A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-21 / 20. szám
A i'árosháza és a i'áros címere Komárom nekem kedves város. Van miért szeretni, van amitől jól érezheti ott magát az ember. Meglehet, elfoglult vagyok, de kétlem, hogy kizárólag csupán erről lenne szó, hiszen a város levegője, hangulata, patriarchális közössége és patinás külleme ugyan miért ne lehetne bárkinek rokonszenves. Ám ha mégis azt az érzést váltanám ki az olvasóban, hogy elfogult vagyok — a vádot nem utasítom vissza, mert nem is tekinthetem vádnak. Pedig hát Komárom nem is a szülőhelyem, de úgy érzem, bármikor szívesen befogadna . . . Mert Komárom inkább befogad, mintsem elidegenítsen magától. Az elvándorlás számadatai alatta maradnak még a feltételezhető minimumnak is. Máig is sajnálom, hogy Nagy János szobrászbarótom mégis elment Komáromból. Két fontos dolgot hagyott ott: a műtermét és a gyerekkorát. A harmadikat, szeretetét magával vitte, ezért is tudom, azazhogy remélem: egyszer úgyis visszajön, mert van ami visszahozza. Addig is visszajár s lélekben, szoborban egyaránt visszahozza önmagát. Mióta elment Komáromból, állított egy szobrot a lakótelepen s egy szép szökőkutat a vasútállomás előtti téren. Nélküle talán szegényebb, de műveitől bizonyosan gazdagabb a város. Hogy Komárom lakosságának elvándorlása rendkívül alacsony, annak gondolom egyszerű a magyarázata. A város nem csupán „bájaival" köti magához az embereket, de elsősorban azzal is, hogy lendületes fejlődésével kiváló létfeltételeket biztosít. Tudvalévőén tekintélyes az ipara. A világhírű hajógyárra, a cipőgyárra s a tucatnyi kisebbnagyobb üzemre gondolok, s természetesen a közvetlen s a szélesebb környék mezőgazdaságára is, amely egyként nyújt megélhetést és tekintélyt az ott élő embereknek. Látom, akaratlanul is arról beszélek majd, amiért szeretem Komáromot. Szeretem a méreteit s azt, hogy mindebbe belefér egy színház, egy múzeum, egy állandó meg egy változatos tárlatsorozat, néhány kiváló iskola, s hogy elfér benne és megfér egymás mellett a régi és az új. Mert bizony kevés délszlovákiai városban építkeznek úgy, hogy nem bontják le mindenáron a régi házakat, hogy újakat építsenek a helyükre. Ahol ezt teszik, ott eltűnnek a régi hangulatok és kövek, eltűnnek az öreg fák is s velük mindaz, ami sajátos, vagy legalább egymástól megkülönböztető jelleget adott ezeknek a kisvárosoknak. S az eredmény: egyformák lesznek a drága pénzen újraépített kisvárosok. De úgy látszik, Komárom a maga gyors, szocialista fejlődése mellett is megőrzi a megőrzendőt s örömmel tapasztalom, hogy csupán ott szanálnak, ahol muszáj. Mégis találnak helyet az új lakótelepeknek, de A Jókai-emlékmúzeumban A Szakszervezetek Háza még a facsemetéknek is, nehogy a mai embercsemeték egyszer azt érezhessék, hogy csupa betonból, kőből van az egész város, az egész világ. S hogy a komáromi városfejlesztő szemlélet menynyire helyes, hasznos, és eredményes, — azt csak most látom igazán, amikor ebből a szempontból nézelődök, mert azért vagyok itt, hogy írjak is Komáromról. íme a város szívében zöldellő liget, a Felszabadulás Parkja, ahol a Hősök Emlékműve áll. Jegenyék, nyírfák, tujabokrok, szerény, de szép füzek és pompázó tulipánok, szökőkút, padok. A szembenlevő Európa kávéház üvegablakán keresztül is átjut a hamisítatlan hangulat, az igazi kis oázis hangulata, amely nem csak önmagáért lett, de az emberekért is, hiszen a padokon öregek beszélgetnek, diákok csevegnek, szerelmespárok simulnak egymáshoz. Élvezik a zöldet, magyarul: használják a parkot, méghozzá pihenésre, arra, amiért lett, amire tökéletesen megfelel. Ráadásul dísze is a városnak s nem ez az egyetlen parkja. Tótom a számat: mennyire észrevétlenül léptek a felnőttkorba ezek a fák, amióta először, az első Jókai-napok alkalmával láthattuk őket mi is, akik Dél-Szlovákia falvaibái 12
