A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-21 / 20. szám
Erdélyben valóban alkalma volt olyan tájakat, várakat megörökíteni, melyekhez hasonlót másutt nemigen láthatott. Élt is az alkalommal és művészi szinten hagyta ránk erdélyi útjainak szemléltető emlékeit. Hogy csak néhányat említsek a sok közül: Marosvásárhely, a Rodnóti-kastély, Budvar, a Szent Anna-tó, Abrudbánya, Detonáta, Leánykakő, a költői Telekikastély, Sepsiszentgyörgy. A Szent Anna-tó vidékéről írt beszámoló volt Jókainak a hatodik úti levele, egyben ekkor az utolsó. A folytatás harminc évvel később következik, amikor választói körútja során járja be a Háromszéki-medencét, 1881-ben. Ekkori élményeinek anyagából írja meg a honfoglalás korát tárgyaló Bálványosvár című történeti regényét. Bálványosvárat a Szent Anna-tó keleti oldalán magunk is útba ejtjük, amint Bálványosfürdő érintésével Kézdivásárhely felé tartunk. Ma is sokat beszélnek még a Bodokihegységben levő csodatevő Büdösbarlangról, amelynek belsejében szénsav- és kénhidrogén-gázok özönlenek fel. E gázokat valamikor gyógyászati célokra használták: köszvényes-csúzos betegek légfürdőt vettek a barlangban, de nagyon kellett vigyázni, mert a feltörő gázok fulladást okozhatnak. Jókai ezt így jegyezte fel: „Ez élet hosszító hely. Csodatevő titok. Aki ebbe belép, úgy ahogy én járok, csak testével a halál országában, a fejével kinn, az élei világában: annak minden tagja újra feléled, megifjodnak elalvó vágyai... vére újra felpezsdül...“ Jókait az illyefalvi kerület választotta meg képviselőjének 1881-ben. Ez alkalommal Sepsiszentgyörgy díszpolgári oklevelét is megkapta. Székelyföldi utazásainak gyűjtése alapján írja meg Bálványosvár, Háromszéki leányok és Domokosok című műveit. De már előbb J is írt a székelyekről (Laborfalvy Róza is székely volt). A székely asszony és Az érc leány című elbeszéléseiben. Az erdélyi kutatások, az erdélyi utak a nemzeti visszahatásnak kritikus éveiben történtek. Gyógyírt keresett és talált Erdélyben, ahogy Vita Zsigmond írja: „Jókai egy súlyos válság idején kereste a nép számára a megtartó erőket, és azokat az erdélyi történelemben, a természetben és a nép munkás kezében valóban megtalálta." Jókai második erdélyi útja során 1858-ban Dél-Erdély megyéit járta be, ahol románokkal is kapcsolatba került. A második út indítékára Dávid Gyula mutat rá: „Jókai — akit orvosai küldtek a hegyek közé meggyengült tüdejének rendbehozatalára — eleve azzal a szándékkal indult el, hogy tárgyi ismerete‘ két gyűjt az akkor már formálódó Szegény gazdagokhoz." A Hátszeg vidékét utazta be; itt zajlott le — ahol a Sztrigy folyó a Marosba ömlik — a szabadságharc egyik utolsó véres csatája a Piskihíd birtokáért. Ma már csak romjaiban van meg a nevezetes híd a Sztrigy fo! lyón; mikor a császári csapatok elfoglalták, mondotta Bem apó: „Vagy visz- I szaveszem a hidat, vagy meghalok." S mire 1849. február 9-én a nap Déva vára felett lebukni készült, eldőlt a csata sorsa: a honvédek szilárdan tartották a hidat, s a. császáriak vad futásban menekültek Szászváros felé. 1000 osztrák és 650 magyar katona vesztette életét az Erdélyért vívott ütközetben. A véres csatát Petőfi is megénekli A négy nap dörgött az ágyú című versében. Jókai 1858-as útjának céljai Hátszegi báró (Fatia Negra) viselt dolgainak felderítése volt. Ennek eredményeként írja meg Szegény gazdagok című regényét. Jókai később a Tengerszemű hölgy című regényében ír az utazás előzményeiről: „Házi orvosunk"... mondta, hogy: „Nem kell neked semmi orvosság, hanem menj utazni..." Megfogadtam az utasítást, s ősz kezdetén vállalkoztam I egy merész útra, lóháton bejárni Erdély : nyugati havasait... Végigjártam úti kíséretemmel ... a Bihar-hegységet, rátaláltam a sziklasírra, mely alatt a hőshalált szenvedett Jó barát, Vasváry Pál nyugszik . ..