A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-21 / 20. szám
A legfontosabb: a padló, mert így, ahogy most van, a gerendákon állva ki vál• lalja, hogy a rúddal elirányítsa az úszó jégtáblákat az oszlopok elől? Ha befagyna a víz, akkor újra indulhat a munka a jégen, aztán csak tavasszal kell vigyázni, az olvadásnál. A kapitány robbanószereket ígért! — Jöjjenek közelebb, emberek! — mondta Bálint. Cammogva közeledtek a bódéhoz. Dörzsölték, meleget leheltek meggémberedett ujjaikra. Bálintnak az apja is jött. Kevés beszédű ember volt mindig, mostanában szavát se hallották. A hidegben kirepedezett ujja hegyén a bőr tegnap vérzett, ma nem, az este bekente a keze fejét, tenyerét, ujjait faggyúval. — Kár, hogy nincs itt Sándor bátyja. Az mindig jókor szól... — Idefigyeljenek, emberek — kezdte Bálint —, árad a Szamos! — Látjuk mi is! — És ahelyett, hogy keményebben dolgoznánk, csak lötyögünk itt a parton. Ahelyett, hogy hajnalban kezdenénk, és végeznénk este... Nyolcvanan vagyunk ... két-három száz ember kellene ... — Ahá — dünnyögte valaki —, hát akkor nem velünk van a baj, hanem azokkal, akik nincsenek itt... — Aki nincs itt, az tudja, miért nincs! Csak azokra számíthatunk, akiknek kell a híd ... akiknek szükségük lesz rá ... Azért szóltam maguknak, hogy most kell beleadni mindent. Ha most nem ... akkor soha nem lesz belőle semmi... — Ezelőtt te se ezt mondtad ... Az emberek hallgatták. Szóval, nem is biztos, hogy meglesz a híd? Mi történik akkor a földdel? Van olyan bolond hivatal, aki azoknak is oszt földet, akik rá se tudnak lépni? Ladikkal tehenet, szekeret, ekét átvinni nem lehet... Csak a híd ... segíthet! — Nem merted elhívni a kapitányt, Bálint! Hogy azokat is hajtotta volna ide mind szekerestül! Most visszatéríthettek volna valamit nekünk. A harmados munkáért, a részes aratásért, a kezünk erejéért! De nem jöttek! Pedig nem az ő földjüket akartuk mi, hanem a grófét. A kapitány elrendezte volna őket, de nem hagytad. Ezért nem lesz hidunk, Bálint! — Hogyne lenne, emberek! — És ha a kapitány nem küld benzint? Bálint bízott benne, hogy küld, de mégis fel kell készíteni az embereket á legrosszabbra. Ha csakugyan üres kocsival állítanak be, benzin nélkül, akkor kitör a pánik! — Azért hívattam magukat, hogy ha nem adnak benzint, akkor se fogunk kétségbeesni. Faragni fogjuk a deszkákat. Vagy nekiállunk kézifűrésszel ... — Kézzel? így is szétszakad már a tenyerünk! Lement rólunk a hús, a ruha! Mások egész ősszel híztak, mi meg lerongyosodtunk, lesoványodtunk. — Nekünk kellett a híd — mondta Angyal Sándor —, csak nekünk! Ne búsuljatok, hídpénzt szedünk a burzsujoktól. Mert ők is mennének majd tavasszal a szálkái vásárba ezen a hídon! Fizetni fognak! — Míg jártak a gazdák is, a kapitány küldött csizmatalpat. Most? Bálint azt mondta: — Maguknak kell a híd ... — Régen nem így beszéltél... Nekünk ...! Most meg maguknak! — Én most is az vagyok, aki voltam ! Nem azért vállaltam, hogy majd én sétálhassak át rajta ... — Mire átmegyünk, akkorára oda minden... a föld, az ólak, az ekék, elviszi más. A kapitányra kellett volna bízni a gazdákat. Ott rontottál el mindent, Bálint. Aki nem jött szép szóra, agyon kellett volna lövetni ...! — Igen! így kellett volna! — Azóta már állna a híd ... Nem röhögnének rajtunk! — Nem lesz híd, azt mondod te is! — Becsaptál bennünket! — Hidat ígértél... nézd csak meg, nincs a csizmánknak talpa! Az emberek szoros körbe gyűltek, mindenki hangosan szitkozódott, káromkodott, a zűrzavarban már egymás szavát se értették. — Még ha most megjönne Sándor bátyám a benzinnel! — gondolta Bálint, és a falu felé nézett. Tegnap este ezen az úton sétáltak Zsuzskával a sötétben. A kanyaron túl jött valaki biciklivel, világított, lehúzódtak előle egy eperfa mögé, ott csókolóztak. Zsuzska azt mondta, nem kell már sokáig várjanak, Berci meg fog erősödni rövidesen, ő mindent megtesz ezért... és majd akkor! — Csúfságot csináltál belőlünk, Bálint! — Tudtad te azt, hogy nem lesz itt híd soha. — Maguk megőrültek ... — Minket tettél bolonddá, a szegényeket? Egyre hangosabbak lettek az