A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-07 / 18. szám
A Kossuth Rádió irodalmi adásainak hallgatói a mi körünkben is jól ismerik Fenyő István nevét. Figyelő szemmel című 543 oldalas kőtété, amely válogatást tartalmaz az 1968—1975 között íft és rádióban elhangzott bírálataiból is irodalomtudományi tanulmányaiból, ezt az ismeretségünket elmélyítik. A gyűjtemény első részében (Eleven hagyomány) az irodalomtörténész kerül előtérbe. Ebben a részben Fenyő sokat foglalkozik a nemzeti tudat kérdésével, amely szerinte csak a dolgozó emberek internacionalista érdekeinek mérlegelése alapján közelíthető meg eredményesen. Ezért is fordul előszeretettel az olyan írói és tudósi teljesítmények felé, amelyekben — ahogy a kötet előszavában írja — az emberi egyetemesség, a humánus nembeliség minden ember összetartozását hirdető princípiumát látja érvényre jutni, „amelyben a nemzet rendkívül fontos, de nem a végső, a betetőző közösség a kollektívumok tág rendszerében". Ebből a hagyományoknak szentelt fejezetből bennünket kivált a körünkből származó Kovács Endrének Népek országútján című kötetéről írott ismertetése érdekel. Kovács Endre egyik legjobb ismerője és értője a lengyel-magyar kulturális kapcsolatoknak és tanulmányait (Az 1846. évi galíciai parasztfelkelés és Magyarország, Az 1848—49. évi magyar szabadságharc a népi Lengyelország irodalmában) magasra értékeljük. Fenyő szerint Kovács Endre realista módon ítéli meg a sokak által és sokáig romantikus prizmákon át szemlélt korszakot, „illúziótlanul az illúziókban sem szűkölködő évtizedeket, mítoszoktól mentesen azokat az időket, amikor a jobbra vágyó elmék is nemegyszer a mítoszok mentsvárába kényszerültek". És örömmel olvassuk ebben a kis tanulmányában Jan Nerudának Petőfi cseh nyelvű kiadását üdvözlő sorait: „Petőfi a gyémántkapocs, mellyel a magyar irodalom a világirodalomhoz kapcsolódott. A szép, tüzes magyar nemzetnek nincs nála nagyobb fia, és nem volt szerencsésebb napja, mint az, melyen Petőfi megszületett... Petőfi az eszményi szabadság dalnoka volt — egy csak most erőre jutó nemzet dalnoka — hol érthetnék hát meg őt jobban, mint nálunk?" A gyűjtemény második, Kortársainkról című részében Duba Gyulának Vajúdó parasztvilágjárói írott terjedelmesebb ismertetését találjuk. Műbírálata már azért is értékes a szemünkben, mert az elsők között mutatott rá a kötet vitathatatlanul nagy értékeire. Elfogulatlan tárgyilagossága mellett mély és sokoldalú ismertetésében elsőként (1974) állapítja meg, hogy „a szegénységről, eleink kiszolgáltatottságáról sokat elmondott már a népi írók falufeltáró irodalma, de Duba Gyulának ehhez is van hozzátennivalója". Az 1947 januári deportálást, a szlovákiai magyar paraszttörténelem nyomasztó fordulatairól nyújtott leírást Sütő Andrásnak Anyám könnyű álmot ígér lapjain megjelenített embertelenségével veti össze, FIGYELŐ SZEMMEL Fenyő István tanulmánykötete fífiwö JSTWRn FIGYELŐ SZEMMEL Mire figyel a ,,1‘igyclö szemmel ? . • ' ‘ V*c' .wíc(C" v>^V . -ToW. ’ , \ö/>c -6!" <5# * / # 5? •# ■ £ . 1 1 ^ ■■ / . / # . ! 1 a • ■ - S ■ / .?• i;-1 '-S \0 / / • . ' . - s' ^ 5 2 > & .3 -5 £ - Q .5* • , | . 