A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-14 / 19. szám
MICHAIL ISZAKOVSZKIJ: A FRONT MÖGÖTTI ERDŐBEN A nyírfaágról nesztelen kering a'sárga lomb. „ősz álmá"-n, régi valceren harmonikás busong. A basszusok sóhajtanak, s a valcer hangjain merengve ring a kis csapat: az én bajtársaim. E dal hivott tavasznapon keringőt lejtenünk, s kisért, míg honi tájakon öleltük kedvesünk; e valcer mellett szállt felénk szép pillantás, de hány! e vdcer öntött bút belénk, ha elhagyott a lány. S most frontközeiben hallani, az erdőn, hangjait; s ki rá figyel, mind valami drágáról hallgat itt; mind a kedvesét idézi meg és azt a szép tavaszt, s hogy csak harc útjain mehet felé, mind tudja azt... Társak, ha rajtunk már a sor, acélfiak legyünk! szívünk ne szúrjon semmikor, ne reszkessen kezünk; a régi légyott s otthonunk melengessen ma is, nehéz órán — s ha meghalunk, hát egyszer lesz az is. De még a vég, a füst, a tűz se rettent katonát, eléri mind, amit kitűz, ezer veszélyen át. Rajtunk a sor, fiúk, gyerünk, induljunk mindazért, mit tegnapunk adott nekünk, s mit holnapunk ígér; s induljunk értük, kik levél módjára fonnyadok, egész hazánkért... Mást zenélj! Játssz nékünk indulót! Devecseri Gábor fordítása készülő diákok tanulmányoznának szeretettel. Ez a kritikagyűjtemény tulajdonképpen az első komolyabb összefoglalása irodalmunk utóbbi negyedszázados történetének is — meglehet, a válogatást végző Szeberényi Zoltán akarata ellenére. (Az is irodalomtörténet-szerűvé teszi ezt a gyűjteményt, hogy jó néhány könyv, amelyről szó esik benne, ma már csak körülnvényesen — vagy egyáltalán nem — szerezhető be.) S bár a kötet összeállítói jogosan tiltakozhatnának amiatt, hogy irodalomtörténetként olvassuk a Mű és értéket, az ember nem tud ellenállni a csábításnak. Es ekkor éri a legnagyobb meglepetés: a távolról biztonságosnak tűnő terep megközelítve mindinkább ingoványnak látszik. Alig van szilárd felület, ahová nyugodtan léphetnénk. Másképp szólva: a kritikák többsége — a sok értékes részlet ellenére is — nem tekinthető időtállónak. Az is a rovásukra írandó, hogy hiányzik belőlük a távlat; az elemzett (de többnyire csak recenzált) művet jóformán még csak a csehszlovákiai magyar irodalom keretein belül sem kísérlik meg elhelyezni, sőt, több esetben egy-egy életművön belül is csak ilyen utalások, mint „kimutatható az előrelépés", „az előbbi kötethez képest elmélyültebb" stb. jelzik azt az — egyébként nyilvánvaló — tényt, hogy az irodalmi alkotás folyamat, tehát az író (ha valóban író) akaratlanul is újra, eredetire törekedik, s bizonyára nem szívesen hallaná, ha azzal gyanúsítanák, hogy önmagát ismétli. Természetesen akadnak másféle bírálatok is a kötetben. Fábry Zoltán tanulmánynak is beillő kritikáiban szinte mindig többről van szó, mint a kiszemelt könyvek bírálatáról. Tanulságos olvasmány a novella elméletét boncolgató írása is, úgy vélem azonban, hogy kissé kilóg a kötet többi írása közül; ami bennünket ebben az esetben érdekel, (Lovicsek Béla elbeszélés-gyűjteményének elemzése) csupán néhány oldal, a további harmincvalahányon a világirodalomból vett példákkal szemlélteti mondandóját (engedtessék meg nekem a megjegyzés: nem épp a legtömörebben). Turczel Lajos írásai mindig a lényegre törnek, nincs bennük semmiféle öncélú eszmefuttatás vagy fölösleges kitérő. Valamikor a hatvanas évek elején Turczel Lajos már-már hivatásos kritikusnak csapott föl, aztán — ahogy erről ő maga vall szemérmesen — másirányú elfoglaltságára hivatkozvo nem vállalta ezt a szerepet. Sajnálatos módon az utóbbi években egyáltalán nem ír kritikát, de ugyanúgy elnémult Tőzsér Árpád is, aki pedig talán az egyik legkiválóbb esztétánk és kritikusunk lehetne. 