emberek, mint a darazsak, ha összegabalyodnak. — Nem lesz híd! Nem lesz föld se... Bálint az apját látta maga előtt. — Gyere innen, fiam! — mondta az öreg. — Menjünk! Nincs már nekünk itt semmi keresnivalónk! — Azt hiszed, nem tudjuk, mire volt ez jó neked? Hogy itt maradj a faluban! Érdemes volt! VÉGH ANTAL — Ki meri ezt nekem ... — Ki meri? Én! — Én is! — Én is mondom! A falu felől az úton jött valaki. Hosszú kabát volt rajta, a fején fekete kalap, a hóna alatt balta. Lassú, tempós, rogyadozó léptekkel jött. Az emberek elcsendesedtek. Megismerték: a tiszteletes úr. Ideért. Az arca sápadt volt, megtört. Akik látták őt hazajövetele után, meg mostanában is, mind azt mondta, nemhogy épült, erősödött volna, hanem gyengült, sokkal rosszabbul néz ki, mint a fogságból hazajövet. Megállt, felemelte a fejét, végignézett az embereken. — Jó napot mindnyájuknak! — mondta. Most mi lesz? Elmenjenek, vagy várják meg a leszámolást? Hagyják verekedni, vagy válasszák szét őket az első ütés után? A pap odalépett Bálint elé. Hóna alól kivette a baltát, tartotta maga előtt, mintha rátámaszkodna. — Dolgozni jöttem! Adj munkát! Az emberek egyszerre vettek lélegzetet, aztán lassan elment mindenki a helyére. Szó nélkül álltak neki a munkának. Angyal Sándor még egy ideig az oszlopnál őgyelgett, aztán leballagott a hídhoz. Oda hallatszott az emberek morgolódása, úgy tett, mintha nem hallaná, a vizet nézte. A híd lábait — és a túlsó partot. Már ő sem hitt a hídban... Nézte a folyó közepét, mintha valami csudát látna a vízen, leszaladt egész a partig. Aztán rohant fel a töltésre. — Bálint! Jég! A lecsendesedett emberek is rohantak a Szamoshoz. — Jég! Jég! — Jeget hozott a víz! — Tegnap óta árad! Bálint is megnézte a folyón az első jégtáblákat, aztán visszament a bódéhoz. Hamar kiválasztott egy rudat, olyat, amelyiknek a vastagabbik végét be is vasalták. Az emberek megzavarodva futkostak le a folyóra, vissz^ a töltésre, mintha elvesztették volna az eszüket. Az első jégtábla szembe jött a legszélső hídlábbal, amelyiknek már álltak a gerendái, de az összekötő támaszok és a padlózata még hiányzott. — Nézzétek csak! Amarról is mennyi jön! A jég a víz közepén az örvényben megkavarodott, elkerülte az oszlopot, elúszott a híd alatt. Bálint rúddal a kezében indult fel a hídra. Megnézte a vízállást, mióta fent beszélgettek, tizenkét centit áradt. Fent Szatmárnál megállt a jég, most indíthatták meg? Ott már van híd? Nagyon alacsony a hídtest. Minden jégdarabot el kell törni, egy szem sem akadhat meg, mert az visszatartaná a többit. Bálint végigment a hídon, leállt a legszélső gerendára, nézte a víz örvényét, és várta a jégtáblákat. Emberek kellenek a lábakhoz, de csak Bálint kezében volt a rúd. „Zsuzska, szegény, megértem őt. Ezt az embert nem lehet otthagyni ...” Mennyi jégtábla ... ennyi jégtáblának, ilyen áradatnak ki állhat ellen? Bálint kinyúlt a rúddal az utolsó gerendán túl, a víz fölé. Jött a jégtábla, úgy oda kell rá csapni, hogy százfele szakadjon. „Zsuzska, kedves... ő talán még boldog is lehet... megérdemelné ...” „A tábla közepébe!” Csakhogy a vastag jégtábla nem reped könnyen. Végigcsúszik rajta a rúd, a szélén koppan, aztán bele a vízbe. Bálint két kézzel szorította a rudat. A tátongó örvény összecsapódott, és amikor Bálint felbukkant, már nem volt kezében a rúd. Az apja rohant végig a hídon, hamar a híd végéhez ért, körülnézett, Bálint újra lemerült, felbukkant. A jégtáblák jöttek, nyikorogtak a nyers akácgerendák, roppant a tölgypadló. Mindent sodort a víz. — Várjál, fiam, megyek! Járó László nem ugrott a vízbe, a legszélső gerendán lecsúszott, ráállt egy széles jégtáblára. A partról még látták, hogy el is érte Bálintot, megfogta a kezét... Aztán roppant a jégtábla. Járó Sándor akkor érkezett lovas szekérrel a partra, öt hordó benzint hozott, akkorra annyi volt már a Szamoson a jég, hogy nem lehetett evezni. Délre harangoztak, mikor az első gerendát a híd végéről leszakította a jeges ár. A parton az emberek tanácstalanul álltak, feljebb a töltésen párafelhőt fújt magából a két habosra izzadt ló. (Vége) 10