1 ' -* Se J? és kiemeli szociográfiájának azt az értékét, hogy a kínos tapasztalatok megítélésében az értelem egyensúlyban van az érzelmekkel. A józanul ítélő, tapasztalt kritikus meglátja, hogy Duba lírai szociográfiája milyen sokszínűén merít a népköltészetből, kiemeli’ megrendítő visszapillantását a nagyanyjáról, és fájlalja, hogy a környezetrajza „helyenként leltárszerűvé egyhangúsodik". Vannak egyéb kritikus megjegyzései is, ám végül összefoglalóan megállapítja, hogy a hosszabb érési folyamat után megalkotott Gorám menti „jelentés" eddigi pályája magaspontját jelenti. „A szemléletté kristályosodó— keményedé élmény — beszámoló, a múlttal való költői és kritikai szembenézés által szikráztatva fel írói képességeit. Visszatekintése ezért válik programmá is." A gyűjtemény harmadik, Figyelő szemmel című részében is találunk bennünket közelebbről érintő írásokat, köztük találó reflexiókat a Kritika egyik vezércikkére, amelyben a folyóirat arra utal, hogy ma a magyar nyelv Közép- és Kelet-Európában hídszerepet tölt be: „aki a magyar nyelvet bírja, az öt nemzet kultúrájában lehet otthonos". „Azért nem hangsúlyozható eléggé ez a tény — írja Fenyő —, mert a mi egész irodalmi műveltségünk századok óta a társtalanság, testvértelenség érzetétől, sőt nemegyszer a nemzethalál képzeletével viaskodva fejlődött Európának e Duna menti táján. Most viszont, amikor nem egy, de öt jelentős eredményeket felmutató magyar kultúra él, lélegzik egymás mellett, gondolnunk kell arra, hogy nyelvünk immár nemcsak elkülönít, de össze is kapcsol." Figyelmet érdemel Sziklay Lászlónak „Szomszédainkról” című tanulmánykötetéről írott beszámolója is, melyben többek között kiemeli, hogy Sziklay révén az olvasó megismerkedhetik Jankó Krállal, a szlovák nép Petőfire emlékeztető költőjével. Valóban helytálló Fenyő megállapítása, hogy Sziklay könyve jó szolgálatot tesz. „A magunk gondjaira és reményeire ismerhetünk rá a szomszéd népek általa bemutatott irodalmi anyagában." Fenyő Istvánt írói-kritikusi pályája kezdetétől foglalkoztatja a népiesség, valamint a szocialista irodalom tárgyköre, emellett a régebbi korok irodalma is kutatómunkára ösztönzi. Egyik kötetét Kisfaludy Sándor költészetének szenteli (1961), egy másikban Eötvös József kiadatlan írásait ismerteti, a többiek jórészében pedig a hagyomány és a mai eszmeáramlatok közti kapcsolatokat kutatja a felfedező vadászizgalmával, s ahogy kritikusi ars poeticájában vallja, keresi az „alkotásokban" rejlő szálakat és összetevőket, amelyeknek segítségével bizonyos általánosabb érvényű gondolatokat és szellemi igényeket — követelményeket megszólaltathat, problémákat jelezhet, a kulturális élet felmerülő kérdéseiben állást foglalhat. Mint a Magyar Rádiónak állandó publicistája nagyon világosan fogalmaz, bonyolult gondolatokat minden „tudósi" attitűd nélkül boncol, stílusának könnyen áttekinthető egyszerűsége példát adhat a mi fiatal kritikusi gárdánknak is. EGRI VIKTOR A művészet és a tudományos-műszaki forradalom A technika és a természettudományok fejlődése napjainkban érdekes problémát vet fel: miként lehet fenntartani az egyensúlyt az élet technizálódása és c társadalom szellemi kultúrája között? A kapitalista társadalomban — ahol a munka társadalmi jellege és a termelőeszközök magántulajdon-jellege között áthidalhatatlan ellentmondás feszül — úgy tűnik, hogy a technika fokozatosan elveszíti humanitását (emberi voltát) és az ember elidegenedéséhez, kulturális profiljának deformációjához vezet. A technika napjainkban — azt hiszem, ez vitathatatlan — nálunk is behatol az anyagi és szellemi tevékenység minden szférájába, s nemcsak az egyes szférák fejlődését feltételezi és ösztönzi, hanem maga is új szempontokkal gazdagodik, amelyek a humán (például a művészettudományi) diszciplínák sajátosságaiból fakadnak. A művészi tevékenység „autonómiáját" hirdetni, azaz a művészet és a műszaki haladás szoros kapcsolatát tagadni annyit jelent, mint elhatárolni a művészetet a társadalom többi szférájától. A művészet sajátos, egyedi momentumainak teljes függetlenítése, önállósítása (abszolutizálása) az egyik fő akadálya például annak, hogy a művészettörténet igazi tudományos diszciplínává váljék. Mert g tudományos kutatás célja nem