A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-21 / 20. szám
VAJDA JANOS Százötven éve született Vajda János költő, a XIX. századi magyar irodalom kiemelkedő egyénisége. Petőfi után, Arany János mellett ő az egyedüli, aki elszántan harcol az irodalmi és politikai szűklátókörűség, középszerűség, a népnemzeti irodalom egyszerűsítései ellen, akinek a forradalmi eszmék nem üres szólamok csupán és a társadalmi elmaradottságot nemcsak a felszínen, hanem mélyen a gyökereknél keresi. „Madáchon kívül nincs magyar költő, aki mélyebbre bocsátotta volna lelkét a halálos nagy kérdések óceánjába, mint Vajda. Képzelete hatalmas, bizarr, fájó és fárasztó; ha színt adunk neki: fekete és skarlátpiros; ha alakban idézzük: egy égboltot verő óriás, aki a Móntblancon, a Kordillerák haván jár, üstökösöket hajszol... Vajda örök harcban áll a formával. Gondolatai, mint nekibúsult mének, sokszor kiszaladnak a formából, a rímek sorompóját átugorják, szomorú hajrában rohannak végig a sorokon. Zenéje tördelt, tompa zene; minden húr mélyre van hangolva, sokáig zengenek. De a szavak gránitkövekként döngetik ki a gondolatokat." — Ilyen festőién, emberien jellemzi Oláh Gábor, Vajda költészetét. Ginához, Kratochwill Georginához, a rendkívüli szépségű, de üresfejű, hiú és nagyravágyó polgárlányhoz fűződő viszonzatlan szerelme ihleti Ady és Juhász előtt a magyar irodalom legszebb és legőszintébb szerelmes verseinek megírására. Rendkívüli mély fájdalom érződik a sorokból és Gina emléke végigkíséri egész magányos életén. Politikai magatartásáért is számos támadás érte. Az osztrák—magyar kiegyezést csak az úri rend kiegyezésének tekintette, mert a nép, a nemzet nagyrésze mindebből semmit sem kapott. A polgári demokratikus szabadságjogok szóba sem kerültek, őt is mint később Adyt magyartalannak, nemzetietlennek bélyegezték, és a hivatalos irodalompolitika úgy elszigetelte, hogy szinte az éhhalál küszöbén állt. Petőfi barátja volt a forradalomban és a forradalom után is az ő eszméit, meg nem alkuvó akaratát hirdette és vitte tovább. A népnemzeti iskola megrekedt, leíró, hazafias külsőségeivel szemben a gondolati líra megteremtője. Szubjektív szemlélete, a versek belső feszültsége eltér a megszokottól, a sablontól, annak ellenére, hogy formailag nem mindig tökéletes művet alkotott, de mégis az új költői irány egyik előfutára volt. A Nyugat nemzedékének előretörése előtt csak Reviczky és Komjáthy tudta folytatni ezt a hangot. Gondolatok, látomások, őszinteség, ez az, ami a modern költészettel rokon. S nem véletlen, hogy Ady „szent elődjének" nevezte és tekintette. Élete, magatartása és művei ma is példaképül szolgálnak az egyre megújuló irodalomnak. (ozsvald) VAJDA JÁNOS versei: HÚSZ ÉV MÚLVA (Gina emlékkönyvébe) Mint a Monblanc csúcsán a jég, Minek nem árt se nap. se szél, Csöndes szívem, többé nem ég; Nem bántja újabb szenvedély. Körültem csilfagmiriád Versenyt kacérkodik, ragyog, Fejemre szórja sugarát; Azért még föl nem olvadok. De néha csöndes éjszakán Elálmodozva, egyedül — Múlt ifjúság tündér taván Hattyúi képed fölmerül. És ekkor még szívem kigyúl. Mint hosszú téli éjjelen Montblanc örök hava, ha túl A fölkelő nap megjelen . .. HARMINC ÉV UTÁN Mi hátra volt még, elkövetkezett. E földi létben gyász sorunk betölt! — Találkozunk — irgalmas végezet! — Utolszor, egyszer még, a — sír előtt. Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz, S helyet cserél bennünk a fájdalom; És folyni látom, majd ha már késő lesz, A megbánásnak könnyét arcodon. Mert amit én vesztettem, óriás, Hozzá az ég adott erőt nekem. Én látok itt olyant, mit senki más; Csodákat mivel emlékezetem. A múltból fölmerül egy pillanat, Mint óceánból elsülyedt sziget; És látom újra ifjú arcodat, Mikor még másért nem dobbant szíved. És s varázslat rád is visszahat. E lélek a te Veszta-templomod. Oltára képében látod magad; Mi vagyok én neked, most már tudod: Ha majd e földi élettől megváltam, Imába, dalba foglalt szerelem Örökkévalósága a halálban .. . Az ég, ládd, mégis eljegyezett velem! Ki bájaidból méltatlan vadakra Pazaroltál nem értett kincseket; Én, a hideg bálvány vezeklő rabja, Ki minden kéjt szívébe temetett: Most itt ülünk, siralomházi lelkek, És nézzük egymást hosszan, szótalan . . . Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett — Az el nem nyert éden fájdalma van. így ül a hold ádáz vihar után Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen, És néz alá a méla éjszakán Bánatosan, de szenvedélytelen, Hallgatva a sírbolti csöndességet A rémteli sötét erdő alatt, Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek Hervadt levélre halkan hullanak . . . NÁDAS TAVON Fönn az égen ragyogó nap. Csillanó tükrén a tónak, Mint az árnyék, leng a csónak. Mint az árnyék, olyan halkan, Észrevétlen, mondhatatlan Andalító hangulatban. A vad alszik a berekben. Fegyveremmel az ölemben Ringatózom önfeledten. Nézem ezt a szép világot. Mennyi bű-báj, mily talányok! Mind amit körültem látok. Nap alattam, nap fölöttem, Aranyos tüzes felhőben, Lenn a fénylő víztükörben. Itt az ég a földet éri. Tán szerelme csókját kéri ... Minden oly csodás, tündéri. Mi megyünk-e vagy a felhő, Vagy a lenge déli szellő, A szelíden rám lehellő? Gondolatom messze téved Kék űrén a semmiségnek. Földi élet, hol a réved? Szélei nádligeteknek Tünedeznek, megjelennek. Képe a forgó jelennek ... Most a nap megáll az égen, Dicsőség fényözönében, Csöndessége fönségében. S minden olyan mozdulatlan %.. Múlt s jövendő tán együtt van Ebben az egy pillanatban? A levegő meg se lebben, Minden alszik ... és a lelkem Ring egy méla sejtelemben: Hátha minden e világon, Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom? . . . 11 * Könözsi István felvétele
