A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-21 / 20. szám
Régi és új vízmedrek partján töltések magasodnak, vadvíz borítja a szántókat, a vetéseket, nyárfák koronájáról angyalhajat fúj felénk a szél. Éjszakánként felnyílnak a zsilipek, kitátják torkukat a csövek, fáradhatatlanul nyelve a nappal összegyűlt vizet. Értő kezek indítják a gépet, értő szemek ellenőrzik a műszerek állását. Kiegyensúlyozott életű, nyugodt természetű emberek a gátőrök, főgépészek. Rajtuk múlik, hány hektár kerül víz alá, ha sok a csapadék, lehet-e öntözni, ha szárazság pusztít a vidéken. A természetben, a természettel élnek. Esetenként négy-öt kilométerre a lakott településtől. Meg is edződnek. Gyermekeik már kiskorukban ismerik a vizek járását. Tudják, hol szoktak feltörni buzgárok, hol milyen mély a folyó, a csatorna, mikor „harapnak" a halak. Eszes, fürge emberek ők, s Décsi László vízépítő mérnök elmondja, hogy majd minden vízparti őrházban lakó család gyermekei érettségizettek, sokan főiskolát végeztek. Ö maga is ilyen családból származik. A harmadik nemzedékhez tartozik azoknak, akik a „vizes" szakmát választották. Mindkét nagyapja gátőr volt, édesapja gépész. Décsi László segédgépészként kezdte, majd elvégezte a főiskolát, azután került a Dunai Vízügyi igazgatóság komáromi üzeméhez, amelynek immár nyolc éve igazgatója. GÁTŐRÖK — Feladatunk az Aszódi főcsatornától (dunaszerdahelyi járás) Ipolyszakállasig minden a Dunába ömlő folyó (Nyitra, Vág, Zsitva, Garam, Ipoly), a Párizs patak és valamennyi főcsatorna igazgatása, üzemeltetése, karbantartása. A természet erőivel küzdünk, olykor az emberi akarattal. A múlt év őszén például Ipolyszakállast elöntéssel fenyegette az Ipoly. Gépeink, embereink ott voltak a falu alatt, erősítették a gátat. Felmértük a terepet, mérlegeltük, melyik oldalról emeljünk nyúlgátat, hogy megmenthessük a házakat. A falubeliek tapasztalata mást mutatott. Szerintük hagyni kellett volna, hogy az ár átvonuljon a községen. Durva szóváltássá fajult a vita, ki kellett hívni a helyőrséget, hogy fenntartsa a rendet. — Nem lehet könnyű ez az élet... — Bizony, a legtöbb dolgozónk távol minden telpüléstől, a szivattyútelepeknél, a gátak mentén lakik. Igaz, ma már összkomfortos szolgálati lakásban, de autó nélkül még a heti bevásárlás is Asztalos László körülményes. Hát még a szórakozás. Jól meg kell gondolni, ki mikor mehet szabadságra. De aki egyszer megízlelte a természet csendjét, nyugalmát, nem egykönnyen válik meg tőle. Sokan már 25—30 éve nálunk dolgoznak. Például Asztalos László, a lándori gépész. Gyönyörű napsütéses koratavaszi napon érkeztem Lándorra. A töltésről körüljártam az új szivattyútelepet, csodáltam a csillogó, barátságos víztükröt. De alig pillantottam széjjel, látnom kellett, ellenség is tud lenni a víz. Most is vadvíz borítja a vetéseket. Jobbra is, balra is töltések kanyarognak. Vajon melyik vezet a régi szivattyútelepre, a szolgálati lakásokhoz? Ha emlékezetem nem csal, ott lakik Asztalos László. Elindultam, csak úgy, a jószerencsére bízva magamat. Találkoztunk is. Fehér Skoda-kocsiból mosolyog felém, bár még nem tudja, hogy régi ismerőst üdvözöl. Hiába, az évek telnek, mindannyian változunk. Laci bácsi úgy él emlékezetemben, mint mindig jókedvű, bőrkabátban járó ember. Jókedve a régi, bőrkabátja sem hiányzik. (Kell az olykor, ha esik, ha fúj, ha jön az ár.) Parolázunk s már invitál is a lakása felé. Útközben szóba kerül ez is, az is. — Jó itt kint a telepen. Sohasem Décsi László gondoltam arra, hogy munkahelyet változtassak. — Pedig, ha jó emlékszem, hatvannégy tavaszán még nem volt itt bevezetve a villany. — Ügy bizony. Mi még a petróleumlámpa meg a telepes rádió korában éltünk. Legutóbb hárem éve volt fizetésrendezés. Azóta nem panaszkodhatom. Meg aztán, munkaidő után összehozhat valamit, aki szeret dolgozni. Laci bácsi pedig szeret. Családja sohasem látott szükséget. Fiát, lányát szárnyukra bocsátotta, de az unokák gyakori vendégek nálunk. Hétközben a kisebbik üdül, erősödik, edződik náluk. Hétvégén a nagyobbik, aki már iskolás. Gyermekei nem választották a „vizes" szakmát. Talán majd az unokák ... Némi nosztalgiával gondol a következő négy-öt évre, amikor eléri a nyugdíjkorhatárt. Elmenjen, maradjon? Nem tud dönteni. Családi ház várja imelyen. Tudja, kell a lakás a helyébe lépőnek, de a szíve szerint még maradna. FISTER MAGDA (A szerző és KONTÁR GYULA felvételei)
