A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-05-07 / 18. szám

PROZAIROINK ARCKÉPCSARNOKA

FÁBRY ZOLTÁN

(1897 -1970)

A csehszlovákiai magyarság legjelentősebb szocialista írója, kritikusa és esztétája Stószon született. Az első világháború előtt Rozsnyón járt gimnáziumba, majd 1915-ben, a hazafias nacionalista mámortól elkábítva önként jelentkezett katonának a frontra, ahol felismerte a háború gyilkos valóságát: ez a felismerés kötelezte öt el a legnemesebb művészi célra, a szocializmus írói szolgálatára. Emberszeretetének kiapadhatatlan forrásává, alakító élményévé a háborús gyilkolás gyűlölete, az antimilitarista eszme válik. A háborúban szerzett tüdőbaja miatt Stószra viszszavonuló író humanizmusa a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után egy elnyomott kisebbség — saját nemzetisége — sorsának féltésével színeződik. A húszas évek elején Fábry az ún. „emberirodalom" célkitűzéseit szolgálja. Az „emberirodalom” Fábry szóhasználatában egy olyanfajta fogalmat jelentett, amelyet már nem elégít ki az önkifejezés, az író belső világának a feltárása, hanem küldetést vállal az emberért, a tömegek jobb életének kialakításáért. Vallja, hogy az irodalomnak a kor parancsát kell teljesítenie, a korszak legégetőbb társadalmi problémáira kell

(részlet)

Ady Endre halálának félszázados évfordulóján — szinte hihetetlen —, de Ady védelmében kell szót kérnünk.

Ha hihetünk a magyaországi híreknek, Adyra rossz napok virradtak: mostoha gyermek lett, aki egy fél évszázad előtt szinte egyeduralkodó volt. E tényre akkor riadtam fel igazában, amikor évekkel ezelőtt az Élet és Irodalom-ban ezt olvastam:

„azok a fiatalok, akik már értik és szeretik József Attilát, ahogy apáink szerették Petőfit, meg fogják érteni a mi bonyolultabb müveinket”.

Ami itt felfigyeltet, az — Ady átugrása, mellőzése. E gondolatsorban

választ keresnie. Politikai cikkei mellett Fábry kiváló művészetelméleti, irodalomtörténeti és irodalomkritikai esszéket is írt. Publicisztikájának egyik legerősebb oldala a pszichológiai jellemző módszer: a német fasizmusnak az a tökéletes, sokoldalú jellemrajza, amellyel Fábry életművében találkozunk, a világirodalomban is párját ritkítja.

Fábry első könyve egy emlékezetes riport: AZ ÉHSÉG LEGENDÁJA (1932). A burzsoá köztársaság legelhagyatottabb részéről, Kárpátukrajnáról szól. Esszéinek első gyűjteménye 1934-ben jelent meg KORPARANCS címmel. Ez a könyve — akárcsak az 1937-ben kiadott FEGYVER S VITÉZ ELLEN című - politikai, kulturális és irodalmi tárgyú cikkeket tartalmaz. A második világháború előkészítése idején írt nagy hatású — ma is helytálló módon érvelő — háborúellenes cikkei azt tanúsítják, hogy kevés írónk ismerte fel ilyen gyorsan és világosan a német fasizmus veszélyét. Maga Fábry — az EMBEREK AZ EMBERTELENSÉGBEN (Bratislava, 1962) című művében — a saját jellegzetes műfaját antifasizmusnak nevezi.

A harmincas években és a felszabadulás után írt könyvei között szerves összefüggés van: közös ismertetöjelük

az antifasizmus és a humanizmus. A felszabadulás utáni első könyve, A GONDOLAT IGAZA, 1955-ben jelent meg. Ezt követte A BÉKE IGAZA (1956), majd a HIDAK ÉS ÁRKOK (1957). 1958-ban egy szlovák nyelvű válogatás is megjelent műveiből. Az 1960-ban kiadott PALACKPOSTA még a felszabadulás előtti esszégyűjteményeihez, a KORPARANCShoz és a FEGYVER S VITÉZ ELLENhez kapcsolódik; régebbi, a fasiszta uralom idején írt műveit tartalmazza. A felszabadulás utáni szlovákiai magyar irodalmi alkotásokról írt kritikáit és ismertetéseit HARMADVIRÁGZAS (1963) című könyvében gyűjtötte össze. KÚRIA, KVATERKA, KULTÚRA (1964) címen megjelent esszéi a két világháború közti csehszlovákiai magyar kultúra életét, irodalmi mozgalmait és legjelentősebb íróit hozzák közelebb az olvasóhoz.

