A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-30 / 17. szám
vább laknak az emberek, azt minden tormában támogatjuk. Kezdve a gyerekek iskolábajárásának megkönnyítésétől, az orvosi ellátásig. Hogy lesznek-e ötven esztendő múlva tanyák? Nincs merszem jóslatokba bocsátkozni. A tanyasi világ öntörvényű világ, bár így, ilyen feltételek mellett is kielégítően be tudott kapcsolódni a társadalom vérkeringésébe. Termelőként, fogyasztóként egyaránt. • •• A Kis-Duna gútai hídjánál egy lezárt sorompó őrzi a töltés hátán húzódó keskeny utat. Sorompó, mert a töltést kímélni kell. Hogy mennyire, ezt legutóbb a hatvanötös árvíz tanulságai szabták meg. Egyébként a megáradt víz most is töltéstől töltésig ér, a hullámtérben nyakig vízben állnak a fűzfák, jegenyék. S a fák között vízben áll néhány tanya is. Jármű csak kivételes esetben haladhat a töltésen. Például orvosi mentőkocsi. Most is ott várakozik a sorompónál, hogy kulccsal a kezében előkerüljön a gátőr és szabad utat nyisson. A mentőkocsiban Langer doktor ül, az a tanyasi orvos, akiről már többször hallottam a tanyasiaktól. Nevét dicsérve emlegetik. Hatvanötben, az árvíz idején jött ide orvosnak — egyenesen a fővárosból. Kitűnően megtanult magyarul, aztán ittmaradt s ma elűzni sem lehetne. Persze nem is akadna ember, aki elűzné s ő sem adná be könnyen a derekát. Ennek két oka van: szeretik, megbecsülik s ő a lelkiismeretes gyógyítás feladatán túl egy kicsit missziót is lát önmaga munkájában. Jól látja. Most például Szabó nénihez megy. Megtehetné hogy ne menjen, hiszen nem hívták. De Szabó néni szívbeteg, jónak látja rendszeresen látogatni. De nem csak Szabó néniről van szó, hanem a tanyavilág minden lakójáról. És Szabó néninek biztosan jólesik majd ez a látogatás. Talán már fogytán vannak a gyógyszerei is. Megnézi a vérnyomását, elbeszélget vele, nyugtatja, tanácsot ad, emberi hangon szól, ami a szakmában bizony még kevesek erénye. Előkerül a gátőr, kinyitja a sorompót és elindulunk. Elöl a mentőkocsi, mi meg a nyomában. Útközben benézünk az orvossal Szabóékhoz. A töltés mentén mór majdnem falusi jellegű utcasor húzódik. Tanyák, tanyák, néha hat-nyolc is egymás mellett, közvetlen szomszédságban. Aztán ismét szántóföldek, rétek, ismét egy-két tanya s ez így folytatódik. Tavasz van. A kertekben, az udvarokban emberek dolgoznak. Ma mintha mindenki fát metszene, ásna, magot ültetne. Emberek tucatjaival beszélgetünk. Jól érzik itt magukat. A házakhoz jókora kertek tartoznak, sokhelyütt istállók. Nem kevés ember nevel még tehenet, sokan tartanak lovat s közben persze bejárnak dolgozni a szövetkezetbe, üzemekbe — ki-ki hová. Szeretik a tanyát. Ügy döntök, nem fordulok vissza a töltésen, mint a mentő. Továbbmegyek. Azt mondták, a Szeli csárdánál Alsóhatárra, Gulamezőre jutok. Az már a galántai járás. Alsóhatár egy nagyobb major, valamikor már jártam ott. Folytatom hát az utat. A töltésmenti tanyák lassan elmaradnak, csak bent a hatalmas szántóföldek között fehérük, sárgállik egy-egy tanya házfala. Tizenöt kilométer után kezdem azt hinni, itt már több tanyát nem lelek. Jobbról erdők, tavaszi vetések, balról az ártér. A térkép szerint itt már nem a Kis- Duna, de a Feketevíz folyik. Valahol lejjebb találkoznak a rengetegben. Már azt hiszem, sosem jutok ismét lakott területre, amikor a töltésoldalban feltűnik két emberalak. Egy huszonéves legény, és egy tízéves gyerek. Ibolyát szednek. Beszélgetni kezdünk. Kiderül, nem meszsze van a tanyájuk s ők nem testvérek, tanyaszomszédok, tőszomszédok. S a jelentős korkülönbség ellenére is pajtások, barátok. Érthető. Ahol élnek, njncs még egy huszonéves, nincs