3. Szeberényi Zoltán bevezető tanulmányában megemlíti néhány ígéretes fiatal kritikus-jelölt nevét, mintegy igazolásképpen, hogy íme, nincs baj az utánpótlással. Nem óhajtom megkérdőjelezni optimizmusát, ami az egyes személyeket illeti, sőt a névsort akár ki is bővíthetném Varga Imre, Bállá Kálmán nevével, de úgy vélem hasznos lenne elgondolkoznunk azon, hogy vajon e kétségtelenül létező utánpótlásnak van-e komolyabb lehetősége a kibontakozásra? Félreértés elkerülése végett: most nem a korlátozott publikálási lehetőségekre céloztam (bár lehetnének jobbak isi), hanem arra, hogy kell-e igazán a kritikus, a kritika? Nyilvánvaló, hogy mindenki igennel válaszolna, s talán még ki is neveznének, hogy ilyen butaságokat kérdezek. Csakhogy a gyakorlatban egy kissé másképp fest a dolog. Jelenleg a Hét c. hetilap az egyetlen, ahol rendszeresen jelennek meg kritikák, recenziók (nem haza beszélek). Az Új Szó hasábjain is gyakran olvashatók bírálatok, de ha több lenne belőlük, annak csak örülnénk. Elvileg a legfonosabb kritikai fórumnak az Irodalmi Szemlét kellene tekintenünk, csakhogy paradox módon épp a Szemlében olvasható talán a legkevesebb kritika. Hogy ennek ki lehet az oka, legföljebb találgathatjuk, tény azonban, hogy erről nemcsak a szerkesztők tehetnek (akik bizonyára maguk sem nagyon örülnek ennek a jelenségnek). További folyóiratainkban — pl. Nő, Új Ifjúság, Szabad Földműves — csak ritkán olvashatók bírálatok (azok is többnyire igénytelenek). Tisztában vagyok azzal, hogy a felsorolt folyóiratok többsége „speciális jellegű", az irodalmi élet rendszeres figyelése nem lehet feladatuk, de talán mégis több aktivitást fejthetnének ki ezen a téren. Ami nagy mértékben elősegíthetné kritikánk kiteljesedését, az szerintem a következő: a fontosabb fórumok köré kritikusokat kellene tömöríteni, akik vagy maguktól vagy az irodalmi rovat szerkesztőjének felkérésére (ösztönzésére — ahogy tetszik) bírálatot írnának a megjelent könyvről. Kétségtelen, hogy ez különösen a rovatvezetők számára jelentene többletmunkát — s olykor talán kellemetlenségeket is —, úgy vélem azonban, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom csak nyerne vele. Ily módon fokozatosan kritikai műhelyek is kialakulhatnának, s talán az irodalmi viták is rendszeresebbé válnának. Az is szokás mifelénk, hogy egy kritikával „letudunk" egy könyvet; ritkán jelenik meg ugyanarról a könyvről két bírálat, három vagy több pedig csak egészen kivételes esetben, jóllehet, épp az irodalomban különösen igaz a közmondás: „Több szem többet lát". LACZA TIHAMÉR 11 // TŰNŐDÉSEK EGY KÖNYV •t •• FÖLÖTT 1. Figyelemre méltó és fontos könyv a Mű és érték, kiadónk egyik legújabb kötete. Nevezhetném akár hézagpótlónak is, ha ez a megállapítás fedné a lényeget. Csakhogy ez a könyv több annál; nem kiegészít egy, már meglevő valamit, hanem alapokat rak le; összeállítója — Szeberényi Zoltán — elsőnek kísérelte meg, hogy ilyen átfogó és már méreteiben is tiszteletet parancsoló képet adjon a második világháború utáni csehszlovákiai