A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-05-21 / 20. szám

hasznos ötlettel és gondolattal és persze haszontalan okoskodással is.

Tiszta források és tisztuló zavarosok, ahogy az lenni szokott. A legelső lépésre már mint közel másfél évtizedes múltra emlékezünk vissza, ám ennek summája minden körülményt szómbavéve is rendkívül tekintélyes eredményeket mutat, hiszen a Jókai-napok intézményének tulajdonítható, hogy kultúránk, gondolkodásunk újabb, tényleges értékekkel lett gazdagabb.

No és maga Jókai, a város szülöttje, akinek emlékeit olyan tisztelettel megőrizte a szülőváros. A legnagyobb elismeréssel adózva járom a Jókai emlékszobákat, melyben a közelmúltban olyan szép és méltó emléket állítottak a város nagy szülöttjének. Relikviák, kéziratok, fényképek, az író személyi tárgyai. Egy üvegtórlóban ott találom azt a ruhadarabot is, melyet néhány évvel ezelőtt a szemem láttára emeltek ki egy sírból a görögkeleti temető legszebb síremléke alól. Láttam a szerb származású gaboanyag, a néprajzi gyűjtemény s a munkásmozgalmi kiállítás egyaránt. S én tudom, hogy a hagyományt nemcsak tisztelő, de megőrző és tudományos igényességgel feldolgozó város meg is teremti a további feltételeket, sőt arról is szó esik, hogy a hatalmas és szinte páratlan erődítmény-rendszert is konzerválják, restaurálják majd. Hatalmas, sokéves munka lesz.

Olyan sok mindenről kéne még írnom, hiszen olyan sok mindenért szeretem ezt a várost. Itt van például a színház. Illetve nincs itt, mert most is, mint olyan sokszor az eltelt évtizedek folyamán a színház e pillanatban is falun tartózkodik. Mármint a társulat. De itt van a rendező, a jelenleg megbízott igazgató Konrád József, a dramaturg Kmeczkó Mihály, a díszlettervező Kopócs Tibor s itt ül az asztalnál a fáradhatatlan örökmozgó Szuchy Emil, aki az eltelt években olyan sok emlékezetes kiállítást szervezett-rendezett a Dunamenti Múzeumban.

\ KEDVES VAROSBAN

A kikötő — háttérben a hajógyár csarnokaival

Ellesett románc

és városaiból idesereglettünk, hogy pódiumra álljunk egymás — és a város közönsége előtt, hogy megmutassuk: méltó ünneplői és művelői, tolmácsolói akarunk lenni a szép szónak, a humánus gondolatnak.

Igen, a Jókai-napok és kiváltképp azok hőskora! Egy kicsit már nosztalgia, ám valóság is. Szavalok, prózamondók, színjátszók, irodalmi színpadok. Fiatalok, akiknek egyszeresek jelenteni kezdett valamit a költészet, fiatalok és idősebbek, akik a népszínművek világából és álromantikájából egyszercsak tettek egy lépést kifelé, majd egy következőt.

Akik nem elégszenek meg televízióval, kocsmával, biliárdasztallal, akik nem nézik szívesen a faluvilágba is belopakodó elidegenedést, de összejönnek, mert szükségük van egymásra s tesznek azért, hogy nézőterükre csalogassák az embereket, mert tudják, a kultúrházat se kályhával, se központi fűtéssel nem lehet úgy kifűteni, mint a közönség melegével és tapsával. Jókai-napok! Élmények, szenvedélyes viták, lelkesedés. Díjkiosztások örömökkel és dacos sértődésekkel, ám mégis az új lelkesedés szikrájával, hogy „jövőre újra itt leszünk". Szakmai megbeszélések, sok

na- és fakereskedő, Domonkos János csontjait, akit Jókai gyerekkorában még élve láthatott. A komáromi legenda szerint az író erről az emberről mintázta meg az Aranyember, Tímár Mihály felejthetetlen figuráját. A másfél évszázadon keresztül földben nyugvó csontokon valószínűtlen épségben maradt meg a díszes ruha, amely most itt fekszik az üveg alatt.

A város egyik patinás utcája 1881 óta viseli tisztelettel Jókai nevét s persze a másik nagy szülöttnek, Lehár Ferencnek is van utcája Komáromban.

A Dunamenti Múzeumban, ahová olyan gyakran szólít meghívó egy-egy kiállításra, most éppen az itt élő Kopócs Tibor és Marián Minarovic festményeit nézegetem, de most sem hagyom ki a történelmi kiállítást, a martosi szobát, mert nem lehet kihagyni. Mindkettő méltó módon őriz megőrzésre méltó emlékeket. Igaz, kissé zsúfoltan, szűkös helyen, de a múzeum emberei most is mint máskor, reménykedve beszélnek arról, hogy előbb-utóbb új épülettel gazdagodnak, ahol aztán majd helyet kaphat a római kőtár, a teljes történeti

Az aranyember síremléke

A szóbanforgó asztalt hol is ülhetnénk körül másutt, mint az Európa étteremben, majd kávé mellett a kávéházban. Az Európában, amelyről nem lehet nem beszélni, amelyért nem kevésbé szeretem Komáromot, hiszen ha nem is patinás, régi az épület, de kávéház a javából, amilyen kevés van. Hangulata van, kitűnő konyhája, mégjobb kávéja s néhány olyan pincérje, hogy hozzájuk hasonló ma már csak nagyon ritkán talál az ember. Tisztelik ugyanis a vendéget s ezért tudnak barátságosak, kedvesek lenni. Körülüljük az asztalt és beszélgetünk. Komáromról, meg arról, mit jelent barátaimnak a város s az, hogy naponta ülnek itt, beszélgetnek, gondolatokat cserélnek, ami szinte elmaradhatatlan kéne hogy legyen az ember életében. S nemcsak a színészek, a művészek, a kultúra dolgozói, de, a hajógyáriak, a kikötőbeliek ugyanúgy leülnek itt, mint a város társadalmi és politikai vezetői, vagy az átutazó turisták. Szót váltanak egymással, ismerik egymást, elmondják egymásnak véleményüket s igényt tartanak egymás véleményére. Nemcsak a kávéházban, de társadalmi összejöveteleken, munkaértekezleteken egyaránt, de még a színházi szünetekben is cserélődik a gondolat, a vélemény. Mert nem is lehetne másképp. Gondolom ettől olyan a város, amilyen, s lesz még olyanabb, amilyen lehet, amilyen lenni akar.

A CSEMADOK helyi szervezet sosem működött rosszul, de most különös pezsgés indult meg ismét Komáromban. Ellestek valamit a vágsellyeiektől s a ma már népi egyetemnek nevezhető színvonalú klubelőadások keretében próbálnak dolgozni. Ottjártam estéjén Halász Péter magyarországi kutató tartott előadást a Romániában élő csángómagyarokról. Történetükről, életükről s arról a gazdag népi kultúráról, amelyről még keveset tudunk. A gimnázium aulájában háromszáz ember gyűlt össze s hallgatta meg a kitűnő előadást. Mindenki maradandó élménnyel távozott, de hazafelé menet sokan megálltak még az Európában, hogy egy kávé, egy pohár frissítő mellett még elbeszélgessenek a hallottakról, hogy gondolatot cseréljenek.

S végezetül is csak azt tudom mondani, amit az elején: Komárom nekem kedves város. Ráadásul nem is érzem magamat elfogultnak, hiszen kedvelnem bőven van miért.

A SZERZŐ ÉS PRANDL FELVÉTELEI

13