Fábry Zoltán immár hét esztendeje halott. Irodalmunkban azonban mindmáig jelen van. Tegnapi írásait ma is érdemes figyelemmel olvasni: ezekhez az írásokhoz ugyanis „nem lehet hozzátenni semmit" és alig kell belőlük „elvenni valamit”.

Ady már nincs sehol. A Petőfi—Ady —József Attila-vonulat legfontosabb — központi — pillére nem tartóoszlop többé, de magányos szikla!

Ady eltűnt, és az lett, akit és amit félő bizakodással megjósolt: mag hó alatt. De hó alatt, de tél alatt ott a hite, jövője:

„Hős emberségem, várakozz,

Szép álmokat aludj, lefénylett Jós és jó magyarságom,

Hívni fog az élet S föltámadások örök Rendje.”

Aki így hisz — „rendeltetés hitével” — az lebírhatatlan és megtagadhatatlan.

A nagyok, a zsenik sorsa: búvópatak-sors. El-eltűnnek és újra jelen vannak, és mindig hömpölygőbben, növekvőbben! Emlékezzünk: a 19.

századi Goethe-évfordulók apropóján német diákok arról vitatkoztak: érdemes-e még Goethét ünnepelni ? Egy angol hang nem kevesebbet kürtőit világgá, mint hogy korunk elemésztette Goethét. És a százéves halálforduló után újra egy világ ünnepelte Goethét.

A mű az olvasót is tükrözi. Nemcsak a költő ítél önmaga fölött, de az olvasó is. A mű sorsát az író és olvasó találkozása, kölcsönhatása határozza meg. És a döntő szó nem mindig az olvasót illeti. Jusson eszünkbe Lichtenberg aforizmája: „A művek tükrök: ha egy majom néz beléjük, nem tekinthet rá vissza egy apostol.”

Ady, aki „szent lázadások s ifjú hitek örökös ura” akart maradni, tudatosan jegyezte el magát ifjú szíveknek, „s mindig tovább”. Nem Adynak kell bizonyítani, de az ifjúságnak!

Bármily furcsán hangzik, de — zseni-potenciájának megfelelően — a magyarság nem élt Adyval. Háromszor tagadta meg: életében, halálában és utókorában. Életében, amikor nem követte, amikor „tábor” maradt „gőgben, egyedül”. Halála után, amikor az ellenforradalomban nem akkumulálta éltető forradalmi erővé, annyira, hogy volt idő, amikor az elleforradalom próbálta kisajátítani. És utókorában, amikor sem a Hitler-háború alatt, sem a jelenben nem avatta és adaptálta háborúellenes ható tényezővé: a magyar béketudat világkövetévé.

Irtózatos magányosságban lett önszemélyében „a” forradalom, majd a világháborúban „a” magyar békevágy megtestesítője és bizonyítója. Ady rohant a forradalomba, de e rohanás — korában — ott vert a legkevesebb visszhangot, ahová címezve volt: a proletariátusban. Háborús kiállása süket strázsálás volt, és az maradt a második világháborúban is, amikor nem használták ki aktív tényezőként sem háború-ellenességét, sem németellenességét.

Így aztán nem csoda, ha mindaz, amit Ady előreélt és előrefélt, felfokozottan igazolódott Kurzus-Magyarországon és a Hitler-háborúban, hogy majd még fokozottabban igaz legyen a harmadik világháborúban. Az ember embertelenségi viszonylata már szinte megállíthatatlan folyamatosság. És Ady emberség-fegyverét mégis elejtik és feledik.

Tisza István mint „kan Báthory Erzsébet” Ady korában túlzás volt, amit maga Ady megrendültsége is bizonyít Tisza halálakor. És mégis realitás lett — Horthy-Magyarországon. A kan Báthory Erzsébetek, a feudalizmus és dzsentrizmus szadistái, a Prónayak, Ostenburgok és Héjjasok, a Salm és Pálffy grófok, a siófoki, orgoványi és Brittaniás gyilkosok, majd az újvidéki „hidegnapok” és a Szálasi-prominensek csak később jöttek, hogy visszamenően is igazolják Adyt.