magyar kritikáról. Természetesen ez a kép nem teljes, hiszen a kötet anyag válogatás. Igaz, Szeberényi Zoltán adósunk maradt annak jelzésével, hogy milyen szempontok alapján állította össze ezt a gyűjteményt — inkább csak feltételezés, hogy kettős cél lebegett előtte: egyrészt azokat a literátorokat (irodalomtörténészeket, írókat, publicistákat és újságírókat) kívánta fölvonultatni, akik több-kevesebb rendszereséggel kritikusként is tevékenykednek (illetve tevékenykedtek), másrészt viszont kronológiai sorrendben szerette volna közreadni azokat a legigazabbaknak vélt kritikákat, amelyek a legfontosabbaknak tartott könyvekről szólnak —, ettől függetlenül azonban úgy érzem, hogy a felvázolt kép a lényeget tekintve helytálló. Esetleg még az kifogásolható, hogy a kötetben helyet koptak olyanok is, akik — szerintem — még nem érték el azt a szintet, amely egy ilyen rangos mezőnyben való szerepléshez elengedhetetlenül szükséges. 2. Ha ezek után valaki azt képzelné, hogy minden a legnagyobb rendben van, akkor bizony alaposan tévedne. Az tény, hogy a kritikus megírta, az összeállító kiválogatta, én pedig elolvastam — de mi lesz magával az irodalommal? „Az irodalom viszonyaiban tájékozottabb íróink is sokszor elfeledkeznek arról az alapvető igazságról, mely szerint nem a kritika szüli az irodalmat, hanem az irodalom a kritikát" — írja egyik tanulmányában Turczel Lajos, s én egyetértek vele; de ugyanakkor nem lehet lebecsülni az irodalomkritikának (ennek a „szekundér jelenségnek") az irodalom alakulására, fejlődésére gyakorolt hatását sem. Nyilvánvaló, hogy Fábry Zoltán nagy tanulmánya, a Harmadvirágzás nem íródott volna meg, ha nincs az a néhány könyv — háború utáni irodalmunk megszületésének kézzel fogható bizonyítéka —, amely felébresztette Fábryban az elszunynyadt irodalomkritikust. De az is tény, hogy a tanulmány jelentőségét elsősorban az adta meg, hogy elindítója lett egy ködoszlató folyamatnak, a sematizmus és dilettantizmus kiűzetésének irodalmunkból. Fábry írása — ha úgy tetszik — kihívás volt mind az írók, mind a kritikusok felé (sokan meg is sértődtek akkoriban). A kritikusok felé azért is, mert elnézők voltak a tehetségtelenséggel szemben; ott is értékeket véltek felfedezni, ahol pedig ez eleve reménytelen volt. Azt hiszem nem árulok el titkot, amikor kijelentem: a „kicsi, de miénk" szemlélet jóvoltából napvilágot láthatott — kivált az ötvenes években — nem egy olyan könyv, amely nemcsak hogy rossz volt, de egyenesen kérdéses volt irodalmi alkotás volta. Azóta persze sok minden megváltozott, kritikusaink mindinkább tudatosították azt, hogy bírálni csakis felelősséggel lehet, íróink pedig megértették, hogy a kritikusok elmarasztaló megállapításai mögött nem kell mindjárt személyük ellen irányuló összeesküvést keresni. Van azonban egy probléma, amely mind a mai napig megoldatlan: vajon a későbbi, a Fábry Zoltán által is korrigált kritikai szemléletmód elegendő volt-e ahhoz, hogy a megjelent szépirodalmi könyvekről időtálló és a lényegre jól rátapintó bírálatok íródjanak? Valóban érvényes az a kép, amely irodalmunkról e kritikák tükrében kibontakozik? Mert ne feledjük, a háború utáni csehszlovákiai magyar irodalom történetét még nem írták meg; eddig csupán felsorolásokat és különböző adalékokat olvashattunk — néhányat ebben a kötetben is —, többnyire olyan írásokat, amelyeket érettségire