még egy tizenéves, így hát egymással barátkoznak. Szinte megható, ahogy becsülik egymást. Egyenrangú partnerek. Pedig az egyik még kisiskolás, a másik meg már katonaköteles. Ismét azt érzem, amit már sokszor: a tanyasi élet egyik legnagyobb előnye, a tanyasi emberek közti emberi kapcsolatok gazdagsága. Falun, városon évtizedek óta „divat” az elidegenedés, a közöny, az elmagányosodás. A tanyán úgy látszik még régi reneszánszát éli a jószomszédság, az egymásrautaltság kényszereinek legjobbik oldala. Itt még sokat ér, ha szót válthatnak egymással az emberek s ezért a jó szóval, a megbecsüléssel nem is fukarkodnak. Pancsáéknál legalábbis ezt tapasztalom. Mert az ibolyaszedő kis Pancsa Gyuszi beinvitál a szülei házába, ahol késő estig beszélgetünk. Vele jön a szomszéd legény is, aki itt az ártérben dolgozik az erdőgazdaságnál. Otthon az édesanyja, a még iskolás lánytestvére, otthon a nagyapa s ott van egy másik szomszéd legény. Beszélgetnek. A ház gazdája, Pancsa bácsi alszik. Fáradt. Késő estig beszélgetünk. Pancsáné nem ijedt meg, amikor a tallósi búcsún azt mondta az udvarlója, hogy légy a feleségem. És hozzátette: de ha az leszel, tanyán kell élned. Bátran nekivágott, pedig tulajdonképpen városi asszony volt, Budapesten is sokáig élt. Tipikus tanyasi asszony lett belőle s nem cserélne senkivel. Eszünk a gazdasszony finom házikenyeréből, iszunk a tanyán termett kitűnő borból. A kenyérhez kolbász, nagy bödön libazsír kerül és folyik a szó. Mesél az asszony, a gyerekek, a nagyapa, a szomszéd legények pedig afelől érdeklődnek, mit tudok a Nagymaros-Bős vízi erőműről. Hallották, olvasták az újságban, hogy megépül. Nincs közel, de oda készülnek dolgozni, mert úgy tudják, minden nagy, minden új építkezésen jól fizetnek. Hogy mire kell majd a pénz. Építkezni, családot alapítani. Hogy hol? Hát, valahol bent, valamelyik faluban. Pedig nekik is jó itt a tanyán, de kevés az ember, alig van kivel szót váltani. Egyszóval mégiscsak bent a faluban látják az igazi jövőt. A nagyapa, akárcsak fia, menye, meg a kis Gyuszi itt érzik mogukat legjobban. Megnézzük a teheneket, a két kisborjút, a birkákat, meg a négy gyönyörű kisbárányt. Gyuszi elemében van. Beszél, mesél, kedveskedik — örül nekünk, idegen látogatóknak, akik egyszeresük azon vesszük észre magunkat, hogy már órák óta nem vagyunk idegenek. És irigyelni kezdem a kis Gyuszit, amiért itt él a vadonban. Ismeri a fákat, az erdő-mező virágait, hangjukról ismeri fel a madarakat, tud evezni a ladikban, halat fogni, ibolyát szedni s a kis csokrot azonnal fel tudja ajánlani a magunkfajta idegeneknek, akik azt kérdezik szájtátva: hol szedted az ibolyát kislegény, hát már van ibolya? — Maguknak adom! — mondja s szemében ott csillog ; ez volt számára a mai nap legnagyobb öröme. Emberekkel beszélgetett. Amikor megígértem neki, hogy egyszer elviszem a városba, még nem tudom, mennyire felelősségteljes ez az ígéret. Csak később derül ki, hogy állnom kell majd a szavamat, mert ez a kislegény most már számít arra, hogy nyáron érte jövök és megmutatom neki a várost, amely képzeletvilágában összehasonlíthatatlanul szebb annál, amilyennek a városlakók ismerik. S félek, csalódni fog, mint mindenki, aki hasonló világból vetődött a betonrengetegbe. S visszamenni már nem lesz bátorsága, mint ahogy nekem sincs. Mindez egy emberöltő alatt zajlik majd a kis Gyuszi életében. Ez a néhány évtized pedig elegendő lesz a tanyavilág elmúlásához is. Értelemmel mindez érthető és megérthető, óm nehezen elfogadható. A kettőt egyeztetni talán nem is lehet. Tanyasi öregember A tanyasi legény, Gyuszi barátja, a vízi erőmű építéséhez készül 13
