A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-28 / 21. szám
VARGA ERZSÉBET: LESZBOSZI VERSEK 1. DAL Anyám, ó, édes, édes anyám! Nézd: arcom sápadt, a szám dadog, bőrömet láz futkossa végig: érzem, nagyon beteg vagyok. Anyám, ó, édes, édes anyám! Hidd el, nem bírom már tovább; szívemet Afrodité bántja: legény kell nékem — eressz ki hát! 2. ALKAIOSZ ÉS SZAPPHÓ — Te tiszta, mézédes mosolyú, te szép! Ha nem pirulnék, mondana szám szelíd baráti szót, de látod, én biz’ félek előtted elejteni szómat. — O, te rosszcsont, ó, te gazember! Ékes szót, nemes-szép gondolatot ha vágynál szólni, nem félnél. De alattomos vagy, jól tudom én azt. 3. SZAPPHÓ SÓHAJA Ó, talán már holnap itt lesz! Talán már holnap velem leszl De ma egyedül — ó, AfroditéI — ma még egyedül fekszik le Szapphó! KONOZSI felvétele ESZMECSERE A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR ÚJSÁGÍRÁSRÓL Bruno nekilátott és úgy majszolta a süteményt, mint a malac. Nekihasalt s csaknem az orrával turkált a sokféle sütemény és díszes torta között. A szakács szinte megdermedt a látványtól, Habichtné meg amiatt aggódott, hogy a gyerek elrontja a gyomrát. — Várj! — markolta meg az őrnagy keményen. — Naponta kapsz ilyen ínyencfalatokat, ha megmondod nekünk, hogy is csinálod tulajdonképpen? — Mit? — kérdezte a gyerek helyett az anyja. — Nem csinál ez semmi rosszat, jó fiú ez. Az őrnagy nyersen a falhoz lökte az asszonyt. — Hogyan méred be a pontos célt a kis rakétáiddal? — ordította a kérdést Bruno fülébe. — Valid be, mert különben elverem a feneked! — és kihúzta csizmaszárából a lovaglóostorát. Megsuhogtatta a levegőben, mire Habichtné elájult. Senki sem törődött vele. A kölyök makacsul bámult a szoba egyik sarkába és az állára tapadt krémmaradékot nyalogatta. Látszott rajta, hogy nem érti az egészet. Nem is védekezett, amikor az őrnagy verni kezdte. Végül von Schwarz eltörte a lovaglóostorát, egészen beleizzadt és nagyot sóhajtott. Elengedte a kölyköt, kihúzta magát és szinte üvöltötte Habicht mérnök felé: — Reggelre tudja meg, hogy ez a suttyó miként csinálja, mert különben rögtönítélő bíróság elé kerül az egész család. A rokonsággal együtt — tette hozzá már az ajtóból. A kapu előtt épp akkor ugráltak ki az autóból az SS-legények és körbefogták a házat. Von Schwarz még az autóban is dühöngött. Azon az estén már nem tért vissza a városházán levő irodájába, a katonái között töltötte az éjszakát. A városházán csupán a szeretője s egyben titkárnője maradt, akit a háború elején szedett fel valahol Olaszországban. Meghalt a többiekkel együtt, mert a városházát rakétatalálat érte azon az éjszakán. A lövedék most a tetőn át hatolt az épületbe, s így tűz martaléka lett az egész. A laktanyákban riadót fújtak, az őrnagy felcsatolta gyorstüzelő pisztolyát és Habichtékhoz vitette magát. — Hol van Bruno? — kérdezte szárazon a mérnököt. A szülők reszkető hangon válaszolták, hogy a gyerek éppen lefeküdt. Ott találták a verandán a sínek mellett, ahogy éppen egy másik rakétát szerelt a játék kilövőszerkezetre. Von Schwarz hátulról lőtte le, a tarkóját érte a golyó. Habichtné rávetette magát, ki akarta tépni kezéből a pisztolyt, szinte magánkívül volt, fépte a haját, szaggatta a ruháját. — Mit vétett ez magának? Maga gyilkos! Az őrnagy magyarázni próbálta neki: — Nem tűrhetjük, hogy valaki megölje a hozzá közelállókat csak azért, mert valamivel megbántották. Ráadásul ilyen modem technikával. Egyszerűen őrült volt. — És maguk mennyivel különbek! Hány embert ölnek meg rakétáikkal Londonban? S az angolok közül vajon ki bántotta magukat egy kicsikét is. Nincs okuk a gyilkosságra! Maguk az örültek, mind, ahányan csak vannak... Von Schwarz azonnal le akarta tartóztatni, de hirtelen felbúgtak a szirénák. — Nem kell! — kiabált a telefonba az őrnagy. — Fújják le a riadót. A veszedelmet elhárítottam ... De nem fejezhette be a mondatot, mert