A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-21 / 20. szám
PRÓZAlRÓINK ARCKÉPCSARNOKA SZABÓ BÉLA (1906 -) „A mélyből, a szegénységből, a »szegényszagból« jött: ezt a levakarhatatlan élményréteget hordozza testén és lelkén páncélként. Ez a riasztó emlék, ez a vádló valóság: Szabó Béla bűvköre. Az első perctől, amint a német fasiszták meggyújtották a könyvmáglyákat, tudtam, hogy pusztulniuk kell. E hitemben oly erős és biztos voltam, hogy soha egy percre sem szédítettek el a német fasiszták harsogó győzelmei. Azt is tudtam, hogy igazi könyvet, művet az író, a művész minden korban s társadalmi rendben alkothat, csak a fasizmusban nem. Rám borzalmas hatással volt ez a korszak és rossz napokon, álmaiban ma is viaskodom a fasiszta gyilkosokkal. Nagyon szeretem a könyveket. Általuk lettem erős, oly erős, hogy szívem mélyén tudtam, éreztem, hogy túlélem a fasiszta gyilkosokat. Mindazt, ami ma bennem érték, a legkiválóbb írók, legjobb műveiből gyűjtöttem össze. Emlékszem, már suhanc koromban nagyon szerettem a Nyugatot és valószínű, hogy 1920— 22-ben én voltam az országban az egyedüli inas, aki az összegyűjtött borravalókból kéthetenként megvásárolta a drága Nyugat folyóiratot. Hogy mennyi volt az ára, azt ma már nem tudom, de biztos, ha még egyszer annyit kértek volna érte, akkor is habozás nélkül megadom. Csak aki rajong a könyvekért, annak jut eszébe, hogy regénye hőse álmában Párizsba repül és ott az Ezen belül sebezhetetlen, és csak e körből sebezhet halálosan, A páncélt, a bűvkört mindenüvé magával hordozza: akik éhesek voltak és éhesek maradtak, belőle szólnak és általa vádolegyik vámhivatalnok kérdésére, hogy kit keres Párizsban, nyomban rávágja, hogy rokonait, gróf Monte Christót és Goriot apót. (Lásd Marci a csodakapus, 207. old.) A haladó szellemű írók lelkiismerete döntötte el életemben, magatartásomat és hovatartozásomat. Azt a részvétet és együttérzést, amit emlékezetem óta mindig azokkal szemben éreztem, akik nálam nyomorúságosabbak, gyengébbek és szegényebbek voltak, az írók oltották belém. Később a nincstelenekkel és az éhező gyerekekkel való együttérzés olyannyira uralkodóvá vált bennem, hogy a fájdalmas izgalomtól torkom összeszorult, ha láttam, hogy valaki önhibáján kívül szenved. Akkor már szerelmese voltam az irodalomnak. Szerettem Petőfit, Adyt, Móricz Zsigmondot, Kosztolányit, Gelléri Andor Endrét, Nagy Lajost, József Attilát, Illyés Gyulát és Pap Károlyt. Nagyon szerettem Haáeket meg Balzacot, és Tolsztojt és sok más írót. (A névsor itt nem rangsorolást jelent.) Móricz Hét krajcárját többször olvastam és persze a Légy jó mindhaláligot is. Akkor született meg bennem az a vágy, hogy én is írok egy ilyen könyvet, amely gyerekeknek és felnőtteknek egyanak. A mélyből jött és most magaslati levegőt szív és áraszt" — írta Szabó Béláról Fábry Zoltán. Bár Szabó Bélát manapság prózaíróként tartjuk számon, lírikusként indult (a két világháború között négy verskötete is megjelent), s irodalmunknak azon a területén működött, amelyet napjainkban szocialista líraként értékelünk. Szabó Béla 1906-ban született Nagymihályon. Kassán járt iskolába, később szabósegéd, majd különböző lapok munkatársa volt. Mint az „éhség költője" lépett az irodalomban, s verseiben eljutott a tudatos lázadásig, a szocialista eszmeiség vállalásáig és világbakiáltásáig. Első, életrajzi motívumokkal átszőtt, kétkötetes regénye — az Ezra elindul — 1935-ben látott napvilágot. A fasizmus uralomra jutása után bujdosni kényszerült, a februári győzelem után az Új Szó szerkesztője lett. 1951- ben Az első ajándék címmel adta ki elbeszéléseinek gyűjteményét: ez a szerény könyv váltotta ki az első heves vitát a fiatal csehszlovákiai magyar értelmiség körében. 1955-ben Marci, a csodakapus címen ifjúsági regényt adott ki, amely szlovák nyelven is megjelent. Egyik legjobban sikerült alkotása A menyasszony (1956) című kisregénye. Hőse pártában maradt cselédlány, akit egyszer félrevezett egy szélhámos, s azután mindig menyasszonynak képzeli magát; állandóan a férjhezmenésről ábrándozik, mígnem az igazság felismerése tragikus halálba sodorja. A fasizmus és a zsidóüldözés fojtogató légkörét ábrázolja Szabó Béla következő regénye, A család kedvence (1957). A mű tárgyát az író közvetlen élményeiből, a zsidóság átélt tragédiájából meríti. Következő könyvei — Az élet peremén és a Napló 1956 — naplójegyzetek, karcolatokat tartalmaznak. Legújabb regényei a Hűség (1968) és a Mindhalálig (1972). Válogatott verseinek gyűjteményét 