“ Lázár Kálmán már 1853-ban felhívta az író figyelmét Hátszegi báróra. Jókai aprólékosan felderítette a báró körül kialakult középkori rablólovag-históriót. Útjának eredményeiről „More patrio" címmel útleírásban számolt be. Természetes, hogy a román lakosságú vidéken tett utazásai további erdélyi tárgyú műveire is hatással voltak. így a Bórdy család, a Kétszarvú ember, az Erdély aranykora, a Törökvilág Magyarországon, a Véres könyv című és más műveiben is találkozunk román szereplőkkel. Az író harmadik erdélyi útjára 1871- ben került sor. Az előző években jelentek meg nagysikerű regényei, Az új földesúr, Politikai divatok, Mire megvénülünk, A kőszívű ember fiai és a Fekete gyémántok. Ezúttal Is Laborfalvi Rózával utazott Kolozsvárra, ahol a Farkas utcai színház megnyitásának ötvenedik évfordulóját ünnepelték. Jókai ekkor állt népszerűségének tetőpontján. A közönség rajongott érte, s így nem csoda, hogy az üdvözlő küldöttség ezúttal egészen o Király-tó bejáratáig, Csúcsáig ment eléje. (Csúcsa később Ady révén vonult be az irodalomtörténetbe.) Jókai az üdvözlő beszédre így válaszolt: „Az ember visszatér első szerelméhez. így vagyok én is, visszatértem a földre, mely nékem első szerelmem. Hisz Erdély volt az az ország, melyből költészetem első lelkesedését meríté, Erdély bércei voltak, hol költészetem első felszárnyalását nyerte. Politikámnak is Erdély volt első szerelme tárgya, a jogos védelem, a szabadság fészke..." Erdélyi útjai közül kiemelkedő helyet foglal el Jókai 1876. augusztusában tett negyedik utazása. Ehhez kötődik az Úti táskámból című cikksorozat. Ekkor találkozott Teleki Sándorral. Még Balantonfüredről írja Telekinek: „Kedves Barátom! Ha Isten is úgy akarja, az idén csakugyan eljutok Hozzád, Ugyanis augusztus 3-án este megyek Kolozsvárra ...“ Jókai nyomán haladva, mi is Kolozsvárról közelítjük meg Költőt, ahol Petőfi töltötte mézesheteit. Teleki, a „vad gróf", Petőfi barátja és Bem tábornok adjutánsa volt. Világos után végigbujdosta a fél világot, de 1867 után hazajött, s tovább élt 1848 eszméinek. Hagymáslápostól — itt a Teleki család temetkező helye — gyalogszerrel megyünk a mintegy öt kilométerre levő Költőig. Messziről látni a templom mellett emelkedő kastély tornyát. Nógrády Sándor református lelkész szegődik kísérőmül és segíti feleleveníteni Petőfi mézesheteinek emlékeit. (Ezúton is köszönetét mondok a kedves vendéglátásért és a szakszerű tájékoztatásért.) Petőfi és Szendrey Júlia a Teleki Sándor gróftól kölcsön kapott kastélyban töltötték a mézesheteket, amit az épület falán levő márványtábla is megörökít. „Itt töltötte Petőfi Sándor legboldogabb napjait. 1847. szeptember 9-től október 29-ig." Az emeletre, ahol az ifjú házasok laktak, falépcső vezet. Itt lépdelt az ifjú pár, s ezek a falak tanúi voltak legboldogabb napjaiknak. Némán konganak lépteim a hosszú folyosón, úgy érzem, hogy minden ablaknyílásban és folyosószögletben jelen van a költőóriás szelleme. A kis kastély Erdély egyik legszebb helyén fekszik. Magától Teleki Sándortól ismerjük a leírását: „Házam egy kis lejtős magaslaton áll az előtéren észak felé sima nagy térség, zöld rétekkel és tölgyfa csoportokkal ... A másik téren a Láposon túl lankás dombok szilvafákkal beültetve, felettük egy fennsík óriási tölgyerdővel. Tiszta időben tizennyolc falunak fehér tornya látszik ... Harangjaik hangja elhallatszik hozzánk á völgybe..." A kilátás Petőfiék egykori szobájából valóban festői. Ezek a benyomások ihlették Petőfit irodalmunk legszebb szerelmes versének megírására: Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, de látod omottan a téli világot? már hó takaró el a bérei tetőt! Ma is, ugyanúgy pompáznak alattunk a kert tarka virágai, s a nyárfa is zöld köntösben int felénk. Csak amott a Gutin csodálatos bércei nem fehérlenek még. Igaz, még messze vagyunk szeptember végétől. De szólaltassuk meg magót Jókai Mórt, aki így ír Költőről s egykori barátjáról: „Költő műkincsei nagybecsűek a műértőre nézve, gazdája kedves nekem, a régi jóbarátnak, de magyarra és az irodalmára nézve legnevezetesebb Koltó mint Petőfi legboldogabb napjainak fészke ... Ugyanabba a szobába szállásolt be engem is a közös jóbarát, ott aludtam