abban a pillanatban már robbantak is a gyújtóbombák a belváros területén. Fordította: Vércse Miklós A Csallóközi Kulturális Napoknak ma már szerves része az a rendezvény, amelyet szemérmesen a „csallóközi írók találkozójának" neveznek. Nem titok, hogy ezen az összejövetelen (de talán mondhatnék „szemináriumot" is) más vidékekről származó csehszlovákiai magyar írók, költők is résztvesznek, részben azért, hogy ismerkedjenek a tájjal, az itt élő emberekkel, de azért is, mert amiről itt szó esik, nemcsak a duna- Szerdahelyiek vagy a somorjaiak magánügye, hanem közügy, mindnyájunkat érintő dolog. Az idei találkozó résztvevői között szép számmal akadtak újságírók, szerkesztők is, ami nem volt véletlen, hiszen a téma — „Publicisztikánk helyzete" — Dunaszerdahelyre csábította azokat is, akik nem művelik a szépirodalmat. Két vitaindítónak szánt előadást hallhattunk. Bodnár Gyula, az Új Szó szerkesztője a csehszlovákiai magyar újságírás helyzetét próbálta meg fölvázolni és jellemezni — kritikusan ugyan, de inkább a jelenségek, tünetek fölsorolására szorítkozva, mintsem a negatívumok okait kutatva. így is tanulságos volt azonban, amit mondott. Véleménye szerint a csehszlovákiai magyar publicisztika színvonala elmarad az átlagostól; az újságírók nem ismerik eléggé a publicisztikai műfajokat, s többnyire csak a riportot művelik, ami újságaink egyhangúságát, elszürkülését eredményezi, annál is inkább, mivel sok riport csak külsőségeiben tekinthető riportnak, lényegében tudósítás vagy fölsorolás. Elgondolkoztató — jegyezte meg —, hogy a viszonylag népes csehszlovákiai magyar újságíró gárdára milyen kevés riportkönyv jut. Már az is szinte ünnepnek számít, ha a tudósítások szintjét alig meghaladó írások tömkelegében egy-egy eredeti hangvételű glosszára, karcolatra, egy-egy mélyebbre hatoló, az összefüggéseket is láttatni kívánó riportra bukkanunk. Bodnár Gyula nem foglalkozott részletesebben a nyelvi kérdésekkel, csak érintette a szürke stílus, a nem szabályos nyelvhasználat problémáját. A másik előadó — Kovács László, a Nyitrai Tanárképző Főiskola adjunktusa — viszont erre összpontosított. Vizsgálatának tárgyát a Csallóköz c. járási lap néhány legutóbbi száma képezte. Kovács László megjegyezte hogy a magyar nyelvű járási lapok közül a Csallóköz messze kiemelkedik — ennek ellenére igen sok szabálytalanságot és pontatlanságot kell szóvá tennie. E helyütt nem áll módomban még csak a fontosabb észrevételek és megállapítások ismertetése sem, s talán ez nem is lenne célszerű, hiszen a kiragadott részeknél sokkal többet mond a teljes elemzés, amelyet — remélhetően — hamarosan olvashatunk majd valamelyik központi lapunkban is (feltéve persze, ha Kovács László ebbe beleegye'zik), annál is inkább, mivel amit a járási lapok ürügyén megtudunk belőle sok esetben a központi lapokra is érvényes! A vita során egyre inkább szaporodtak a megválaszolatlan kérdések. Szó volt arról, milyen fontos szerepet töltenek be a magyar nyelvű járási lapok, ennek ellenére színvonaluk igen alacsony, elsősorban azért, mert tapasztalatlan és kisszámú gárda — többnyire egy szerkesztő és egy fordító — állítja össze hetente az anyagot. Az egyik felszólaló (a galántai járási lap szerkesztője) arra kérte a központi lapok munkatársait, szenteljenek nagyobb figyelmet a magyar nyelvű járási lapoknak, s ha mód van rá, segítsék a kevés tapasztalattal rendelkező szerkesztőket. A további figyelemre méltó hozzászólásokból nem idézek. Annyit azonban leszögezhetünk, hogy bár ezt az eszmecserét érdemes volt megrendezni, senki sem gondolhatja egy pillanatig sem, hogy a problémák megoldódtak. Ahhoz ugyanis időre és egy sokkal nagyobb fórumra lesz szükség. Mindenki egyetértéssel fogadta azt a javaslatot, hogy az Irodalmi Szemle szerkesztősége szervezzen egy vitát a lap hasábjain a csehszlovákiai magyar újságírás helyzetéről. — lacza — 11