Képzeljük el, mi lett volna azzal a költővel, aki Horthyról, Gömbösről azt merte volna írni, hogy kan Báthory Erzsébet?! József Attila és Radnóti sokkal kisebb deliktumokért kerültek törvény elé.

És a második világháború — amikor tényleg „sose volt kisebb az ember” — mennyire túlfokozta még Ady rettenetéit is! Radnóti „oly korban élt”, amikor „a költő bokáig csúszós vérben áll már s minden énekében utolsót énekel”.

És épp most, amikor már vértanúköltők is bizonyítják, hogy még mindig „oly korban” élünk, „amikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”, mellőzhetjük-e azt az Adyt, aki bronzkeményen áll igazában, mint „ember az embertelenségben”, aki kirója „a világra a penitenciát”?!

Épp e napokban lehettünk tanúi egy vitának, mely a váteszköltő, a küldetés-költő körül forog. E vita szerint ma már nem tűz kell a költészetben, hanem szerszám, nem hit, hanem tudás, nem próféták kellenek, de szakemberek! Ha kissé jobban odafigyelünk, e próféta-fanyalgás és tagadás valójában az Adyfenomén címére van adreszálva, hisz Ady tudatosan és vállaltan profétikus költő. És ez a — prófétai attitűd — nem elavult bibliai szöveg, ótestamentumi magatartás. Radnóti a második világháborúban élő és ható erőként sugallta: „Próféták és költők dühe oly rokon, étel a népnek s innivaló.”

A költészet: kinyilatkoztatás. Ady „kiáltó”-nak tudta és mondta magát. Őrnek. És a költészet egy embertelen világban ugyan mi más lehet mint — őrszerep?! A költészet őrszerep. Éberség, felrázás, riasztás, veszélytudatosítás. Aki ezt a szerepet időszerűtlenné avatja, magát a költészetet tagadja: a küldöttet és a küldetést, a magyar poétafaj e főismérvét.

Mert kellenek ma is, ahogy mindig kellettek, az „ezerszer Messiások”. Óh, mennyi példa szerte a világon, és mennyi tagadás vállalás helyett! Még jól emlékszem: Márai Sándor egyszer „téboly odottságba ” marasztalta el Carl von Ossietzkyt, és van-e ma igazoltabb vád, tanúság és ember, mint épp ez a Nobel-díjas Hitler-áldozat?!

Adyt nem temetni kell, de feltámasztani, nem kisebbíteni, de felnagyítani, hogy hasson, éljen, használjon, segítsen. Ady még ma is megváltatlan, megvívatlan. Az érte való harc folyamatos aktualitás, és épp ez bizonyítja, hogy „örök virágzás” a sorsa: „Szent, mint szent sír, s mint koporsó kemény, De virágzás, de Élet és örök”.

Az előbb kétszeresen is kihangsúlyoztuk, hogy a költészet korunkban — és minden időben — őrszerep! Az „Őrzők vigyázzatok a sztrázsán” — kiáltás: a háború és embertelenség ellen kiálló Ady legkövetkezetesebb magatartása. Mindig őr volt, és a háború e szerepét csak felfokozta, és világgá bizonyította.

Ady háborús költészete nem véletlenül lett a magyar és a világirodalom egyik csúcspontja. Világos, hogy ezt az Adyt kell az előtérbe állítani, ezt vállalni és továbbítani. Az Adymaximum: az Ady-mérték, és minden, ami erről lehámlik, minimum, elavult.

Ady a háborúk, az embertelenségek egyik legnagyobb magyar ellenszere: kinyilatkoztatott ember az embertelenségben. És ez a kinyilatkoztatás — mert töltete örök — aktuális marad, amíg a földön embertelenség szülte háborúk lesznek, embertelenségek, melyek kiprovokálják az emberséget, a történelem erkölcsi realizmusát.

Irodalmi Szemle, 1969/1.

FÁBRY ZOLTÁN :

„s mindig tovább11- Ady halálának 50. évfordulójára -14