én is abban az alkovenben, mely Petőfi szentélye volt egykor...” Egy levéltöredék pedig Petőfit idézi, aki Jókainak írja a költői mézeshetekről: „Ez a három hét, amit itt töltöttem, testvérek között is megér három mennyországot." A parkban még most is ott áll a híres somfa — betonpárkányzattal körülkerítve —, ahol esténként az ifjú pár a jövőről álmodozott. Úti leveleiben Petőfi így ír a költői napokról: „Innenonnan lejárnak a mézeshetek s benne leszünk ama nagy sivatagban, melyet az élet prózájának neveznek. Bolond beszéd! Mindamellett, hogy úri magamtól származik. Szentül hiszem, hogy az én mézesheteim a sírig tartanak ..." Volt Jókai költői látogatásának egy romantikus epizódja. Teleki Sándor házánál találkozott az egykor szépségéről híres cigánylánnyal, Pila Anikóval, aki még jóval előbb Petőfinek volt múló szerelme. Jókai így emlékezik az Úti táskámból című beszámolójában: „ ... Teleki felkerestette őt, s én beszéltem vele... Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a bal oldalon valami. Azt talán a cigány lánynál is szívnek hívják ... Mikor Petőfiről kérdeztem, hogy emlékszik-e még rá, sietett ki a gyertyavilágból a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol oda Segesvárra, ahol hír szerint a költő nyugszik." Ezt a találkozást így örökíti meg Jókai „Az utolsó eszménykép" című versében: A költő alszik, de művei élnek, Imádott szép nőkről örökké beszélnek, De arról a helyről, hova lelke lejár, Csak a barna föld tud s a barna cigányleány. A „vad gróf" visszaemlékezései szerint azonban Jókaival nemcsak Petőfiről beszélgettek. Az író itt árulja el először készülő regényének címét: Egy az Isten; a kötet 1877-ben jelent meg. Teleki Sándorral Szamosújvárra is leutaztak, s meglátogatták az ott raboskodó betyárvezért, Rózsa Sándort. 1876-ban tett utazásáról az Úti táskámból című cikksorozatban számolt be; az egyes írások címe: A szamosújvári fegyenctelep,Teleki Sándor, Koltó, Egy európai múzeum, Petőfi Költőn, A megénekelt cigány, Pila Anikó. Jókai a koltói utazást követően 1881- ben, 1884-ben és 1885-ben pártpolitikai megbízatással járt Erdélyben. Az 1889-es látogatás már ismét a történelmi múltnak szólt. Amint említettem, Mátyás király emléktáblájának leleplezésére utazott Kolozsvárra. Utoljára 1902-ben járt Erdélyben. Ugyancsak a nagy király emléke előtt tisztelgett: október 12-én leplezték le ugyanis Mátyás király szobrát Kolozsvárott. Jókai a díszemelvényen foglalt helyet, és az egykori tudósító az előkelőségek láttán sem feledkezett meg Jókai nagyságáról: „Még akkor is, a király képviselője, a parlament küldöttsége és miniszterek jelenlétében is csak úgy része volt Jókainak az ünnepeltetésben, mint azelőtt mindenkor. Hiába Jókai még Mátyás király mellé állítva is nagy ember." A szoboravatás estéjén a színházban ünnepi előadás volt, ahol többek között színre került Jókai: Mátyás király legendája című drámája. Kolozsvárról visszafelé megállt Nagyváradon. Ady Endre így köszöntötte akkor egyik cikkében: „Nyolcmilliós embertömegből sohasem ragyogott ki még fej olyan ragyogással, mint Jókai feje... Jókainál nem produkált még nagyobb magyart a török-tatárokkal vagy finn-ugorokkal rokonkodó fajta ... És kérdés, fog-e még teremteni hozzá hasonlót... „Október 14-én díszelőadás volt a nagyváradi színházban. Jókai tiszteletére a Szigetvári vértanúk és a Cigánybáró egy-egy felvonását adták elő. „Másnap a vendégek még kikocsiztak Püspökfürdőbe — írja Vita Zsigmond —, aztán elkövetkezett a búcsú pillanata. Jókai, a múlt század utolsó nagy romantikusa megcsókolta az új idők dalaival betörni készülő Ady Endrét, és így köszönte meg a felejthetetlen ünneplést: Amit rólam írtál, a mélyen érző igazi költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig." Ez volt Jókainak utolsó erdélyi útja s egyben méltó búcsúja Erdély földjétől. Ki búcsúztathatta volna illendőbben, mint Ady Endre, a nagy költő, Bihar szülöttje. Jókai Mór rajza a koltói Teleki kastélyról Dr. SZÉNASSY ZOLTÁN Jókai Erdélyben 15
