is hozott neki a gyárból. Teljesen ártatlan játék, amit csinál.

— Gondolja? — jegyezte meg a tanár, ahogy tekintetét újból a hentesné rombadőlt házára vetette. — Az ember már az ilyen gyerekeknek sem hihet! Utóvégre beteg! Intézetbe való...

Hanem ezzel nagyon maga ellen ingerelte Habichtnét. Most már a tanárt is a szomszédok közé sorolta, akik gyűlölték Brúnót.

— Ugyan kérem, tévedni tetszik, a magam módján még szeretem is. Sajnálom. S azt hiszem, hogy intézetben a gyerek is jobban érezné magát.

— Soha! — dobbantott határozottan Habichtné. — Míg élek, nem engedem!

A tanár elhatározta, hogy legközelebb maga néz utána, mit művel Bruno a műhelyében. A bejárati ajtóból egyenesen a verandára ment. A fiú be sem csukta maga mögött az ajtót. Épp egy megkötözött kiscicát kínzott az indukciós készülék áramütéseivel. Az állatkában már alig volt élet, amikor a tanár közbelépett. Bruno nem akarta odaadni. Csendben dulakodtak egy ideig, a gyerek hörgött valamit dühében, de érteni nem lehetett, a tanár meg újra szúrást érzett a szíve táján. Véget kellett hát vetni a viaskodásnak. Lekent egy jókorát Brúnónak. A gyerek erre a sarokba ugrott és gyűlölt tekintettel nézett rá.

— Krumme! — kiabálta. — Du, Krumme... !

Bruno nevelőnője volt „krumm“, vagyis sánta. A tanárt Brettscheidernek hívták. Tudta ezt jól a gyerek is. A tanár különös borzongást érzett. Letette macskát a fűre és elment. Aznap nem tartotta meg az órát. Nem akart találkozni Habichtnéval sem. Elment a férje után a gyárba.

Hosszú föld alatti folyosókon vezették végig, két őr előtte, kettő mögötte, a fejesek bunkerja volt ez. Habicht mérnök ingerülten fogadta.

— Tudom, hogy a fiamnak sok minden van a rovásán. Haszontalan kölyök. De hogy mi köze lenne a korábbi két katasztrófához, azt nem értem.

— Majd meglátjuk — mondta a tanár. — Mindenesetre ma éjjel nem alszom otthon a világért sem. Megleshetjük ketten a kertből.

A tanár ugyanis egy kisebb villában lakott mindjárt az állomás mellett.

— Bocsánat, de nekem más gondjaim is vannak. Ennél sokkal fontosabbak ... — utasította vissza Habicht az ajánlatot.

Reggel azonban nyomban odaszaladt. Az éjjel ugyanis egy kis bomba megsemmisítette a tanár lakását. Éppen az ágya mellett robbant fel. A tanár jól látta a kertből a rakéta fénylő röppályáját. A lövedék csupán tenyérnyi volt és füstcsíkot hagyott maga után.

— Megyek a városparancsnokságra — mondta Habichtnak. — Nem jönne velem?

Abban az időben von Schwarz őrnagy volt a városparancsnok, a kísérleti telep vagy a gyár is az ő parancsnoksága alá tartozott. Bejutottak hozzá.

— Különös história! Szinte hihetetlen. S maga ezt lehetségesnek tartja? — fordult von Schwarz a mérnökhöz. — Gondolja, hogy a gyereknek köze van ezekhez a katasztrófákhoz?

Habicht dadogott, hebegett, elvörösödött, majd falfehér lett, nem tudta, mit mondjon. Végül von Schwarz ráförmedt.

— Bevallom, őrnagy úr — kezdte a mérnök —, egy hónappal ezelőtt hazavittem az új titkos fegyverünknek, a V—2-nek a tervrajzait. A tervezés olyan sok munkát igényelt, hogy kénytelen voltam otthon is dolgozni rajta. Meglehet, hogy a gyerek valami úton-módon hozzájutott azokhoz a papírokhoz. Számtalan dologra pontosan emlékszik. Vannak dolgok, amikben kimondottan tehetség.

Ez a közlés eldöntötte az idős tanár további sorsát. Egyrészt, mert tudomást szerzett a titokról: miféle fegyvert gyártanak az ottani gyárban. Másrészt meg, mert a mérnök fia egyszeriben nagyobb érték lett, mint aki a nyomára vezetett. A tanár koncentrációs táborba került. Tulajdonképpen így menekült meg.

— Nahát, ez a gyerek zseni! — jelentette ki von Schwarz, amikor Habicht mérnökkel és a parancsnokság szakácsával elindultak Brúnóhoz.

— Inkább eszelős — mondta Ha-> bicht, — orvosi bizonylatunk is van róla.

— Hát nem érti, maga fafejű, hogy mi sikerült ennek a gyereknek? Az, amit maga húsz munkatársával nem képes megoldani, hogy rakétáink célba találjanak, amit nem tudunk pontosan bemérni. Ez az alig tizenöt esztendős félkegyelmű kölyök meg távolból is célba talál hozzávetőleg félméteres pontossággal! Érti már, milyen fontos lenne, hogy a V—2 Londonban meghatározott célpontokat semmisítsen meg? Nem kellene akkor csak találomra kilőni őket.

Habicht egy ideig hallgatott.

— De hisz a bemérés terveit haza sem vittem.

— Hát persze, hisz ilyen tervek nem is léteznek. Ez az ön fiának a műve.

És von Schwarz megparancsolta a szakácsnak, hogy készítsen jobbnál jobb cukrászsüteményeket. Négy év, óta először használt a szakács tejszínt a párizsi szelethez, töltött tejszínhabos süteményt, köpült vajat a csokoládés tortához.

10