annak a megállapítása, hogy valami megismételhetetlen, hanem ellenkezőleg, éppen a jelenségek bizonyos ismétlődésének a felfedése. A megismételhetetlenség így ellentétbe kerül a törvényszerűséggel, a tudománnyal. A műalkotás egyedi, sajátos tulajdonságait hangsúlyozó elméletek túltengése ugyanis a leírások végtelen sorához vezet, és megakadályozza a tudományos általánosítást. A tudományos-műszaki forradalom korában a művész kilép a munka zárt, individuális szférájából. Szükségszerűen számol a hatás és a „befogadás" új formáival, s ezért megfelelő formulákat, a valóságábrázolás új módszereit keresi. A befogadó egyre inkább és egyre gyakrabban a kollektív kommunikáció (film, tv, rádió stb.) folyamatában érzékeli (látja, hallja) a műalkotást. A művészi tevékenység új területei (tehát a tv, a rádió, a film stb.) a művészi kifejezés hagyományos formáira is erős hatást gyakorolnak. Például a művészi fénykép „hűségének" következménye, hogy a képzőművészetben egyre inkább nyilvánvalóvá válik a képzőművészeti alkotás (kép, szobor stb.) sajátos stilizációjára irányuló törekvés. A színházzal kapcsolatban viszont ennek éppen a fordítottját figyelhetjük meg: a film és a televízió szinte korlátlan lehetőségeire a színház úgy reagál, hogy bizonyos hagyományosságra, konvencionalitásra törekszik. Mint tudjuk, a Szovjetunióban már előállították a világ első holografikus (térhatású) filmjét, amely ugyan még csak harminc másodpercig tart, de kétségtelenül jelzi a filmművészet fejlődésének további útját. Ilyen körülmények között a színház létjogosultságát tulajdonképpen a konvencionalitás igazolja. Az ilyen és ehhez hasonló folyamatok nem csupán a művészet egyes ágazatainak a differenciálódásáról tanúskodnak, hanem arról is, hogy a műszaki eszközök egyre inkább behatolnak a művészi tevékenység szférájába. Századunk közepén egyes nyugati folyóiratok vitát indítottak (ez a vita egyébként a hatvanas években még a Szovjetunióban is visszhangra talált) arról, vajon mi értékesebb az emberiség számára: Shakespeare drámái vagy pedig a termodinamika második főtétele. Tehát tulajdonképpen összehasonlíthatatlan kvalitásokat igyekeztek öszszehasonlítani. Nem kétséges, hogy a tudományos haladás egyre inkább részévé válik mindennapi életünknek, hogy a tudományos ismeretek általában az ember alapvető ismeretei közé tartoznak, s ismereteinket állandóan gyarapítanunk kell, hogy a világról alkotott nézeteink (s maga a világnézetünk) ne szűnjenek meg tudományosak lenni. A termodinamika második főtétele és a tudományos megismerés — a társadalmi munkamegosztás folyamatában — a termelőerők részévé válik, s mint sajátságoson képesített szubjektum, az ember is a termelőerőkhöz tartozik. De azon kívül, hogy termelünk, kenyeret sütünk, orvosságot készítünk, szenet fejtünk vagy könyvet írunk, mindannyian a magunk saját életét éljük. A művészet tehát, amely tulajdonképpen élni (az életben tájékozódni) tanít, pótolhatatlan. A szocializmusban a művészet és a tudomány egyaránt hasznos mindenki számára: azok számára is, akik nem kimondottan művészek vagy tudósok; de a művészet mégiscsak akkor lehet igazán hasznos, ha az egyén, minden egyén megtalálja a művészethez való sajátos viszonyát. És éppen a szocializmusban kívánatos, hogy így legyen, hogy a művészet beléphessen a társadalmi élet specifikus szabályozói közé. Tulajdonképpen ebben van Marx elképzelésének racionális tartalma is. Arra az elképzelésre gondolok, hogy a kommunizmusban minden egyes ember művész lesz: mindenki esztétikusán formálja majd életét, magatartását — mint sorsának tudatos alakilója, mint olyan művész, aki a leghétköznapibb valóságot is művészi formába öltözteti. VARGA ERZSÉBET 15