1975-ben jelentette meg a Madách Könyv- és Lapkiadó Kenyér meg tej címmel. ránt szól. Meg is írtam: Marci a csodakapust. Ugyanakkor Kosztolányi: Édes Annája ösztönzött A menyasszony megírására. Fájdalmas keserűségemen — hogy nem tanulhattam tovább és túl a hat elemin nem járhattam iskolába — csak a könyvek enyhítettek, ök voltak azok, akik a betűk, a szavak emberségével azt a hitet oltották belém: hogyha másképp nem megy, akkor olvasva tanuljak. A könyveket idővel már a szerzők szerint válogattam, rostálgattam. Egy-egy jó könyv úgy hatott rám, mintha egy sötét helyiségben hirtelen villanyt gyújtottak volna. A könyvek révén a világ kusza dolgai elrendeződtek bennem. Későbbi tapasztalataim igazolták sejtelmeimet, hogy egy fasiszta képtelen egy igazi könyvet, vagy olyan művet megalkotni, amelynek köze volna a világirodalomhoz, vagy a világ művészetéhez. A művészet az én oldalamon állt, ezért rajongtam én a könyvekért és minden más alkotásért. Persze azt is megmondhatom, hogy a könyvet még a fasizmus előtt is nagyon szerettem és a nagy ínség és éhség korát könyv nélkül alig vészeltem volna át. Szerettem a festészetet is és abban az időben, amikor az elmei iskolában Rákóczi Ferenc bajszát meg mentéjét rajzolgattam, nagy hatással volt rám Mousson Tivadar festészete is. Emlékszem, ahogyan a kisvárosban a piacon és a templom előtt festett szorgalmasan és kopottan: így rakta a kemény papundeklire a gazdag, ragyogó színeket. Nagyon halgatag ember volt. Többnyire festőállványával úgy járt-kelt, akárcsak én elmaradhatatlan könyveimmel. Soha egy szót nem váltottunk egymással, de ha a határban, a városon kívül találkoztunk, mindig udvariasan köszöntem neki, ő pedig bólintva visszaköszönt. De nem mosolygott, mintha nem volna rá ideje. Azt hiszem olyan szegény volt, mint én, és aki szegény, annak soha nincs ideje. Gondjai felfalják az ünnepnapjait is. ö pedig szegény volt. Széles fekete karimájú kalapot viselt. Nagyon sovány is volt, és állandóan szemüveget hordott. Sokszor kísérgettem a tűző nyári napon, vagy a téli fagyban és figyelgettem, hogy keveri festményén a hó fehérjét a kékkel. És nemegyszer gondoltam arra, hogy a színeket ő úgy szereti, mint én a költeményeket és általában a könyveket. Gyötrő vonzalom fűzött a könyvekhez. Emlékszem, ha éhezés közepette pénzhez jutottam, akkor dacból, konok szegénységből és az emberiséghez való ragaszkodásból könyvet vásároltam. Bizonyára már akkor sejtettem, hogy az igazi könyvnek semmi köze nem lehet a fasiszta pusztításhoz. És lám, újra beszélnem kell a fasizmusról. Hiába, ha nem ismétlem a refrént, ami foglalkoztat állandóan, akkor az egész mondanivalóm mit sem ér. Én az igazi értéket csak úgy tudom feltárni és felmutatni, ha a fasizmus lényegét érintem és megtörténik az összehasonlítás. Aki tőlem egy könyvet olvasott és a mondandóm annyira megtetszett neki, hogy tollat ragadott és írt nekem, akkor én arról az olvasóról bizonyos voltam, hogy antifasiszta. Aki nem értette könyveimben az antifasizmust, az az irodalomhoz sem értett, és nem ismerte azokat a nemes emberi kapcsolatokat sem, amelyek láthatatlan szálakkal fűzik össze az értő embereket, akik mindig hajlandók egymásnak segíteni. Hát ezért kell nekem mindig beszélni a szenvedésről, meg a rémületről, amit a fasizmus okozott nekünk. És ezt a vaskarmú rémületet csak úgy tudtam naponta elviselni, reggeltől estig, hogy sokat olvastam és ezenkívül sokat beszéltem emberekkel, ismerősökkel és ismeretlenekkel, akikkel az utcán találkoztam és szót váltottam velük csak azért, hogy felfedezzem bennük a jót, a nemeset. Az emberek nagy része gyűlölte a fasizmust. Jellemző az is, hogy nyilatkozni mertek előttem, nem féltek tőlem, úgy látszik az arcomon is volt valami, ami bizalomra ösztönözte őket. Ez a fajta bizalom a fasiszták előtt rejtve maradt. A fasisztáknak ugyanis soha nem voltak barátaik, csak cinkosaik. A barát és cinkos közt oly nagy a különbség, akárcsak Dosztojevszkij Raszkolnyikovja és HHler Mein Kampf-ja között. Ha egy jó könyvet olvastam, otthon éreztem magam, holott abban az időben nem volt otthonom. Ott aludtam, ahol adódott, ahol lehetett. De a könyv mindig kidagadt a zsebemből, kellett, hogy nálam legyen készenlétben, különben élni se tudtam volna, és a fasizmussal sem tudtam volna megbirkózni. Lehetetlen lett volna kibírnom és vállalnom önmagamat, a testvért és anyát. A könyv az volt számomra, mint a méhnek a virág, amelyből a mézet, a reményt, az életet gyűjtögette. A könyv szeretete 14
